• Termékkategóriák
22 aug

Tökéletesség (jelige: Starling, 15 éves)

Minden ember mögött van egy történet, amit talán soha senkinek nem mondott el és még a körülöttük élők sem ismerik a felét sem. Jobb magunkba temetni a szót és csak a felszínes dolgokról fecsegni. Tettetni, hogy minden jó és nincs semmi baj, az életünk pedig tökéletes. Szeretjük, ha ezeket el is hiszik a körülöttünk lévők hada. Mert mindig mindenki jobban szereti a szépet, a jót, a derűt. Ez valahogy, bele van kódolva az emberekbe, csak nem nagyon akarják beismerni. Bizonygatják, hogy őket nem érdekli a hírnév, sem a pénz. De, hogy evvel magukat vagy a világot győzködik, szerintem maguk sem tudják. Az emberek tudat alatt már így nevelik a gyereküket, hogy a társadalomnak minél jobban megfeleljenek. Szegény gyerek pedig vagy megtanulja a szerepét, vagy bukdácsol az életben a többi szintén rossz szerepet megtanult ember között. Engem is a szüleim a mindig jóra tanítottak, és észre sem vettem egy idő után tökéletesen elsajátítottam az életszínházában a tökély szerepét. Sok szenvedés árán bár, amiről nem tudott senki és még talán ma sem tud, könnyedén megfeleltem az élet íratlan szabályainak legalább is látszólag. Jómódú családból származom, szüleim önön erejükből jutottak oda ahol vannak és nekünk, gyermekeiknek nem kellett szenvednünk semmi hiányból, úgy, mint nekik. Ha mondhatjuk, míg szüleim kiharcolták, hogy a felső tízezerben éljenek, mi már beleszülettünk minden erőlködés nélkül. Persze, ezért nem kevés hálát vártak el tőlünk.  Amit, mi jól nevelt gyerekek meg is adtunk vagy próbáltuk megadni. Én és a húgom, aki csak egy perc miatt lett csak a húgom, mindenben törekedtünk a legjobbra. Míg neki tényleg minden sikerült anélkül, hogy különösképpen tett volna érte, addig nekem minden nap meg kellett vívnom magammal a csatáimat, hogy olyan hibátlan legyek, mint ahogy elvárják tőlem. Bár ki tudja, lehet szegény húgomnak sem fenékig tejfel az élet, csak pont, mint nálam, nála sem látnak a történet mögé. De, kétség kívül kettőnk közül ő az erősebb. Míg ő a mai napig tetteti a tökélyt, addig én egy fehér szobában ülök a diliházban, ahol „segítenek nekem”. Nem, nem a Lipótmezeiben vagyok az már rég bezárt. Egy drága magánkórház ideggyógyászati osztályának zárt elmerészlegén vagyok elszigetelve a külvilágtól. Amiről hazudtam, mert, a falak színei nem is fehérek, hanem a folyosók sárgák, mert az olyan barátságos szín. A szobák pedig zöldek, hogy a zaklatott lelkű betegek megnyugodjanak. Ez lett egy pár hónapja az „új otthonom”, édes szüleim nem sajnálják fizetni a több százezret, szegény beteg lányuk egészsége érdekében. Persze, a család többi tagja, leszámítva a húgomat, a barátaim és minden ismerős úgy tudja egy menő külföldi iskola magántanulója lettem, ösztöndíjjal és a sok tanulni miatt nem tudok senkinek sem írni. Ezt vagy elhiszik, vagy nem. Szerintem totál, elhitte mindenki, csak a tanulós részt nem. Úgy gondolhatják, már túl népszerű vagyok, hogy a Magyarországon élőkkel foglalkozzam. Pedig, ha tudnák az igazat. Végülis nem változna semmi sem ugyan olyan undorral beszélnének rólam. Mert amennyire törekszenek az emberek a tökéletességre, pont annyira utálják is, mert nem lehet az övék. Ami pedig elérhetetlen, azt már jobb inkább nem szeretni, mint szenvedve sóvárogni utána.

