• Termékkategóriák

próza

15 Sze

Tik-tak… (jelige: katkusz, 16 éves)

Tik-tak…

Az óra monoton kattogása mesés alap volt. Egy egyszerű versenymű tele érzelemmel. A toll kecsesen siklott a papíron, maga után kacskaringós vonalat húzva. Bonyolult görbék, hurkok, amik kezdetben lágyan mutatták a tánc folyamát, majd, ahogy lelt az idő, egyre izgatottabbak lettek.

Tik-tak… Tik-tak…

A kék toll egyre hevesebben cikázott, a betűk szálkás sorai sikították a tánc fájdalmát. Tehetetlen düh és vágyakozás nyomán serkentek. A toll egyszer csak ugrik egyet, visszatér és mérgesen szántja  a papírt, elront valamit. Nem állhat meg! Tökéletesnek kell lennie! Dühödten húzza át, már egy kék paca látszik csak amikor hirtelen megtorpan. Most lenyugodott és a betűk kacskaringója lágyan folyik tovább. Nincs finálé. Nincs színpompás, őrjöngő lezárás.   A katarzisra várni kell két másodpercet.

Tik-tak…

A toll megállt, lassan hajolt meg.

Tik-tak…

Az óra tovább kattog, pedig a tánc már véget ért.

15 Sze

A jegesmedve és a fóka (eszkimó teremtéstörténet) (jelige: Aranysárkány, 16 éves)

Sok-sok évvel ezelőtt a Medveisten és a Fókaisten jó barátságban voltak. Fenn a csillagos égbolton rótták égi útjukat. Egyszer úgy gondolták megteremtik a jégföldet, és rajta a jegesmedvét és a fókát. Ahogy telt-múlt az idő, barátságuk melege néhol megolvasztotta a jeget, melynek benépesítésére megteremtették a Tengeristent.  

Ekkor még a földgolyót nagyrészt jégvilág uralta és csak egy vékony sávban, a mai egyenlítő környékén voltak szabad vízfelületek. Egyszer meghívták magukhoz vendégségbe ezen új valóság istenét: a Tengeristent. A Tenger nem akart elmenni, mert félt, hogy a nagy hidegben megfagy. De a két jó barát megnyugtatta, jöjjön csak nyugodtan, nincs annyira hideg. A Tengeristene tehát elment bátran a vendégségbe, de furmányosan magával vitte halait és egész famíliáját. Amint beért a két jó barát hazába, elkezdte kiönteni a vizet, ami csak ömlött-ömlött, és végeláthatatlanul folyt 111 napig. A víz azonnal szétfolyt, meggyengítette a jeget, befolyt repedéseibe, majd megemelte és darabjaira törte a jégvilágot. Közben a Tengeristen lányai előtűntek a töménytelen vízből, ám éppoly gyorsan alá is merültek – a jeges víz vágta kürtőkön keresztül eltűntek a jeges habok között.

Ezt látva a Fóka gondolt egyet: barátság ide vagy oda, neki kell az egyik lány. Meg akarta szerezni ezért utánakapott az egyiknek, de a lány sikamlós teste kicsúszott a kezei közül. A lány szépségétől elbűvölve, izzó tekintetétől megbabonázva azonnal meg is kérte a kezét a tenger istenétől: a víz alá bukott, és  barátság a Medvével megszakadt. Tombolt Medveisten, és megparancsolta földi megtestesülésének, a jegesmedvének, hogy ezen túl mindig vadásszon a fókára, tekintse őt is zsákmányának.

Ezóta sebesen iszkol a fóka a jegesmedve elől.

15 Sze

Az irodalomtanár – Pamflet (Rádiójáték 2 percben) (jelige: Aranysárkány, 16 éves)

 

Milyen a jó irodalomtanár?

Mit tanít és hogyan?

Az alapvető kérdés az az, hogy az irodalomtanár az irodalmat, azaz az írott kultúrát tanítsa, avagy egyszerűen az egész társadalom verbális kultúrkincsének szószólója legyen?

–  Szóval milyen is a jó irodalomtanár?

Teszik fel e kérdést gyerekek tucatjai maguknak valahányszor… Netán olyan, ha kérdést kap, akkor is világítson rá sokoldalúan a felmerülő problémákra? Arra a problémára is, amit ő saját magának fogalmaz meg, és hömpölygő „szófolyamként” zúdítsa rá hallgatóságára? Netán helyezze a kérdéskört különböző kulturális megvilágításokba? Esetleg egy felmerülő kósza kérdés még beleférhet? Vagy talán éppen ezután indulhat el egy nagy ívű és sok nézőpontot felvázoló, ékes magyarsággal megformált gondolatfüzér?

– Megtudható, ha az iskola folyosóján felteszünk az irodalomtanárnak egy egyszerű eldöntendő kérdést. Na, ha erre válaszként „szólavinát” indítunk el, ami magas erkölcsiséget is tartalmazó, esetenként irodalmi idézetekkel és persze hivatkozásokkal megtűzdelt, úgy érthető, hogy amint feltűnik a folyosón az első tanár rögtön bocsánatot kérve megszólalunk.-„Bocsánatot kérek Tanár úr!” közbeszólással – nekem mennem kell beszélni a matektanárommal és odább libbenünk.

Szerencsétlenségünkre ha ezen matektanár is egy filozófiai alkat akkor hasonlóan hosszú és az adott állításokat  terjedelmesen körüljárt érvrendszerrel alátámasztott válaszokat részesít előnyben.

– Magunkban persze már azon morfondírozunk, hogy a közben eltelt két órát ki fogja igazolni?

– Na, pontosan ez az a kérdés, amire már nincs válasz!

15 Sze

Tűzfarkas és Jégsárkány – részlet (jelige: Ahány könyvet elolvastál, annyi világban éltél, 13 éves)

A sötét folyósókon lépkedett. A falak visszaverték léptei zaját, de mást nem hallott. A falakon néhány őr sétálgatott, kezükben íjjal, övükön karddal. A távolban egy hóbagoly huhogott, Nikaya pedig egyszerű bőrruhájában, hosszú, barna hajával tökéletesen illett a vár hideg, neki mégis hívogató folyosóihoz. A bácsikája ajtajában megállt és kopogott a vas zsanérokon lóg, fenyő ajtón

– Jack bácsi! – belépett. A férfi az íróasztalánál ült és egy gyertya fényénél olvasta a készletekről szóló jelentéseket.

– Királyn… – a lány félbeszakította.

– Ettől a szótól falra mászok! Van nekem nevem is.

– Világos. Mit szeretnél?

– Válaszokat. Ki volt a nagynéném? Mi történt vele és miért nem tudtam róla?

