• Termékkategóriák

verses mese

16 Sze

Rege a gyémántasztalról (jelige: Esthajnalcsillag, 15 éves)

 

Egyszer régen, nagyon régen,

Még Mátyás király idejében,

Történt eme különös eset,

Amit most elmésélek Neked.

 

Történetünk helyszíne a csodálatos Buda,

Hol egyszer volt csak árucikk a kutya.

Itt folyik át nap, mint nap a Duna,

Mely folyóban reggelenként kitisztul a ruha.

 

Itt történt az egyik nap,

Mikor a Nap felvirradt,

Hogy a város összes népe,

Minden tagot beleértve,

Szájat tátva, összenézve,

Kivonult a nagy főtérre,

Minden program helyszínére.

 

A tér közepén tündöklött egy gyémántasztal,

Melynek gyönyörűsége miden szemet megvígasztal.

Hogy lehet ilyen szép, hogy kerülhetett oda?

A kíváncsi embereket majd’ megütötte a guta.

 

Elindult a nép a csoda-asztal felé,

Egy kisfiú ért először elé.

Rákoppintott, s szent egek,

Elveszett a bátor gyerek!

 

Visitozás hallatszott a zsúfolt téren,

Csak egy apó volt túlzott résen.

Kiállt Ő a nép elé beszédet mondani,

Az ijedt embereknek nyugalmat sugallni.

 

Kopottas ruhájával a szél

el-eljátszadozott,

El is kezdte hát a híres szónoklatot:

 

Emberek, asszonyok és gyermekek!

Megkérem Önöket, hogy csenddel segítsenek!

Nem is húzom tovább felesleges beszéddel a napot,

Lássuk inkább a sokkal érdekesebb magyarázatot!

 

Sok évet megéltem már, és ezalatt,

Sok dolgot láttam már a Nap alatt.

Ez az asztal, gyémántasztal,

Mátyás királytól jött ma hajnal.

Az Ő furmányos találmánya ez,

Amely Minket próbára tesz.

Kideríti, ki hűséges, ki nem,

Aki nem, el is tűnik innen.

Szavaimat tisztelettel hallgattátok,

Nem lett hát e asztal világi átok!

 

A bölcsebb nép csendben, békében hazasétált,

Ők nem szerették az effajta

utca-bált.

Kisebb-nagyobb csoportokat alkotva,

Elhagyták a bonyodalmat, dalolva.

 

De a számtalan buta ember,

Kiknek az okos szó nem kell,

Magukat próbára akarták tenni,

S hűségüket le akarták mérni.

Körülvették a megtévesztő bútort,

Izgatott lélegzetük az Budán végigfutott.

S egy hatalmas suhintással,

Sokan eltűntek egy apró koppintással.

 

Ki nem, az sietve hazaszaladt,

Boldog volt, mert a “vizsgán”

áthaladt.

 

Csak az öregúr maradt a főtéren egyedül,

Széles arcán a ránc elterül.

Csalódottság érzete járja át a lelkét,

Lehúzza magáról nagyapó-jelmezét.

 

Így állt egy helyben, szomorúan  nem más,

Mint a próbáratevő nagy és igazságos Mátyás.

15 Sze

Eldőlt a torony (jelige: Bíborhajú, 14 éves)

_Hatalmas rettenet rázta meg az eget,

Egy dolog foglalta el nem rég a híreket.

Egy szerencsétlen délután volt egy nagy dolog,

Az egész világ most csak ekörül forog._

 

Recsegést hallott Itália népe,

Látták, dől a torony. Segíteni kéne!

Támasztották lábbal, támasztották kézzel,
De az épület súlyával senki sem ért fel.

Eldőlt országuk gyönyörű jelképe,

Turista központok drága ékessége.

 

Jön a polgármester, látja ám a nagy bajt,

Hát azonnal mindenkit küldöttségbe elhajt,

Hogy szóljanak gazdagnak, szóljanak szegénynek,

Lógnia kell most e bűn tettesének.

Futnak a küldöttek szerte a világba,

Terjesztik a nagy hírt, és nem is hiába.