Amikor bekerültem az első pár napban. Na, jó legyünk őszinték az első pár hétben utáltam mindet és mindenkit. Főleg a szüleimet. Nem bírja ki a perfekt imidzsük, ha a lányuk kicsit depressziós? Persze, ettől kicsit többről van szó. De, akkor én úgy láttam. Nem éreztem úgy, hogy segítségre lenne szükségem, azt meg pláne nem értettem miért kell eltitkolva egy dobozba zárva tartani a világtól. Nem szóltam senkihez sem. Egymás után jöttek a fehér köpönyegesek, de mintha itt sem lettem volna. Elzárkóztam, nem érdemelték meg, hogy betekintést nyerjenek a világomba mikor elakarták pusztítani. Megkellett védenem önmagamat. Aminek az eredménye még több bogyó lett. Némelyik úgy kiütött, hogy napokig aludtam. Képes lettem volna én ezt, életem végéig csinálni. Aki ismer, az tudja, hogy igazán kitartó tudok lenni. Legyen szó bármiről is. De egy nap bejött a húgom. Egyedül volt. Leült az ágyra és csak nézett, én meg őt. Talán órákig ültünk így, amikor a szeméből kövér könnycseppek kezdtek folyni, mélységes nagy csalódással a hangjában, ami nem remegett csak ennyit mondott: Ha nem teszel valamit, nem sokára mi is itt leszünk veled. Mert tönkre teszel minket. Majd távozott. Leforrázva ültem a széken. Ezek után már nem csak a szüleimet, de őt is megutáltam. Talán megérkezésem óta az egyetlen összetett mondat, amit mondtam az az volt, hogy több látogatót nem akarok fogadni. Az orvosok, talán a meglepődöttségtől vagy a remény szikrájának hatására, de betartották kérésemet. A szüleim hiába fizettek kétszer annyit, mint eredetileg, nem tehették be a lábukat a szobámba. Mert, hát a beteg akarata szent és mindent a gyógyulás érdekében. Ha ehhez, nyugalomra van szüksége szegény megtört lelkű tini lánynak, akkor megkapja. Így hitték az orvosok. Igazából a családomnak akartam fájdalmat okozni, ami minden valószínűséggel sikerült. Nem is olyan régen oldottam fel ezt.

Magányos napjaim egyikén. Na, nem mintha most több játszó társam lenne. Még mindig a közveszélyes kategória vagyok. Szóval bejött a nővér, miközben én elmerültem bámultam ki az ablakon.  Elém ált, majd megfogta a kezemet oda adott egy meleg, őszi kabátot, ami talán az előző lakostól örököltem és kivezetet. Nem mondott semmit s én sem mondtam semmit. Csak követtem ki a kertbe, egy eldugott kis padhoz. Ott hagyott a rozoga padnál és elsétált. Nem értettem, mit kéne tennem. Úgy, hogy csak leültem és néztem két szép pillangó táncát. Csak nekem lehettek szépek. Szürkés barnás egyenlőtlen pöttyös kis szárnyuk volt, mégis a zöld fűben gyönyörűnek tűntek. A volt szerelmeimet juttatták eszembe. Mindben csak én láttam meg a szépet. Volt olyan is, hogy ők bennem nem. Vagy más emberek nem látták meg az okot, hogy én hogy láthatom őket jónak. Hogy lehetek velük. Nem volt sok, barátom. Három összesen, ha jól emlékszem. De csak egy volt, aki igazán számított. Gyönyörű fényes fekete haja volt, világító kék szemmel és sápadt fehér bőrrel. Azonnal meg fogott a külseje. Aztán elkezdtem vele beszélgetni és a belsője még jobban megérintett. Olyan volt, mint egy magányos meg nem értett lélek. Mindig is szerettem a rejtélyeket, a titkokat. Érdekeltek és úgy éreztem muszáj megfejtenem, megértenem őket. Ő is pont ilyen volt. Az én rejtvényem, amivel akár hogy okoskodtam nem bírtam megérteni. Minél inkább bele kavarodtam ő annál jobban ki ismert. Sebezhetővé váltam számára, amit csúnyán ki is használt. Akkor jöttem rá, hogy a magányos emberek nem hiába magányosak. Észre se vettem, hogy folyik a könnyem. Egy nővér ki sért vissza a nyugalom szigetére, közben csendesen csitított. Egy szavát sem értettem. A gondolataimba merülve újra éltem minden egyes tettét, a fiúnak, akit szerettem. Akit, bármily hihetetlen, főleg számomra, de így is szeretek. Aki úgy hálálta meg a szeretetted, amit adtam, hogy megölte a lelkemet. Nem bírtam tovább és zokogva hulltam a padlóra. A nővér kétségbe esetten rikoltozott segítségért, én pedig vele együtt övöltöttem. Míg ő a pániktól, amit okoztam neki, én újra összetört szívemet sirattam.