– Alyssanak hívták. A legbátrabb lány volt, akit ismertem, hármunk közül a legkisebb. Férfiakat megszégyenítően lovaglott, lőtt és vívott, de sokbosszúságot okozott anyánknak. Nem szeretett varrni és táncolni. Ő volt a mi imádott kishúgunk. 16 éves volt,- a Windearlykkel akkor is hadban álltunk-amikor egy nap kilovaglott, az íja nála volt, de más nem. – Jack hangja megbicsaklott. – Azok az átkozott keselyűk elkapták! Magukkal vitték! Tőle akartak információkat kapni… – megállt egy pillanatra. – De ő nem engedett. Nem árulta el az otthonát. Azt mondják, nyilvánosan kínozták, verték, de ő meg sem szólalt. Akkor előhoztak egy nála alig idősebb lányt. Reszketett, de ő sem beszélt. Alyssa azonnal felismerte a bátyja jegyesét. Azzal fenyegették, megölik édesanyádat. Lord Windearly örököse ráfogta az íját. Alyssa az egyik őr tegezéből előrántott egy nyilat és azonnal kilőtte. Az ifjú keselyű a földre rogyott és elszabadult a pokol. Myla elfutott, Alyssa pedig egyedül harcolt. Kitartott, de amikor két katona lefogta, egy harmadik pedig elindult fel, a saját életének vetett véget egy karddal. Utoljára azt mondta, a farkasok a keselyűkből fognak lakmározni. – Nikaya szinte maga előtt látta, ahogy a fiatal lány inkább magát öli meg, minthogy megadja ellenségeinek ezt az örömöt. – Az emberek szerették. A nemesek és a köznép egyaránt. Most benned látják azt, amit egykor benne.

– Bosszút állok érte. Azt mondták, a Cloeerokra hasonlítok, de mindig inkább farkas voltam.

– Azon kívül, hogy zöld a szemed, annyira hasonlítasz rájuk, mint Alyssa. Semennyire.

– Ha a nép szerette a nagynénémet, akkor olyan akarok lenni, mint ő.

– Már olyan vagy… jó, a szemed nem. – mindketten felnevettek, de volt egy kis keserűség a kacagásukban. Olyan volt, mint a farkasok éneke, amikor elejtik a zsákmányukat.

– Miért látják bennem a felszabadítót? Képtelen lennék uralkodni. Néha még magamon sem tudok. – a lord a sarokban álló térképhez lépett.

– Tudod, vannak szabályok. Ilyen például, hogy több száz éve viselünk háborút a Windearlyk ellen, és minden összecsapásban nyertek. Mindegy volt, hogy visszavertük-e őket, mert az uralkodóház mellettük állt. Az egyszerű életben is vannak szabályok. Példának okáért: egy lánynak nem kell íj meg kard, nem parancsol és főként nem szónokol a királya ellen. Te attól a perctől fogva, hogy van akaratod, tudatod, minden szabályt felrúgsz. Amikor megjelentél itt átfagyva, rémülten és elmondtad, mi történt, tudtam, mi fog történni, mert még a legbutább ember is tudja valahol, hogy fel kell rúgnunk a részben saját szabályainkat, ha azt akarjuk, hogy forduljon a kocka. Ehhez vezérnek tökéletes egy 13 éves leány, akibe talán több méltóság szorult, mint a nála jóval idősebb férfiakba. A húgom ugyanezt akarta. Talán ezért nem sajnálták megölni, de ha veled is ugyanezt teszik, akkor nem élik meg a másnapot.

-Bácsikám, miért próbálsz megvédeni? Nem kötelez eskü vagy törvény, hogy szolgálj. Úgy értem… Elragadhatnád tőlem a hatalmat, vagy hozzákényszeríthetnél valami délihez egy szövetségért

-Mert az unokahúgom vagy. A testvérek között van egy szótlan megállapodás, hogy ha az egyik meghal, a másik megóvja, felneveli annak gyermekeit.  Ígérem, hogy nem csak a hadvezéred leszek, de apád helyett apád is. – egy ideig csend telepedett a szobára, némán tologatták a bábokat a térképen, aztán a lány megszólalt.

– Holnap a Szürke mezőn tárgyalok Lord Windearlyvel, addig beveszitek Cloudyt, kiszabadítom Robint, és hamarosan elhajtjuk a keselyűket északról.

– Akkor elég erős leszel, hogy kiharcold a függetlenséget Északnak, Tűzfarkas. – Nikaya Eddre pillantott, aki az ajtóban állt.

– Tűzfarkas? Nem elég a “Királynő”? Egyébként igen, igazad van.

– Remek! Veled mehetek holnap? – Nem…! Itt kell a segítség… – Nikaya nem tudott hazudni.

– A lovaknál? Köszönöm, Királynőm! – elhagyta a szobát. Jack felvonta a szemöldökét.

– Ez az a kedves, illedelmes Edd barátunk volt?

– Ez a sértődős volt. Beszélek vele. – az istállókhoz ment. A fiú egy talicskát pakolt meg szalmával.

– Neked meg mi bajod van?

– Nekem? Neked mi bajod? Teljesen kifordultál magadból!

– Bocsáss meg, hogy nem viszek magammal olyanokat, akik alig tudnak még harcolni!

– Meg akarlak védeni, de te túl büszke vagy!

– Büszke?! Most dobtam el a büszkeségem azokért az embereket, akik tőlem várják a védelmet. Inkább téged kell itt megvédeni!

– Azért, mert nem harcolok évek óta, mert egy istállóban takarítottam?

– Azért, mert büszkeségből rohannál a halálba. De jegyezd meg: Amíg az én fejemen van az a repedtre fagyott korona, nem fogsz semmiért az életeddel fizetni. Ne is álmodj ilyenről.

– Az a repedtre fagyott korona elvette az eszed! Megváltoztál, ez nem te vagy. Hová lett a legjobb barátom?

– Megölték abban a csatában, ahonnan elmenekült, életekért felel, amíg te duzzogsz, mert nem lehetsz ott mindenhol! – azzal visszaindult a várba. Nikaya sajnálta, hogy így kellett beszélnie Eddel, de vissza kellett tartania, meg kellett védenie őt és északot. Mindenkit óvnia kell a keselyűktől.

10.Tárgyalás

Hajnalban készülődtek. Az égbolt még sötét volt, a szél hidegen süvített. Nikaya 100 embert vitt magával. A hűvös levegőben páncélok csörgése és lovak nyerítése hallatszott. Hamarosan mindenki indulásra készen állt. A madarak rázendítettek és a csapat kilovaglott a kapun. Kemény vágtában haladtak annak a reményében, hogy alkonyatra odaérnek. A lovak erősek és gyorsak voltak, de az egyikük sem ért fel Kindroval, aki olyan nagyra nőtt időközben, hogy a váron kívül kellett tartani. Olyan magas volt, mint három megtermett csataló. Most a lovasság felett szállt Nikayaval a hátán.

A lovak egyre fáradtabbak lettel. Délen járt a nap, amikor megérkeztek Fehérholdba, ahol ebédet és új lovakat kaptak. Kindro több láda parazsat, az emberek pedig sülteket ettek. A várbéliek marasztalták őket, de tovább indultak. A nap erőlködött, de a hófelhőkön nem tudott áttörni. Ugyanolyan tempóban haladtak, mint a nap első részében.