Retteg már Európa, retteg Amerika,

Ázsia is fél, nem kivétel Afrika.

Egy műemlék összedőlt, vajon még hány maradt?

Bűnösre a polgármester eddig még nem akadt.

 

Telnek napok, hetek, nincs, ki felvállalja,

Senki sem bátor, hogy a bűnét vallja
– Gyáva a nép, gyáva! –egész nap kiabál

A polgármester, kinek a bajsza az égnek áll.

De most jön egy futár, (hogy lohol szegény)

Kezében van valami, nagy pecsétes levél.

Olvassa a bajszos, kiakad ám rajta,

A arab herceg őt közveszélyesnek tartja.

Így szól a levél, most fel is olvasom:

— Kedves uram, önnel sajnálattal tudatom,

Hogy veszélyes ám maga az többiek számára,

Ne menjen e tulajdonsága emberek kárára.

Magát okolom, ezt nem tagadom,

Hogy eldőlt a Pisai ferdetorony! —

 

Vörös a feje is már a bajszos úrnak,

Simán elmehetne egy paradicsomnak.

De nincsen minden veszve, nincsen fenyegetés,

Ellene egy elefánt csorda meg kell mondjam, kevés.

– Visszaállítjuk a tornyot, akárki meglássa,

Amíg nem kerül kis ügyünk nyilvánosságra. –

Igen ám, de ezzel elkésett, ó szegény!

Az egész ország, egész világ csak is erről regél.

 

Hatalmas csapatok mennek dérrel-dúrral,
Hozzák a sok téglát nagy nagy kamionnal.

– De senki sem hiszi el: nem lesz újra ferde!

Isten által így lett régen megteremtve!! –

Kiabál a tömeg, a bajszos meg csak reszket.

– Akkor gyorsan megbillentünk minden egyes pecket!

Állni fog az, állni, mint ahogy soha sem,

Ha nem sikerül, itt törjön el mindkét kezemen! –

Kiabál a szerencsétlen, ahogy torkán kifér,

De erre a gondolatra egész feje fehér.

Szalad a sok kőműves, tégla az ölükbe’,

Vödör, és gerenda mind a két kezükbe’

De ahogy építenek, látják, semmi haszna.

– Ezért ám a polgármester sok-sok évet kapna… –

Röhög az egyik szemtelen, a markába nevet,

– De azért az úr még ne vágjon el eret!

Talán megoldja az ügyet, hogyha másra fogja,

Az emberekben a nagy tüzet majd gyorsan eloltja. –

Tetszik ám az ötlet, igen, a nagy bajszos úrnak,

Úgy ugrál, hogy elmehetne egy kis antilopnak.

 

Hazaér, már levélnél ül a polgármester,

De Barack Obamának azért írni nem mer.

Elég lesz Erzsébet, az angol királyné,

Mert Olaszország népe ezt simán elhinné.

Levelet körmöl nyomban, nem késlekedhet,

Ha nem siet ám, pár nap múlva börtönbe mehet.

Írja ám, mit is írt? Most fel is olvasom:

— Kedves hölgyem, önnel sajnálattal tudatom,

Hogy veszélyes volt ez a többiek számára,

Ne menjen e tulajdonsága emberek kárára,

Magát okolom, ezt nem tagadom,

Hogy eldőlt a Pisai ferdetorony! —

 

Telnek napok hetek, hát jön vissza a levél,

Mit írtak? A bajszos arca erről könnyen mesél.

Dühöng ám, vörös feje, a királyné már tudja,

Angliában is csak hírcsatornára futja.

Hát most meg mi legyen? Hogyan ússza ezt meg?

Csak akkor sikerül, ha minden szabályt megszeg!

– Fogjuk rá most még egynéhány emberre.

A római pápa erre teljesen megfelelne! –

Ujjong ám a bajszos, ez nagyon jó ötlet!

Papírt, tollat kap elő, megjött most az ihlet.

Írja a levelet, most fel is olvasom.