Amióta bent vagyok, több időm van gondolkodni, sőt néha az emlékek maguktól törnek fel. Jobb dolgom, nincs, hát újra és újra, újra élem őket. Minden mozdulatot, minden mondatot, minden érzést. Még jó, hogy ilyenkor a hangulatom is hozzá igazodik. Nem tudom, miért kell ebből, ekkora hercehurcát csinálni. Mintha nem lenne elég a feltörő szerelmi bánatom, kaptam egy rakás dokit, akik körbe ugrálnak, és nem hagynak, hagy gyászoljam halott kapcsolatomat. természetesen még nekik ált feljebb, hogy nem vagyok közreműködő és mielőbb szabadulni akartam. Pedig, én csak vissza akartam menni a szobámba és végig bőgni vagy három éjszakát, mint minden velem egykorú lány, aki szenved egy fiútól. Őket bezzeg nem zárják be. A vizsgálatok után végre békén hagytak. Újra egyedül lehettem, amit kezdtem egyre jobban megkedvelni. Akikor még kint éltem az emberek között, mindig volt velem valaki. Mindig velem akartak lenni, szinte mindenki, akit ismerek. Ez is együtt jár a népszerűséggel. Egy idő után azt sem tudod mi a magány, meg is riadsz tőle, ha néha napján vissza köszön, hogy el ne feledd. Rám pedig nem egyszer, hozta a szívrohamot, amikor véletlenül, mindenkinek más dolga akadt és egy fél napra magamra maradtam. Jöttek szépen sorba az önmarcangolások és a mit ér az élet? kérdések. De ez teljesen normális. Mindenki ilyen, csak én lebuktam. Ez meg jól jött az üres zsebű. orvosoknak, akiket jól megtömnek a szüleim, ne hogy kárt tegyek magamban vagy másban. Ja, és vissza kapják a kislányukat. Pedig el sem veszítették, vagyis inkább ők hagyták el készakarva. Ők dugta be ide nem én jöttem önként és dalolva. De ez kit is érdekel? Az emberek úgy is úgy látják a dolgokat, ahogy ők akarják.