A nap már lemenő-félben volt, amikor a Szürke mezőre értek.

– Lady Frosteden!

– Lord Windearly! – köszöntötték egymást; a férfi derűsen, biztosan a győzelmében, a lány pedig fagyosan, távolságtartóan.  A lord félig kopasz volt, alig volt már haja, az arcát ráncok szőtték be. Kampós orra, vékony alkata volt. Az embernek kétségtelenül a dögevő madár jut eszébe róla.

– A büszke északot egy leány uralja. – nevetett a lord.

– A keselyűknek híresen jó szemük van. Ebben most már biztos vagyok. Békefeltételeket hoztam.

– Halljam! De figyelmeztetlek, farkaskölyök: Minden feltételnél, ami nem tetszik, meghal egy a drága északijaid közül. – a mögötte álló közemberekre mutatott. Viszont nem csak egyszerű emberek álltak ott. Robin is köztük volt.

– Rendben, a feltételeim a következők: Szabadon engeded a fivéremet. – nem történt semmi. – Hazahívod az embereidet északról. – egy férfit hátba szúrtak. Nikaya megrémült, de folytatta. – Minden közember és nemes kárát visszatéríted. – most egy asszony halt meg. – Soha többé nem támadsz ránk. – még egy férfi. – Beszélsz a királyoddal és eléred, hogy észak független legyen a birodalomtól. – egy kislány. A következő Robin lesz, ha valami rosszat mond.

– Lady Nikaya, valamit elfelejtettél: Mit kapok én ezért?

– Kegyelmet. Visszatérhetsz a váradba. – a lord gúnyosan elmosolyodott.

– Ezekre neked lenne szükséged. – Robint térdre lökték. – Visszakapod a bátyád és elmenekülhettek, amennyiben átadod nekem teljes északot.

– Nagyuram, elfelejtettél valamit. A farkasok a keselyűkből fognak lakmározni, és ebben egy sárkány fog segédkezni. – Kindro fáklyává változtatott egy fát. Lord Windearly arcáról eltűnt a mosoly, Nikaya pedig elengedte a nyílvesszőt. A bátyját fogva tartó férfi földre rogyott, a fiú pedig rohanni kezdett feléjük. Ser Craff elkapta a kezét és felhúzta magamögé. A fa még mindig lángolt, Nikaya pedig elindult a lord felé. A nap már eltűnt az égről, csak az óriási fáklya világított. A lord emberei lenyilazva feküdtek, ő pedig dermedten állt. – Lord Windearly… a keselyű! Az lenne a legegyszerűbb, ha itt és most megölnélek, de amiket tettél… túl kegyes lennék. Végig fogod nézni, ahogy észak vissza szerzi a méltóságát. Megbosszulom észak minden halottját, a családomat pedig rajtad fogom. A keselyűk a földre hullanak, és a farkasok belőlük lakmároznak. – Nikaya sosem akart háborút, nem akarta nézni az emberek szenvedését, de Lord Windearly szemében látni akarta a rettegést, amit magában érzett, mióta tudja, mi az a háború. – A seregem most veszi be Cloudyt. – a lord nem szólt semmit. A lány a saját embereihez fordult. – Temessétek el az északi halottakat!

Visszaindultak. Nikaya most messzebbre és magasabbra repült. Baglyok szálltak el mellette. Halványan, de látta fentről az erdőket és várakat. Aki nem itt nőtt fel, nem is tudja, milyen értékes a fagyos pusztaságnak gúnyolt bőségszaru. Minden várhoz földek és erdők tartoztak. A gyümölcs nem volt olyan édes, a gabona nem volt olyan tápláló, az állatok soványabbak voltak, mint délen, mégis mindig ellátta őket ez a föld.

Visszafelé nem siettek annyira, de hajnalra Fehérholdba értek. Új lovakat kaptak, reggeliztek. Köszönetet mondtak Fehérhold várnagyának és folytatták útjukat.

A nap már magasan járt, amikor Blacknookba értek. Jack volt az első, aki eléjük jött. Nikaya leszállt Kindroról és odavezette a bácsikájának Lord Waldert.

– Mindenért bűnhődni fog. Véget vetek a Windearlyk vérengzésének, mielőtt eljön a következő aratás.

– Már éppen ideje. Idő közben hollót kaptunk. Elindultak a Vörös Földekről és bevettük Cloudyt. A Vörös földiek három várat foglaltak vissza a keselyűktől. Hamarosan visszavesszük Winterlotot. – a lány hetek óta most örült először valaminek igazán. Robin nyakába ugrott.

– Haza megyünk! Tényleg hazamegyünk! – nevetett és folytak a könnyei.

– Igen… Haza megyünk! – magához szorította a húgát és észak felé fordulva a távolba meredt, az otthona felé.

  1. Csata

Végigfutott az udvaron. Lehet, hogy a méltósága megsínylette, de nem érdekelte. Hiszen esélyük van haza menni. Többen rámosolyogtak, amikor nevetve szaladt. Amikor odaért, a fiú éppen egy kardot élesített, de felnézett belőle, amikor Nikaya berohant.

– Mi történt?

– Elfogtuk Walder Windearlyt! Bevettük Cloudyt! A következő Winterlot és a keselyűknek esélyük sincs! Haza megyünk!

– Igen… haza… – a fiún látszott, hogy még nem fogta fel teljesen.

Aznap mindenki a fegyvereit élesítette és a páncélját fényezte. Mindenki a lovát vagy önmagát edzette. Nikaya Kindroval repkedett. Próbáltak minél magasabbra szállni. A lány szerette volna látni az otthonát, de Winterlot ahhoz túl messze volt.

Késő délután megérkeztek a Vörös Földekről. Nikaya eléjük ment. A hatalmas sereg élén egy vörös, szakállas ember lovagolt.

– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan a segítségemre siettek a Vörös Lovagok.

– Királynőm! A Cloeerok szépsége és a Frostedenek ere…

– Az udvariaskodás nem visz minket előrébb. Mikorra állnak készen az embereid a csatára?

– Két napot kérünk.

– Holnapután hajnalban indulunk.

A lovagok nagyrészt vörösek voltak és sárkányos páncélt viseltek. Messziről figyelték a parazsat eszegető Kindrot.

– Vele támadod meg az ellenséget? – kérdezte Lord Fyr, a Vörös Lovagokat idevezető úr.

– Nyílt terepen megtámadja majd őket, de ha a várat kell megrohamoznunk, akkor nem. Az otthonomat szeretném visszakapni, nem egy kupac hamut. A keselyűk megkapják majd az esélyt, hogy megadják magukat és délre meneküljenek.

– Ragyogó ötlet, Királynőm! Lord Windearlyvel mik a szándékaid?

– Megkapja méltó büntetését, mihelyst Észak független királyságként fog létezni.

Két nap múlva már mindenki készen állt. Hajnalban a helyükre álltak az emberek. A lovakat megpakolták élelemmel, a páncélok csillogtak a reggeli napfényben, a zászlókat felhúzták. Nikaya érezte nehéz páncélja súlyát.