— Tisztelt pápa, önnel sajnálattal tudatom,

Hogy veszélyes volt e incidens a többiek számára,

Ne menjen e tulajdonsága az egyház kárára!

Önt okolom, ezt nem tagadom,

Hogy eldőlt a Pisai ferdetorony! —

 

Telnek napok, hetek, jön vissza a levél,

A bajszos ezt nem fogja megúszni könnyedén.

A pápa is tudja, látta híradóban,

És a bajszos egy darab volt a kirakóban.

Baj van ám, nagy a baj, le fog gyorsan bukni,

A tömeg elől kell majd nagy hamar elfutni.

– Mit csináljak? Mi legyen?! -ettől zeng a háza,

Didereg és reszket nagyon, szinte mintha fázna.

– Nem én voltam! Nem döntöttem el a ferdetornyot!

Hisz úgyis csak nekem jelent ez az egész gondot.

A tettes meglógott, rám lett fogva minden,

Ennyi ellenség még a Bánk bán-ban sincsen.

Mindenki ellenem, azt hiszik, én voltam! –
Az ott lévő kényelmes kis kanapéra roggyan.
Kétségbe van esve a nagy polgármester,

Rendőröket hívni most azért még nem mer.

Mi lesz, ha tudják? A pletyka arra terjed,

Vér kell a pucádba, hogy ezt te megmerjed.

Otthon mászkál össze-vissza, nem tudja, mi legyen.

A feladáshoz az kell, hogy fene fenét egyen!

Kerít elő bűnöst, akárki meglássa,

Hiába került az ügy nyilvánosságra.

De hogy kezdjen hozzá? A bajszos ötletel,

Mert Itália állapotáért mégis csak ő felel.

Ki is pattan fejéből egy. Talán be is válhat,
Indul hamar, máris repülőre szállhat.

 

Nagy a légnyomás fenn. A bajszos alig bírja,

Rosszul van, de úgy, ahogy a nagykönyv jól megírja.

Leszállnak, földet érnek, az uraság kipattan,

A gépet átkozza húsz percig bátran, szakadatlan.

De aztán elindul, hogy a bűnöst nyakon csípje,

Mert kell hozzá, hogy akcióban csúnyán tetten érje.

Bolyong a szép kis utcákon, néha jól eltéved.

– De hol van most, és mit csinál ott? Te biztos ezt kérded.

Kitalálta, elindul, ki a nagyvilágba,

Keresi a csirkefogót, és nem is hiába.

– Itt bujkál, itt bújt el, szép Magyarországon,

,,Fel sem ébred már talán, csak a Másvilágon… ´´ –

Idézget nagy vígan, a tömeget vizsgálja,

A sarokra befordulva rögtön száját tátja.

Hatalmas nagy a tér, hát hogy fog megtalálni

Egy vérbeli bűnözőt, ki így tud felszívódni?!

Forog körbe körbe, bámul minden embert,

De azért ilyen hamar rájuk köszönni nem mert.

Mert mit is mondjon? Hogyan kezdje? Magyarul se tud,

És persze ilyenkor a szótárak elől fut.

Nézegeti figyelmesen az összes turistát,

Térkép, távcső a kezében, pedig azzal nem lát.

Eltévedt, elveszett nagy Magyarországon,

Miért is jött ő ide? Még most is sajnálom.

De egyszer csak szeme tág. Látja az emberét,

Átfurakszik, átússza a magyar nép tengerét.

Meglátja a férfi is, hát lódul azon nyomban,

Lába nyoma látszódik az úton lévő porban.

Fut a bajszos, lohol utána, hátha utoléri,

De a sunyi sokkal gyorsabb. Ezt senki sem érti.

Lehagyta a polgármestert, de nem olyan sokáig,

Kudarcot vallott elég sokszor, egészen máig.

Sikátorba szorult a tettes, falnak támaszkodva,

Üldözőjét nézi mereven kicsit vonakodva.

– Ön uram mit akar? Mondja meg, ki maga! –

Ordít a bajszosnak, de ez annak halandzsa.

Tűnődik állát dörzsölve. És most mit csináljon?