A kertes esett után sokáig nem ajánlotta fel nekem senki se, hogy mennyek ki és szívjak egy kis friss levegőt. Igazából még azt sem, hogy a szobámat hagyjam el. Pedig eleinte nagyon beakartak vonszolni valami társalgó nevezetű közösségi nappaliba, ahol a többi beteggel „barátkozhatnék”. Ezeket a kecsegtető ajánlatokat, rendszerint vissza utasítottam, de nem adták fel. Akkor is csak pihentették a dolgot. Meg volt annak is az oka, hogy nem mentem el ezekre a gyűlésekre. Nem voltak barátaim és nem egy elmegyógyintézetben akartam újakat szerezni. Voltak rajongóim, haverjaim, barátnak tűnő ismerőseim, de igaz barátom csak egy volt az is nagyon régen. Voltak olyan lányok, akikkel plázába szerettem járni, mikor meg volt rá a lehetőségem, voltak olyanok, akikkel pletykálni szerettem. De senki nem volt, akinek tíz éves korom óta elmondtam volna a titkaimat. A húgomnak mondtam el minden fontosnak tűnő dolgomat, a nem fontosakat megtartottam magamnak. Elvégre minden embernek vannak titkai. Jó, lehet nekem kicsit több volt, van, mint az átlagnak. Nem ez mindig így, volt egy személy, aki nyitott könyvként olvasott bennem. Jobban, mint a testvérem. Mindent tudott rólam, még azt, s amit én sem tudtam magamról. A tanácsadóm, a menedékem, a legjobb barátnőm volt, amíg meg nem halt. Vele halt minden pozitivitásom, minden reményem, minden jó belőlem. Lehet bennem sose volt semmiféle ilyesmi és csak tőle kaptam kölcsön őket. A halála óta, ahogy telnek, az évek úgy veszik ki az emberek emlékezetéből. A gimiben már senki sem jellemezett, úgy hogy a halott lány barátnője. A gimivel egy új élet kezdődött, ami bár megjátszott volt, de legalább új. Mindenre emlékszem, ami vele kapcsolatos, de semmire olyan jól, mint a halála előtti egy hétre.  Izgatottan várta a nyaralásukat. A szüleivel minden évben lementek a Balatonra, de addig még nem voltak külföldön.  Abban az évben a Horvát tengerre mentek. A legnagyobb baja annyi volt csupán, hogy nem mehettem velük hiába könyörögtünk mindketten a szüleinknek. Így vissza gondolva, jobb is. Nem kellett végig néznem a halálát. De tucatszor elképzeltem már. Véletlenül hallottam meg miként történt. Anyámnak, mesélte az anyja a temetés utáni hétvégén mikor áthívtuk őket teára. Amikor azt hitték nem vagyok a közelben elmondta az anyja, hogy bele fulladt a tengerbe. Túl messzire úszott pedig nem tudott jól, fél napig keresték a szülei, amikor a parti őrség megtalálta a holt testét. Még halála kor is egy kis kék kagylót szorongatott a kezében. A kis kék kagyló a sírkövén közvetlenül a neve alatt áll még most is.  A párja pedig a nyakamba, amit még a szülei adtak nekem. A halála előtti napon már talált egy pontosan ugyan olyat, mint amit a halálakor is fogott. Észre se vettem, hogy görcsösen szorítom a kicsi kagylót, ami már a kezembe vág. Nem érdekel a vér, hagy szenvedjek én is úgy, mint ő szenvedett akkor. Akkoriban nem egyszer utána akartam menni. Hogy lehet élni, ha a szíved halott? De éltem, élek, mert a szüleim mesterségesen életben tartottak, tartanak.

Sokszor gondolkozom el azon, hogy a halálával tört meg a tökéletességem is. Minden gyerek tökéletesnek látja a világot, tökéletes a lelke. Ártatlan. Én hamar felnőttem a halálhír miatt. Már nem volt számomra gondtalan játék az élet. Azzá vált, mint mindenki másnak, küzdőtérré. Ahol az életben maradásért hazudni, tettetni és egy álca mögül kell nézni a világot. A temetés után, ahol meggyőződtem a barátnőm haláláról, amikor a fehér kis koporsót elnyelte a föld, kemény depresszióba estem. Megtagadtam minden táplálékot és egész nap csak aludtam, ha fönt is voltam órákig sírtam.  Bárhogyan is próbálkoztak a szüleim bennem megjavíthatatlanul eltört valami. Tagadhatatlan, hogy nem vagyok egy álom gyerek. Anyámnak és apámnak talán több fájdalmat okoztam, mint örömet.

Mi a tökéletesség? Egy fogalom? Egy személy? Mi vagy ki az? Hogy ennyi ember imádjak, titkon vagy felvállalva. Egy illúzió vagy álomkép, amiben hinni akarunk? Néha talán betegesen is? Ki az, aki tudja a választ, ki feleli meg őket? Ki olyan hatalmas, hogy ismerje megközelítőleg is a tökéletességet? Ha valaki ismeri azt a személyt, sürgősen mutassa be nekem. Ránk fér egy nagyon hosszú beszélgetés, mihamarabb. Túl sok kérdésem van, amit az emberiség fél feltenni, de én nem.

Loading...