– Biztos vagy benne? Ebben a páncélban levegőt is alig kapsz.

– Edd, értsd meg: Nem azért tanultam meg vívni és lőni, hogy aztán szalmabábúkat kaszaboljak. – a lány feltette a sisakját és elindult a menettel.

Már jó ideje mentek, amikor menetiránnyal szemben vágtatott egy lovas fehér zászló alatt. A lány kiállt a sorból, hogy beszéljen vele.

– Ki vagy te és miért jöttél? – kérdezte.

– Küldönc vagyok. Winterlot megadja magát. A vár a tiéd, Tűz és Jég Leánya. – mind a tény, mind a jelző új volt neki.

– Köszönöm, hogy elhoztad a hírt. Menj utadra. – a lovas elvágtatott.

Az emberek örültek a könnyű győzelemnek, Nikaya mégis gyanakvó volt. Túl egyszerű…

Az út hátralévő részében sok nevetést hallott, mindenki boldogan menetelt, Kindro magasan felettük szállt. Alkonyatra értek oda. Nikaya lovagolt be először a kapunk. Miközben a lova lépkedett, ő végighordozta a tekintetét a falakon. A torony felé nézett, ahol a szobája volt. Az istálló felé, ahol a lovak. A gyakorlótér felé, ahol annyi örömben volt része. A mellvédre, ahonnan most egy nyílvessző repült felé. A következő pillanatban érezte, ahogy a földhöz csapódik. Látta, ahogy az épületekből emberek rohannak elő. Mindenhol kiáltásokat hallott, nyílvessző és lándzsák szálltak el a feje felett, ő pedig ott feküdt sérült vállal minden kellős közepén, kiszolgáltatottan. Minden elhomályosodott előtte, egyre jobban eltávolodott onnan. Üvöltéseket hallott, valaki megragadta a karjánál fogva, aztán minden elsötétült előtte.

  1. Rémálom

Az erdőben állt. Körülötte négy farkas szimatolt a levegőbe. Az egyik odajött hozzá. Nikaya csak most vette észre, hogy ő maga is farkas. A nőstényfarkas ugyanolyan volt, mint ő, leszámítva a szemeit. Egy kisebb tó volt mellettük. A lány belenézett és a víztükörből egy zöld szempár nézett rá vissza. Az egyik farkas felvonyított és odafutott hozzájuk. A fülüket húzogatva próbálta elrángatni őket. A többinél valamivel fiatalabb farkas is noszogatni kezdte őket. A legidősebb morogni és vonyítani kezdett. Ekkor meglátták a feléjük repülő óriáskeselyűket. Futni kezdtek egy üreg felé. Ahogy futottak, Nikaya rájött, hogy mindnyájukat ismeri: a nőstényfarkas Alyssa, a két idősebb Jack és Apa, a fiatal hímfarkas Robin. Már csak pár ugrás kellett volna, hogy biztonságban legyenek… de egy madár elragadja Alyssat. Küzd, megsebzi a keselyűt, de nem tud kiszabadulni. Apa és Jack utána kaptak, de nem tudták megmenteni a húgukat. Egy másik madár elkapta Apát. Nikaya futni kezdett felé. Nem! Nem engedem! Ekkor valami őt is elkapta. Jack volt az, az üreg felé rángatta, de a lány látta, hogy egy keselyű most Robin bundájába kapaszkodott. Megharapta a madár szárnyát, aki így a földre zuhant. Beugrottak a rejtekhelyre és ziháltak. Mind tele voltak sebekkel. Az üreg bejárata felé néztek. Jack szemében düh volt. Robin üveges szemekkel meredt a semmibe. Nikaya torkából keserves nyüszítés szakadt fel. Bátyja odalépett hozzá és óvatosan nyalogatni kezdte az egyik sebét, de az nem gyógyult, csak egyre jobban vérzett. Kidugta az orrát a levegőre és újra feltört belőle a farkasok gyászéneke A fájdalom nem enyhült, a sebek véreztek.

Ekkor a lány felriadt. Sírást hallott, aztán rájött, hogy a saját zokogása verte fel abból a rémes álomból.

– Csak egy lázálom volt. Ne félj! – Jase egy vizes rongyot tett a fejére, megszorította reszkető kezét, kedvesen rámosolygott és kiment. Vannak túlélők. Vannak még barátaim… igazi, húsvér, emberbarátaim… A régi szobájában feküdt, bal vállán egy méretes kötéssel. Jack és Robin az ágya végénél ültek. Sérülések borították őket.

– Mi történt? Jól vagytok? Hol van Edd? Jól van Kindro? – Jack közelebb sétált és leült az ágya szélére.

– Mi jól vagyunk, de beléd mérgezett nyilat lőttek. Több százan rohantak ki az épületekből és ránk támadtak. Megnyertük a csatát, de hiába voltunk túlerőben, rengetegen meghaltak.

– Edd és Kindro jól vannak? – most Robin lépett közelebb.

– Edd hozott ki a csatatérről. Bátran harcolt és megúszta néhány mélyebb vágással. Jól lesz.

– És Kindro? Ő is jól van, ugye? – senki sem felelt. A csend megijesztette, rettegett, hogy elveszíti. – Mondjatok már valamit! – újra zokogni kezdett. – Az igazságot akarom!

– Életben van. – nyögte ki Robin. – Amikor lelőttek, teljesen irányíthatatlan lett. Mindenen átgázolt, ami elé került, de nem talált téged, mert Edd gyorsabb volt. Válogatás nélkül pusztítani kezdte azokat, akik a keselyűs címert viselték. Aztán rohamra mentek ellene. Próbáltuk megvédeni, de a bal szárnya szinte teljesen leszakadt. Questor Mester szerint repülni sosem fog, de életben marad, ha elegendő fellegfüvet szereznek neki. – a lány megnyugodott. Már csak egy kérdés nem hagyta nyugodni.

– Királyság vagy Birodalom?

– Birodalom. Észak, A Vörös Földek és a Keleti Hegyek Birodalma.

14 Sze

Csillagok alatt (jelige: BlackViolet, 15 éves)

A fűben fekszünk egymás mellett kézen fogva. Te az életedről mesélsz nekem, miközben a csillagokat fürkésszük. A hüvelykujjaddal óvatosan dörzsölgeted a kézfejem, én pedig meg se próbálom elrejteni a boldogságom. Kinézünk egy csillagot, azt, amelyik látszólag a legmesszebb van a többitől. A kapcsolatunkhoz hasonlítod, de magad se érted miért. Felnevetek a butaságodon, de te csak felkönyökölsz és mosolyogva nézel rám. Az éjjeli sötétségben is látom szemed ragyogását. Mikor percek elteltével visszadőlsz közvetlen mellém – újra a csillagokról esik szó. Izgatottan beszélsz az űr végtelenéről, én pedig próbálok a szavaidra is koncentrálni, de egyre jobban csak az ajkaidat nézem. Amikor észreveszed, megforgatod a szemed, de aztán a mellkasodra húzol. Megcsap a parfümöd illata. Te nem mozdulsz, így én sem teszem. Tücskök ciripelnek körülöttünk a fűben. Szinte összerezzenek, mikor felém nyúlsz, de csak a hajam kezded pödörgetni. Hallgatom a szíved dobogását, na meg a kutyaugatást, ami valahonnan messziről idehallatszik. Érzem a forró leheleted a homlokomon. Feléd könyökölök, s tanulmányozni kezdem a szád. Közelebb húzódok hozzád, mikor megcsap egy hideg fuvallat. Már majdnem megízlelem a csókod, de aztán rájövök, hogy a metró érkező szele volt az, és visszatérek a valóságba.