Hogy érteti meg magát ezen a világon?

A férfi meg csak nézi, végül nevet rajta,

A polgármestert nagy tudatlanságon kapta.

 

Az olasz polgármester nem járt szerencsével,

Nem dicsekedhetett a nagy-nagy eszével.

Kiderült, a férfit máshol, másért körözik,

Magyarországon csak ezért nem is ismerik.

Most itt szenved a bajszos. És most mi legyen?

A feladáshoz az kell, hogy fene fenét egyen.

Harcos ő, az ám. Ez neki meg se kottyan.

Akkor is folytatja, ha börtönbe pottyan.

Ötletel, ötletel, az állát dörzsöli.

Ha úgy jön az ihlet, a fejét falba veri.

Hát fogja a kabátját, hogy kimenjen a térre.
Az ügyet egy kicsit elrakhassa félre.

Masírozik, meg, meg áll az állát leszegve,
Az eső jót szórakozik fejére csepegve.
Neki meg se kottyan, a víz nem érdekli.
Magában a kedvenc kis dalát énekli.
Szemöldöke felszalad homloka tetejére,
A történet visszaszalad a legelejére,
Mert… Ott áll a torony, nincsen semmi baja.
A bajszosnak majdnem kihullik a haja.
Mi van, ha eddig is ugyanígy itt volt?
Aki megviccelte, az nemsokára holt.
Idegesen torony elé fut a polgármester,
A végén úgy sóhajtozik, mint egy öregember.
Tapogatja a falat, hát bizony igazi.
A tömeg nevetve gyorsan körbeveszi.
Kuncog minden ember, valaki már fetreng,
A harag és a meglepettség egymás ellen verseng.
A bajszos nem érti. Hogy csinálták ezt meg?
Az égről elúszik szinte az összes szürke felleg.
Előlép Erzsébet, és a római pápa.
A bajszos nem érti, a szája nagyra tátva.
– Vicc volt az egész! –nevet a nő harsányul.
(Érdekes, hogy milyen jól tud angol létére olaszul.)
A pápa is nevet, próbál megszólalni,
De a kuncogástól majd’ meg tud fulladni.
– Eljátszottuk. Óriás lepel! –magyaráz a pápa.
A bajszos lassan azért most már kapizsgálja.
Letakarták a tornyot, úgy tűnt, hogy nincsen ott,
Mosolyog most már a bajszos is. A feszültség oldott.
Felnevet hangosan, nincsen ám harag,
A szekrényébe nem sokára új trófeát farag.
A legnagyobb balfék, hogy ezt így bevette…
Szegény férfit meg egy sikátorba vezette…

 

A torony még most is áll, ferde, tökéletes.
( Egy hasonló csíny viszont elég ígéretes… )

09 aug

Teve mese (jelige: Teve, 11 éves)

A teve háromszor is meggondolta,
de ő végül megteszi, úgy gondolja.
Mert ahhoz nagy bátorság kell ám,
hogy egy 30 méteres szikláról leugorjál!
De az ici-pici teve a szikláról leugrott,
az esés közben a szívverése a háromszorosára ugrott.
A teve nagy boldogan földet ért,
s kiáltott: „Az Istenért, az Istenért!”
Túléltem én ezt a nagy esést,
az Isten mostantól engem megvéd.
A teve letelepedett a sivatagban,
olyan fáradt volt, hogy el is aludt nyomban.

Reggel ásítozva felkelt a kis teve,
és látta, hogy nincs eledele.
Tovább ballagott a sík terepen,
elcsodálkozott az ép földön hagyott kenyéren.
A kenyeret az ici-pici teve mind befalta,
neki ezzel jól megtelt a gyomra.
Hát a tevének miben akad el a lába?
A télapó jóságos, hosszú szakállában.
A télapó csodálkozva kérdezte tőle:
„Neked nem ott kéne lenned az erdőben?”
A teve álmélkodva felelt neki:
„Az én helyem a sivatag, ez itt!”
A mikulás folytatta mondandóját:
„Tényleg, te a teve vagy, a nem jóját!
Mindjárt kapsz is egy ajándékot,
egy gyönyörű kis virgácsot.
Jövőre talán jobban viselkedsz,
és átengednek a tigrishez innen 6000 km-re.
De nekem most már igazán mennem kéne.”
A télapó nagy nyugodtan elballagott,
otthagyva az összes kibontatlan ajándékot.
A teve nem foglalkozott velük,
úgy gondolta, itt lesz nekik jó helyük.
Így ebben az évben a gyerekek nem kaptak ajándékot,
következő karácsonyig nagy volt a bánatuk.

