• Termékkategóriák
07 Sze

Egy BIMBE élete – részlet (jelige: Amira, 12 éves)

I.fejezet

Mi az hogy „bimbe”?

 

Létezik egy „manószerű” kis manó….Nem hasonlítanak senki másra a világon, és az emberek előtt lettek teremtve. Ők a bimbék. A bimbék kinézete átlagos: lehullott virágszirmokból varrt ruhácskájuk van, a hajuk vörös, a szemük kék, és az arcuk általában csupa-csupa kicsi szeplő. A bimbékről tudni való, hogy szeretik a zenét, nagyon félénkek, de furfangosak és okosak, emellett nagyon büszkék. A bimbék évek helyett a szirmokat számolják egy becses virágon, amelyet úgy hívnak, hogy Nagy Bimbe. Minden nemes család ennek a ősi virágnak az egyik bimbójából születik, a bimbék királyi családja pedig a virág csúcsán levő , legmagasabban nyíló kis bimbóból származik. Hálája jeléül a királyi család gondozza a Nagy Bimbevirágot.

A bimbéknek minden évszakváltás ünnep. Onnan számolják az újévet. Régen megpróbáltak barátkozni az emberekkel, de az emberek bántották őket, ezért elbújtak az erdőkben, a virágok között, és a magas fák tetején. Azóta félnek az emberektől, de az állatokat nagyon szeretik. Minden Bimbe királyi párnak van egy totemállatkája, akihez imádkoznak, ha baj van, akit etetnek, és istenként tisztelik. Egy egyszerű bimbe élete abból áll, hogy az állatokat segíti, majd az évi madárvonuláskor elköltözik a tél elől. Olykor minden bimbe elrepül a saját madarával, és Afrikában tölti a telet. Az emberek réges-régen nem találkoztak bimbével, így azt hitték, nincsenek is a világon többé. ennek igazából örültek, mert úgy tartották, hogy a bimbék ügyetlen, gyenge és mihaszna kis teremtmények.

 

II. fejezet

Egy új élet…

 

Bimbéink egyik csodás őszén, a királyi virág legtetején burjánzó bimbóból egy ikerpár született. Egy fiú és egy leány, két szép vörös hajú gyermek.

– Ha felnőnek, a kisherceget teszik meg királynak?- érdeklődött a cselédlány.

– Igen, de még nem biztos- válaszolta a királyi pár.- Arra gondoltam-mondta a király rekedtes, mély hangon – , hogy osszuk félbe az országot. Így az egyik felét a fiú örökli, a másik felét a lány.

A királynő boldogan helyeselt, majd egyetértésben nézték tovább gyermekeiket.

Nemsokára eljött a gyermekek keresztelőjének napja. A kis hercegnőt Ibolyának, a kis herceget Toboznak keresztelték, és mindketten egy –egy aranykoronát kaptak a buksijukra.

Ibolya koronáján indák százai voltak összegabalyodva, melybe gyönyörűen megmunkált gyémántokat foglaltak. Toboz fenyőágakból összetekert koronát kapott, amelybe smaragd kövek voltak elrejtve. A keresztelő után kaptak egy-egy madarat is: a fiúcska peckes sárgarigót, a leányka egy szépséges zöldikét.

Néhány esztendő múlva már a madaraikon repdestek, ezzel töltve vidám napjaik nagy részét. Egy szép, napsütéses napon egy kergetőzés közben egy nagy fekete hollót láttak meg az égen, és ijedtükben besuhantak egy nyitott ablakon. A szobában két gyermekkel találták szembe magukat. A gyerekek szeme kék volt, hajuk szőke, mint a vaj. Néhány pillanatig mind a négyen csak bámultak egymásra, majd az embergyerekek közül a fiú megszólalt:

– Ti…ti bimbék vagytok?- kérdezte félénken.

– Hát persze, hogy azok vagyunk! – felelte hetykén a bimbeherceg, de a hercegnő sem hagyhatta szó nélkül.

– Méghozzá ő a bimbeherceg, én pedig a hercegnő volnék. És ti kik vagytok?

Az emberfiú már nyitotta a száját, de a lány válaszolt helyette:

-Ő itt Tom , én pedig Mira vagyok. Nagyon örülünk nektek!

– Idáig ez a ház üres volt!- méltatlankodott a hercegnő.

– Igen, mi is csak nyaralni jöttünk ide, a nagyszüleink házába. Egy hét múlva megyünk is haza, ígérjük! –szabadkozott a lány.

– Szóval a nagyszüleitek itt éltek éveken át?- kérdezte döbbenten a bimbeherceg.- akkor lehet, hogy miattuk volt a régi háború!

-A mi nagyszüleink igenis kedvesek, és azt is biztosra veszem, hogy nem ártottak senkinek!- csattant fel védelmezőn a kisfiú.