14 Sze

Veled a holdfényben (jelige: BlackViolet, 15 éves)

Csak írok. Most egy szakadt papírlapon formázom a betűket, amit az angol füzetemből rángattam ki. Talán örökre a lap rejtekeibe húzódnak a szavaim, de lehetséges, hogy nem sokára a számítógépembe pötyögöm be mondataim rejtett tartalmát. Éjfél van. Ha a sötétségről, és a susogó fákról nem ismerném fel, ott van a karomon az a régi karórám. Bőrből, kopottan és néha kiesik egy mutatója, de mindig nagy gondossággal visszaerőszakolom a helyére. A másodpercmutató egy vonalba kerül a többivel, majd elindul előre, megkezdve egy újabb napot ezzel. Ebben a pillanatban ráz ki a hideg és önt el a libabőr. Talán a hűvös szélnek köszönhető, de közre játszhat a jéghideg tenyered a fedetlen derekamon. Alattomosan becsúsztattad a ruhám alá, amíg én az órámra figyeltem. Mosolyra rándul a szám, mit sem törődve azzal, hogy már régen otthon kellene lennem. Lekapod a pulóvered és felém nyújtod. Úgy teszek, mintha megfontolnám a dolgot, holott régen magamhoz kapnám és addig ölelgetném, amíg érzem benne az illatod. Esetlenül felveszem magamra, és hiába méretekkel nagyobb, számomra tökéletesnek ígérkezik. Tovább sétálunk a holdfényben, magunk sem tudjuk hova. Előre. Visszafelé. Jobbra. És ki is érünk egy rétre az erdei ösvényről. Ezerszer voltam itt, ha nem többször. De melletted még ez is ismeretlen. Leülünk az első utunkba kerülő padra és nézni kezdesz. Mostanában egyre többször teszed ezt. Pusztán elbambulsz rajtam vagy engem elemzel állandóan? Még a gondolatába is belepirulok, hogy részletesen végignézel. Szerencsére a sötétségtől nem láthatod zavaromat, az kellene még. Kinevetnél, hiszen már sokadára pirulok el előtted. De talán mégse nevettél volna most. Ez az este valahogyan más volt. Ott ültünk egy erdő közepén kézen fogva, és valamin nagyon zakatolhatott az agyad, mert mikor megszólítottalak nem reagáltál. Újból szóltam, akkor végre felnéztél. Gyanús magyarázkodásba kezdtél, de én elhallgatattalak. A mutató ujjam a szádra tapasztottam, így beléd fojtva a szót. Ezután minden begyorsult. Már nem számítottak a csillagok felettünk, se a következmények, hogy ilyen sokáig elmaradtunk. Gyengéden felém nyúltál, beletúrtál a hajamba, és magadhoz húztál. A következő pillanatban már összeértek ajkaink és szikraként jött a felismerés: beléd szerettem.

12 Sze

A padlás titka – részlet (jelige: Zsömike, 13 éves)

Út a Blue-házba

 

A három gyerek: Berta, Benjamin és Bella, bánatosan bámultak ki az ablakon. Ma ugyanis elhagyhatták az árvaházat. Szomorúak voltak, mert a Blue házaspárhoz kerültek, akiknek nem volt valami fényes a hírnevük. A gyerekek azt beszélték az árvaházban, hogy Blue-ék éhbérért dolgoztatják a gyerekeket.

– Ez csak szóbeszéd – gondolta akkor még Benjamin, de ahogy közeledtek a házhoz egyre jobban úrrá lett rajta a félelem. Szerette a kalandfilmeket, de ő maga nem szívesen csöppent volna bele. Most azonban mégiscsak úgy tűnt, hogy kalandfilm hős lesz belőle. Benjamin egy rövid barna hajú, tizenkét éves, középtermetű fiú volt. Alig volt három éves, amikor szülei meghaltak. Ennek ellenére megerősödött és egy magabiztos, kalandvágyó legénnyé vált. Berta élete rögtön egy szörnyű tragédiával kezdődött: szülei meghaltak, de olyan kicsi volt, hogy még nem értette a helyzetet. Most kilenc éves, hosszú barna hajú, középtermetű lány lett.

– Meséld el még egyszer, hogyan születtem meg! – kérlelte nővérét Berta.

– Úgy történt, hogy anya érezte, hogy mindjárt megszületsz és hívta papát, akivel azonnal elindultak a kórházba. Ám apa olyan sebesen hajtott, hogy összeütközött egy kamionnal. A szüleink még utolsó ereikkel világra hoztak Téged, de sajnos olyan súlyosak voltak a sérüléseik, hogy mamának csak nevet sikerült adnia neked aztán örökre elaludt. Mire a mentők kiértek a helyszínre, már apán se tudtak segíteni – fejezte be a történetet Bella. Berta nővére tizenöt éves, magas, hosszú rózsaszín hajjal rendelkezett, ami derekáig ért le. Az autó vészesen közeledett Blue-ék házához.  

 

A kocsi egy hatalmas fékcsikorgással befordult a ház parkolójába. A gyerekek kiszálltak az autóból és felpillantottak az épületre. Hatalmas volt, két szobán erkéllyel. Bella felfigyelt a padlásablakra: hirtelen rossz érzése támadt. Ha a testvérei nincsenek biztonságban, csak ő lehet a hibás. Gondolatmenetét a sofőr szakította meg, aki addigra már kivette a csomagokat a kocsiból. Amint felkapták a bőröndöket a gyerekek, meghallották a Blue házaspár hangját. Mrs. Blue egy alacsony, szemüveges, barna hajú nő volt. Férje Mr. Blue magas, bajszos, morcos férfi volt.

– Máris megérkeztetek! – köszöntötte őket Mrs. Blue. – Pedig csak egy fél óra múlva lesz kész a csokis süti.

– Sütiiiii! – kiáltottak fel a gyerekek.

– Még több éhes száj! – mordult el Mr. Blue. Erre egy kicsit megijedtek a lurkók.

– Gyertek velem, megmutatom a szobátokat! – hívta őket Mrs. Blue. Ahogy közeledtek a ház felé, kutyaugatás ütötte meg a fülüket: egy keverék, nagytestű kutya szaladt őrült sebességgel a kis csapat felé. Berta Bella ölébe ugrott ijedtében. Benjamin viszont hamar összebarátkozott az ebbel.