A teve egyszer csak kiért a sivatagból,
s nagyon megijedt az előtte száguldozó autóktól.
De aztán összeszedte magát,
úgy gondolta, átkel az úton talán.
Az ici-pici teve átkelt az úton nyugodtan,
a nyugalom most viszont hiányzott az autósokban.
Öt napig cipelték innen a sebesülteket,
voltak, akik súlyos állapotba is kerültek.
A teve haláli nyugalommal továbbment,
úgy gondolta, ez a sok ember korán kelt.
Ezért biztosan lefeküdtek aludni,
az ágyat olyan emberek hozták, akiken volt kapucni.
A teve a városban nem értette azokat,
akik mind bámulták és rá mutogattak.
Útja során többször próbálták elkapni,
de valahogy nem sikerült neki a csalit bekapni.
Egyszer elért az óceán partjára,
gondolt egyet és felszállt a gályára.

Átkelt az óceánon az ici-pici teve,
mert volt ám neki esze.
Az óceánon túl a dzsungel várt rá,
az elindulást nem halogatta tovább.
Útjának a feléhez már közeledett,
amikor egy közeli hangra megmerevedett.
Ekkor eléugrott egy szöcske,
és kiáltozott: „Na, most jól megijesztettelek teve!
Egyébként engem Kis Szöcskének hívnak,
személyem nagyságát számos könyv megírta.
Nos, miben segíthetek neked,
te hallgatag ici-pici teve?”
A teve szóra nyitotta a száját,
hogy nem találja szüleit és házát.
A szöcske megsajnálta az ici-pici tevét,
és előhozta a fejéből az ici-pici eszét.
Adott egy kényelmes szállást a tevének,
aki elmesélte, hogy milyen a sivatag, ezt adta cserébe.

A teve reggel könnyedén felkelt,
látta, hogy az égről a hold már elment.
A szöcske boldogan ugrándozott a teve előtt,
aki még gyűjtögette a túrához szükséges erőt.
A szöcske így kezdte a mondanivalóját:
„Ha igyekszünk, talán még ma befejezzük a túrát.
Ott, a túra végén van egy óriási, bolond papagáj,
az ő hátán hamar haza érsz ám.”
Ezt az útvonaltervet követve, sikerült elértek a papagájhoz,
akit rávettek, hogy vigye el a tevét a házához.

Másnap útra kelt a teve papagájháton,
izgalmas volt átrepülni az óceánon.
A papagáj ilyeneket kérdezett a tevétől:
„Mit vársz a soron következő EB-től?”
A teve a kérdésre nem tudott választ adni,
így a papagáj jobbnak látta hallgatni.

Papagájháton megérkezett a teve a sivatag fölé,
a madár (már megint) egy gondolathoz köszörülte torkát: „Köhém, köhém…
Milyen szép itt a sivatag közepén,
a jegesmedvék, jávorszarvasok területén.”
A teve nem tudta, miért tévesztik össze lakhelyét,
a sivatagot a dzsungellel, az Északi-sarkkal, miért?
Ekkor az ici-pici teve meglátta a szüleit a földön,
kérte, vagy inkább parancsolta, hogy tegyék le rögtön.
A papagájnak megköszönte a sok segítséget,
majd egymástól (hát nem érzékeny, de) búcsút vettek.
A szüleinek nagyon megörült a teve,
azok mondták neki, már keresünk vagy egy hete.
A teve megígérte, hogy nem kóborol el többet,
én pedig most már nem zavarom őket.

Loading...