– Hát…én valóban nem hallottam róluk, biztosan nem ártottak nekünk!!!!- mondta elgondolkodva Ibolya, míg testvére elgondolkozva bámult maga elé.

– Itt maradtok uzsonnáig?- kérdezte kedvesen Mira.

– Szívesen maradunk!!- vágta rá Ibolya gondolkodás nélkül.

Így a bimbetestvérek beültek a babaházba, és a miniatűr porcelánedénykékből elfogyasztották az uzsonnát.

Épp hogy lenyelték az utolsó falatot, mikor hangzavarra lettek figyelmesek, és arra, hogy a bokrokban, virágokon gyűjtögető bimbék hirtelen menekülni kezdenek.

– Gyerünk! Gyorsan repüljünk a királyi várba!- kiáltotta Toboz, és megfújta dióhéjból készült sípját, amire sárgarigója ott termett az ablak előtt.

– Siessünk!- kiáltotta a hercegnő is, és habozás nélkül belefújt gubacsból készült kis sípjába, aminek hangjára szempillantás alatt ott termett hűséges zöldikéje.

Madaraik tollába kapaszkodtak, és el sem köszöntek az embergyerekektől, már sietve repültek is föl-föl a hatalmas fűzfa legtetejéig!

 

III.fejezet

Az ismeretlen ellenség

 

Miután fölértek a fűzfa legtetejére a bimbehercegek, megpillantották a hatalmas fekete hollót, és ismeretlen lovasát, aki egy velük egykorú, fekete hajú fiú volt. Épp felkapaszkodott a hollójára, amikor Toboz kardját kirántva utána szaladt, azonban a holló néhány pillanat alatt a magasba emelkedett, és eltűnt a magasban. A királyi pár ijedten szaladt gyermekeihez, és szorosan átölelték őket. Miután megkérdezték, merre jártak, Toboz és Ibolya részletesen elmesélték , hogyan látták meg a hollót, hogyan ismerkedtek meg az embergyerekekkel, és hallottak a nagyszüleikről.

Az aggódó szülők arra a döntésre jutottak, hogy egy évszázadra (vagy annál is többre) elrejtik a bimbe népet, hogy újra elfelejtsék létezésüket…..

 

Eközben az emberek világában Tom és Mira faggatni kezdték nagyszüleiket, hogy ismertek e valaha bimbéket. Nagyszüleik végül elmesélték, hogy réges-régen minden háznak volt egy saját bimbéje, aki azt vigyázta, hogy sose aludjon ki az éjjeli lámpás, és akinek a búboskemence tetején vetettek ágyat. nagypapa azt is elmesélte, hogy régen, kisfiú korában neki is volt egy vele egyidős bimbéje, akit a család kalitkában tartott. A bimbegyermek szíve majd megszakadt emiatt, így egy éjen, amikor a fényt kellett volna őriznie a lámpásban, míg a család aludt, inkább megszökött.

Itt vége szakadt a történetnek, mert eljött a lefekvés ideje. Ilyenkor nagymama dézsába ülteti unokáit, hogy eltüntesse róluk a városi benzinszag bűzét. Legalábbis első este mindig azt állította unokáiról, hogy a városi levegő miatt benzinszagúak, így hát elhatározásához hűen forró levendulás vízzel teli dézsába pakolta őket.

– Így ni!!- mondta arcán nagy, elégedett mosollyal, és a dézsába facsarta piros és csuromvizes köténykéjét.

Aztán puha, virágos dunyhát vetett az immár tiszta gyerekeknek . Mira, aki történetesen imádta a virágokat, és nagy virágszakértő volt, észrevett valami furcsát a huzaton.

– Nagymama! Ilyen virág nem is létezik!Hogy hívják ezt a csodaszép növényt?

– Ezt, Angyalom? Édes, Drága Csillagom!- nagymama beszaladt a mosókonyhába, és eltörölgette a fürdetéstől párás szemüvegét, aztán orrára tette, hogy lássa a virágot.

– Ez, kicsi Míra , a bimbék virága!Minden kicsi bimbe ebből a virágból születik. Látjátok a rózsaszín szirmait, és alatta a lilás bimbókat?- mutatott rá nagymama a selyemnek tűnő bársonyos, rózsaszínes – lilás virágra.

– Gyertek Édeskéim, lefekvés!- mondta nagymama, és mint a tyúkanyó a csibéit a szárnyával, úgy takarta be unokáit a puha, meleg, biztonságot sugárzó dunyhával. Aztán a gyerekek figyelték, ahogy az idős kéz becsukja maga mögött az ajtót, és hallották, ahogy a régi fapapucs végigkopog a konyhán, az immár egészen kihűlt dézsáig…aztán édes álomba merültek.