– Ez csak egy kutya, nem bánt! – kiáltotta nevetve a fiú.

– De olyan hatalmas és nagyok a fogai – felelte Berta.

– Csibész! Viselkedj! – dorgálta a kutyát Mrs. Blue. Az eb gyors visszavonulót fújva, visszament a házába.

 

A szoba

 

– A szobátok az emeleten lesz – mondta Mrs. Blue, miközben a korlát segítségével felkapaszkodott a lépcsőn. Miután megérkeztek a szobába az asszony magukra hagyta a gyerekeket egy feltétellel:

– Pakoljatok ki nyugodtan, rendezkedjetek be, de vacsorára gyertek le az ebédlőbe! Rendben?

– Rendben – felelték kórusban a gyerekek. Miután Mrs. Blue kiment a szobából Bella azonnal kihirdette a „haditervet”. Így Berta kipakolta a bőröndöket, Benjamin betette a rendelkezésre álló szekrényekbe a ruhákat, Bella meg felületesen kitakarított. Viszonylag nagy szobát kaptak, mert két kis helyiségből állt: volt egy nagyobb területe franciaággyal és egy kisebb, összecsukható kanapéval. Miután mindenki végzett a feladatával leültek beszélgetni.

– Mit szóltok a házhoz? – kérdezte Bella.

– Jó nagy – felelte Berta.

– Ti is észrevettétek, hogy a padlással nincs valami rendben? – kérdezte sejtelmesen Benjamin.

– Igen – mondta Bella. – Mintha valami vagy valaki lenne ott, aki sötét erőket ural.

– Teljesült az álmom: végre benne lehetek egy kalandfilmben! – ujjongott a fiú.

– Talán a filmekben, könyvekben nem tűnik félelmetesnek, de a valóságban az. Lehet, viccesnek látszik, ha egy fekete csuklyás ember megijeszt valakit. De mi lenne, ha téged ijesztene meg? – vettette fel Bella. A kis Berta csak félve hallgatta a nagyok beszélgetését.

– Az nem lenne túl jó – adta meg magát Benjamin.

– Gyerekek vacsora! – kiabált fel az emeletre Mr. Blue.

– Holnap reggel megnézzük a padlást – zárta le a beszélgetést Bella, majd lementek vacsorázni.  

 

Vacsora után a gyerekek felmentek a szobájukba.

– Gyerekek! Menjetek el fürödni, aztán aludjatok, mert hosszú napotok volt! – kiabált a földszintről Mrs. Blue. A három testvér elment letusolni, de nem az alvás következett: túl kíváncsiak voltak a padlás rejtélyére, így Bella vezetésével fellopakodtak a padlás felé vezető lépcsőn.

– Ne már! – bosszankodott Benjamin.- Be van zárva!

– A filmekben úgy szokott lenni, hogy egy virágcserép alá dugják a kulcsot – szólt Berta.

– Így igaz – felelte a fiú.

– Rajta! Keressük meg a kulcsot! – adta ki a parancsot nővérük. – De halkan!

A gyerekek nekiálltak keresgélni és egy kis idő múlva meg is találták a zárba illő kulcsot. Bella épphogy felvette, meghallották a Blue házaspár hangját…

Szerencsére sikerült időben befutniuk a szobájukba. Elbúcsúztak egymástól, majd bebújtak az ágyukba.

 

A padláson

 

Másnap reggel szinte egyszerre ébredtek fel. Gyorsan felöltöztek és lementek reggelizni.

– Bella, milyen rendetlenül áll a hajad! – csodálkozott el Mrs. Blue. – Gyere csak ide, befonom neked.

A reggeli ideje csendesen telt el, senki nem szólt senkihez. Miután mindenki befejezte az evést, Mr. Blue elmondta az aznapi programot:

– Ma kijöttök velem a kertbe és adok nektek feladatot, amit ebédig kell megoldanotok.

– Az éhbér! – szökkent át Bella agyán a gondolat.

– És kint lesz a kutya is? – kérdezte Berta.

– Természetesen – adta meg a választ Mr. Blue. Benjamin eközben azt fontolgatta magában, hogy megkérdezze-e, hogy mi van a padláson, de aztán mégsem tette meg.

– Felmehetünk a szobánkba felkészülni a napra? – kérdezte a fiú.

– Természetesen – válaszolta Mr. Blue. Miután a gyerekek már a szobájukban voltak, csak bámultak maguk elé magatehetetlenül. Még beszélgetni se volt kedvük.

– Gyerekek! Gyertek le! Indulhat a munka? – kiabált a földszintről Mr. Blue. A három testvér gyorsan leszaladt, a férfi már lent várta őket.

– Gyerünk kifelé, gyorsan! – mondta. Az udvaron megtörtént a feladatok osztása.

– Berta, te meglocsolod az összes virágot és növényt, Benjamin te összesöpörsz, és te Bella összegereblyézel. A határidő ebéd, és ha nem lesztek készen délig, nem kaptok semmilyen ételt! – adta ki a parancsokat Mr. Blue. A gyerekek kénytelenek voltak munkához látni, mert az idő vészesen fogyott.

– És hol találjuk a szerszámokat? – kérdezte félve Bella.

– Nem egyértelmű? Találjátok fel magatokat! – hangzott a válasz. – És most dologra! A három gyerek megtalálta a szerszámokat és munkához láttak.

– Segítség! – ütötte meg Benjamin és Bella fülét Berta hangja. Sebesen odaszaladtak hozzá. Kiderült ugyanis, hogy Csibész játszótársat talált benne. Összevissza ugrált, pedig tele volt a kislány kannája. A két gyerek csak állt mozdulatlanul: egyikük se akart beleszólni a dologba. Addig-addig ugrált így a kutya, míg rá nem borította a vizet Bertára.

– Áááááááááá! – sikított a lány. Már Bella se volt rest, elkergette az ebet és odaszaladt húgához.

– Benjamin, légy szíves szólj Mrs. vagy Mr. Bluenak! – szólt öccsének. A fiú berohant a házba, de nem találta a házaspárt.

– Mrs. Blue? Mr. Blue? Hahó! Van itt valaki? – kiabált Benjamin. Felszaladt az emeletre, benézett minden szobába, de a házaspárnak nyoma se volt. Hirtelen erős késztetést érzett, hogy felmenjen a padlásra.

– Szólni kéne a testvéreimnek – gondolta, de aztán mégsem tette meg. Felment a lépcsőn és kinyitotta a padlásajtót…  

 

Eközben Bella keresett egy rongyot, amivel megpróbálta felitatni a vizet Berta ruhájáról.

– Hol késlekedik már Benjamin? – kérdezte magától a lány. A két testvér fülét megütötte a Blue házaspár hangja. Bella oda akart menni, szólni az esetről, de mégsem tette meg. Túl furcsának tartotta a dolgot. Berta ijedten fogta nővére kezét. A házaspár ott állt az égetőnél és valami idézésféleséget mormolt, amit Bella nem értett pontosan. Óvatosan kilesett a rejtekhelyükről és nagyon megijedt: a két Blue pókokat nevelt a kert hátulján. Bella mindennél jobban félt a pókoktól. Berta megrángatta nővére pólóját: még az árvaházban kitaláltak egy jelrendszert, amit csak ők értettek meg. Ez azt jelentette: menjünk el gyorsan. Bella bólintott és halkan elosontak onnan.

– Keressük meg Benjamint! – mondta, majd húgával berohantak a házba.

– Van egy rossz érzésem – mondta a lány. – Gyerünk a padlásra!  

 

Mikor Benjamin kinyitotta az ajtót egy nagyon poros helyiség tárult elé. Nagy volt a padlás, tele zacskóba csomagolt dolgokkal, amikről a fiú nem tudta megállapítani, hogy mi lehet benne. Voltak még szekrények is, amik ijesztően festettek, mint ahogy a régi konyhaszekrény is, aminek hiányzott az egyik ajtaja. Benjamint hirtelen félelem fogta el: hiányoztak neki a testvérei.

– Benjamin! – hallotta Bella hangját, akinek nyomában ott volt Berta is. – Hogy kerültél ide? De nem is érdekes, az a fontos, hogy jól vagy. Hű! – torpant meg, amikor megpillantotta a padlást.

– Keressünk érdekes dolgokat! – kiáltott fel Berta. Így nekiálltak keresgélni.

 

Megválaszolatlan kérdések

 

A gyerekek még álmukban se hitték volna, hogy mit rejt a padlás: találtak többek között két plüsskutyát, amik nagyon régiek lehetettek, egy ősrégi iratot és egy szintén elavult játékot. Ezek csak a kevésbé furcsa dolgok voltak, észrevették ugyanis, hogy egy vasalóasztal van a padláson egy nehéz vasalóval.

– Miért van itt vasaló? – kérdezte testvéreit Berta.

– Talán, mert Mrs. Blueék szabók voltak – vetette fel Benjamin.

– Szerintem lehet itt valami titkos ajtó – szólt nővérük. – Talán fel kell emelni a vasalót és kinyílik egy ajtó.

– Nézzük meg! – kezdeményezett a fiú, aki máris ott volt a vasalónál. – Gyertek! Segítsetek! Bella odasietett öccséhez, de Berta nem akart odamenni.

– Berta gyere te is! – hívták húgukat. A lány kénytelen-kelletlen odament. Végül együttes erővel felemelték, de nem történt semmi.

– Gyerünk le! – kiáltott Benjamin, mert meghallotta a Blue házaspár hangját. Gyorsan lefutottak és még sikerült elcsípniük egy mondatuk felét.

– …. sajnálom drágám, de máshogy nem megy – mondta Mr. Blue.

– Vajon mi lehetett a mondat első fele? – kérdezte Berta.

– Nem tudom, de ha nem megyünk le, most rögtön ki fogunk kapni – válaszolt Bella, így sebesen lefutottak.

– Ó, gyerekek! Nem hallottuk, hogy jöttök – csodálkozott el Mrs. Blue. – Na de mit szeretnétek?

– Hááááát…..- kezdte Bella. – Azt szeretnénk megkérdezni, hogy mikor ebédelünk?

– Ha készen vagytok a feladatokkal, amiket reggel kiosztottam, akkor most – válaszolta Mr. Blue.

Ebéd után a gyerekek gyorsan felszaladtak a szobájukba és rögtön elkezdtek gondolkozni azon, hogy a házaspárnak mi lehet a terve.

– Szerintem minket akar eladni – vetette fel Benjamin.

– Ugyan már! – ellenkezett Bella. – Véleményem szerint hamarosan kiderül a titok.

– Talán a padláson van rá a válasz – mondta Berta.

– Elképzelhetőnek tartom….- kezdte Benjamin, de nővére csendre intette. Ugyanis Blueék hangját hallották. Bella csenden az erkélyhez osont és jelzett testvéreinek, hogy kövessék.

– Ugye nem akarsz leugrani? – kérdezte ijedten Berta.

– Dehogyis! – hangzott a válasz. – Csak kövessetek! – mondta és nagy nehezen kinyitotta az erkélyajtót.

– Gyertek ki! – mondta Bella, mire testvérei értetlenül pislogtak rá, de azért követték. – Most pedig nézzetek a szomszéd ház kertjébe, aztán a kerítésre!

– De miért? – értetlenkedett Benjamin.

– Mindjárt elmagyarázom – kezdett bele Bella. – Tehát ha megnézitek a kertet, akkor láthatjátok, hogy nagyon védtelen. Bármi vagy bárki megtámadhatja. A kerítéshez csak annyi hozzáfűznivalóm lenne, hogy Blueék és a szomszéd valamilyen szoros kapcsolatban állnak. Nézzétek! Ott van Csibész kutya és a szomszéd kutyájával játszik. Ha csak sima szomszédi kapcsolatban állnának, ezt nem engednék meg.

– Tényleg! Milyen igazad van! – csodálkozott Berta.

– És honnan jöttél rá? – kérdezte Benjamin.

– Egyik este gondolkodtam ezen. Felébredtem, mert meghallottam Blueékat és a szomszédokat, hogy beszélgetnek.

– És akkor mi van? – kérdezte Benjamin. – Minden szomszéd beszélget.

– Várjál, még nem mondtam el a lényeget! – hangzott a válasz. – A szomszéd néni és bácsi furcsán viselkedtek. Akárcsak Blueék. Ugyanis Mr. Blue öcskösnek szólította a szomszéd urat. Ez több mint furcsa. Nem?

– Lehet, hogy rokonok – vetette fel Berta.

– Elképzelhetőnek tartom – kezdte a hosszú magyarázatot Benjamin -, hogy Bluék és a szomszédok gyerekcsempészek.

– Ugyan már! – beszélte le nővére. – Túl élénk a fantáziád! Különben is későre jár, ideje lefeküdni.

– Csak ennyit akartál mondani? – tette fel kérdését Benjemin.

– Igen – válaszolt Bella. – Egyelőre.

– Egyelőre?

– Igen. Ennél többet még nem szeretnék mondani.

Úgy lett, ahogy Bella mondta: bementek, majd ágyba bújtak.

 

Bella titka

 

Amikor az óra elütötte a hatot, Bella azonnal talpon volt. Gyorsan össze kellett kapnia magát, hogy odaérjen a találkozóra. Halkan kilopakodott a szobából, majd a fürdőszoba felé vette az irányt. A forró fürdő után jöhetett a smink és a ruha. Bella már este kiválasztotta az öltözékét, mert egy újságban azt olvasta, hogy ha előző este készítjük elő aznapi ruhánkat, nem leszünk stresszes állapotban. Miután felöltözött, rendbe szedte a haját és indult is. Odaosont Blueék szobájához, majd miután teljesen meggyőződött arról, hogy alszanak, lement a lépcsőn és kiment a szabadba. A lányt megcsapta a nyári szellő. Csibész még javában aludt, úgyhogy Bella sikeresen kijutott a házból. A kapun kilépve elgondolkodott azon, hogy talán szólni kellett volna a testvéreinek és Blueéknak a titkos találkozójáról. De jobbnak látta, ha egyelőre még senki nem tud erről. Pontosan a megbeszélt helyre ment. Kicsivel korábban ért oda, ezért leült a padra. A park reggel is csodálatos volt: a madarak csicseregtek és szép idő volt. Mikor az óra hetet ütött, már jött is egy alak. A lámpafényben alig lehetett látni, de Bella határozottan tudta: Ő az, akit várt.