 

IV. fejezet

Az ismeretlen alak

 

Valahol, nem is olyan messze a fekete hajú fiú leszállt hollójáról és a madarat bevezette a belülről szépen faragott odúba. Az odú faragványai a virágot formázták, amiből minden bimbegyermek születik. A fiú dühösen a virág bimbójába szúrta kígyófogból készült kését. Mikor a kést kihúzta, aranyszínű nedv kezdett csöpögni a virágból. Nem törődött vele, helyére kísérte a hollóját egy karámszerű alvóhelyre, végül bezárta az odú ajtaját. Leült, és töprengeni kezdett, miközben egy makkszerű tárgyat nézegetett, aminek közepébe egy mókus arca volt belevésve.

– Ez a mókus…- mondta dühödten .- Így átverni engem!!!! Nem csoda, ha a makk meg a mogyorófüstölő nem működött, ha nem volt rajta kupacs! Na és az a herceg!!!!…- mondta gúnyosan. – Ő lesz Bimbeföld legrosszabb királya… Megállj Ében!- szólt a hollónak, mire az felfigyelt .- Kitaláltam valamit!!! Mondom is a tervet! Kémeink szerint nemsokára lezárják a palotát. Én elcsalom az ikreket, így ők kint rekednek! Így kénytelen a király engem megtenni új királynak, mivel ősszel lejár az uralkodásának ideje.

Kezeit elégedetten összedörzsölte, de mivel a hollója csak pislogott rá értetlenül, a kimerült vezér lefeküdt az ágyára, és Álomföldre szállásolta magát.

 

V.fejezet

Gesztenye mókus

 

Reggel a hős vezér első útja Gesztenye füstölőboltjába vezetett. Gesztenye egy mókus volt, méghozzá Bimbeföld legfelszereltebb kereskedője. A fekete hajú fiú belefújt tobozból készült sípjába, mire hűséges társa felébredt. Erre elővette a szárított lapulevélből készült nyerget, és összekapcsolta Ében mellkasán, majd a hátára pattant és meg sem állt a makkokból készült, szélcsengős ajtóig. Meghúzta a csengőt, mire a kedves mókus ajtót nyitott.

– Kedves Barátom! Hogy működött a pipacsfüstölő?- érdeklődött a portékája felől, amit a fiúnak adott előző nap.

– Hogy működött?Hát sehogy, mert valamit elrontottál benne, az biztos! Lehagytad róla a kupacsot!

– Megőrizted a garanciát?- kérdezte a megszeppent a mókus, miközben gyűrögetni kezdte makkszínű köténykéjét, amire az volt írva: „Éljen az idei Mogyoróbefőtt Fesztivál!”

– Nem!- vágta rá a fiú, miközben fekete haja lobogott. Már nyúlt volna a kígyófogból készült kése felé, hogy megfenyegesse vele a mókust, de azért előtte megkérdezte:

– Nem adnál új garanciát leendő királyodnak? Cserébe talán diófa odút vájatok neked Bimbeföld központjában!- hízelgett Gesztenyének.

Gesztenye elgondolkozott, aztán hirtelen rávágta:

– Hááát… végül is törzsvásárló vagy..Adhatok neked új garanciát, a régi dátummal!

– No , akkor el is kezdhetsz pakolni, Gesztenye!!!!- mondta szelíden a csinos herceg, és ahogy Gesztenyére pillantott, sötét szeme csak úgy világított.

A mókusnak eszébe jutott valami, amit mindenképpen meg kellett kérdeznie majdani királyától.

– És mondd csak, leendő felséges úr…- csuklott meg a hangja .- A gólyaköltöztető szolgálatot is állod?

Ez csak természetes!- válaszolta a herceg.

– Akkor hány mogyoró- és makkfüstölőt is óhajtasz?- kérdezte lelkesen Gesztenye.

– Lássuk csak…- gondolkodott el a herceg, és a varázsvirágról mintázott plafont fürkészte, miközben ujjain számolt s közben mosolygott. – Tizenkét mogyoró, és nyolc makkfüstölőt kérek!- döntötte el végül.

Miközben a mókus az odú raktárjában keresgélt, a herceg továbbra is a csodaszép faragványokat vizslatta a feje fölött. A mókus leszámolta az árut, majd egy égethető lapulevél szatyorban cipelte ki az ajtó elé. Aztán visszalépett még valamiért… és egy nagy karddal tért vissza.

– Hát ez meg micsoda?- kérdezte a herceg, és mohón a kard után nyúlt.

– Ez, leendő felséges úr, egy kobra méregfoga…. Gólya Gilice hozta nekem még réges-rég, amikor Afrikában járt. Tudja, Gilice fogorvos, és neki kellett kihúzni ezt a méregfogat.. ..Most már az öné .- és átnyújtotta a kardot egy pálmalevél tokban. A herceg ámult-bámult, de örömét nem merte kifejezni….

Loading...