– Maradj csak! – mondta az illető.

Bella ülve maradt. A fiú leült a lány mellé. Bella szája minden ok nélkül mosolyra húzódott: amikor meglátta sápadt bőrét és szép zöld szemét nem tudott ellenállni egy kedves pillantásnak.

– Tudtam, hogy eljössz George! – suttogta kedvesen Bella.

A fiú alig néhány évvel lehetett idősebb a lánynál, magas volt és nem volt jó híre a faluban. George szőke haját összeborzolta a szél, így még inkább rossz fiúnak nézett ki.

– Egy ilyen alkalmat nem hagyhattam ki – válaszolta. – Elküldtem postán a levelet.

– Miért nem személyesen mondtad el?

– Nem kartam az időt húzni, nehogy gyanús legyen, hogy sokáig vagy távol. Most menj haza, később találkozunk!

– Máris?

– Menj haza, mert mérgesek lesznek!

– Mióta érdekel egy rossz fiút a pontosság?

– Bella, fontos vagy nekem és nem bírnám elviselni, ha valami bajod esne. Te vagy a sötétben a fény. Kellesz nekem. Szeretlek. De most menj gyorsan! – búcsúzott George.

Bella hatalmas vigyorral a száján tért vissza. Még senki nem mondott neki ilyen szépet. Szereti George-ot. A ház előtt állt, mikor Csibész elkezdett ugatni.

– Pszt! Csend! – csitította.

A kutya valamennyire lenyugodott. A lány megnézte a postaládát: két levél volt benne és egy újság. A leveleket eldugta, így ment be. Ahogy gondolta, Blueék mérgesek voltak rá, de a férfi látván szerzeményét, az olvasnivalót, megnyugodott. Bella gyorsan megreggelizett, majd felment a szobájába. Testvérei is jöttek vele, de nővérük elküldte őket, miszerint „még nincs itt az ideje”. A lány törökülésben ült az ágyán és az első levelet bontotta ki. Remegő kézzel olvasta az írást:

 

„Bella!

Remélem, olvasod ezeket a sorokat. Ha igen, figyelj! A borítékban megvan Blueék kulcsa a titkos ajtóhoz. Az előszobában találod, az, amit tükörnek hittél. Menj be és keresd meg az irattartókat. Abból vedd ki az anyakönyvi papírokat és dugd el. Ha elolvasod, a titok felére rájössz, de kérlek, ne ijedj meg! Ha tudod, keress meg és mondom a további lépéseket.

U.I: Vigyázz magadra!”

 

Bella ijedten fantáziálni kezdett, de Blueék hangja megütötte a fülét, így lesietett.  

 

Eközben Bertát megkérte a házaspár, hogy vigye ki a szemetet. A kislány fogta a nagy szemeteszsákot és épphogy dobta volna a kukába, egy papírt pillantott meg benne. A tetejére rá volt írva a város neve, alatta a címzett: „Bernandnak”. Berta furcsának találta. Bár az árvaházban megtanították, hogy nem szabad mások dolgához nyúlni, ezt a levelet most berakta farmer sortja zsebébe. Gyorsan beszaladt a házba és felment a szobába. Meglepetésére senkit nem talált ott.

– Bella? Benjamin? – szólt halkan, de nem jött válasz.

– Vajon hol lehetnek? Mindig itt szoktak lenni. Remélem nem esett semmi bajuk! – elmélkedett magában a legkisebb testvér.

Átment a másik szobába, de ott se találta őket. Meglepődött azon is, hogy nem futott össze Blueékkal. Hirtelen nagyon rossz érzése támadt. Leült az ágyra, elővette a zsebéből a levelet, és olvasni kezdte.

 

Kedves Bernand!

Itt az idő.

Üdvözlettel: Robert

  1. január. 3.

 

A levél csupán ennyi volt. Bertában több kérdés is felmerült.

– Ki Bernand? És Robert? Milyen idő? Mihez?

De a legfurcsább számára a dátum volt.

-Miért 1958, ha 2016-ot írunk? – merült el gondolataiban.

12 Sze

Apa (jelige: honnantudjam, 15 éves)

Belement egy szálka az ujjamba. Ez kizökkent egy kicsit, de továbbra is csak lógatom a lábamat a langyos vízbe. A gyenge hullámok, és a lágy szellő érzése egészen megnyugtat, még azt is elfeledteti velem, hogy már lement a nap, és én félek a sötétben.

 A város szélén, egy móló végén üldögélek kora délután óta, és a múltamon merengek.

Egészen pontosan főképp a kapcsolatomon az apámmal.

 Az én apám Németországban dolgozik, de egyébiránt is az ország túlvégén lakik, szóval nem látom gyakran. Talán úgy másfél, kéthavonta. Jobb így.

Amikor kicsi voltam, még együtt éltünk hárman: anyám apám, és én.

 Az én apám ivott, és véresre verte a nővéremet, amiért egyszer sírni mert. Nálunk tilos volt sírni. Ha apának rossz kedve volt – márpedig általában nem volt jó napja – akkor néha akkora pofont adott, hogy a fal adta a másikat.

Sokszor aludtam el a küszöbön kuporogva, mert hallgattam, ahogy a szüleim a konyhában, zárt ajtók mögött ölik egymást.

 Anyám félt az apámtól, utálta, de előttem mégis mindig mentegette.

 Az én apám mindenkit kritizált, megalázott, és mindenkibe belekötött.

Az én apám sose jött el értem sehova, anyám meg estig dolgozott, szóval mindenhol én maradtam legutoljára, a takarítónőkkel például.

 Az én apám fiút akart. Volt is neki. Az ikertesóm. De meghalt. Így maradt két lánya, akiket utált ezért. Utált, amiért nem én haltam meg. És én is utáltam magamat. Szerettem az öcsémet. Szeretem most is, és rettenetesen hiányzik.

Apa verekedni tanított kb. 4-5 éves koromtól. Azt mondta, meg kell tudnom védenem magam.

Az én apám agresszív, és hatalmi alapon oldja meg a problémáit. Így biztos könnyebb neki, de az már nem jut eszébe, hogy hány emberen gázol át gátlástalanul így.

 Az én apám leitatott, amikor 8 éves voltam. A lakásán voltunk, és Sangriát ittunk. Mindig emlékezni fogok arra a napra. Azt hittem, meg fogok halni, annyira rosszul lettem. Aztán elnyomott az álom, és attól féltem, soha nem ébredek fel.

 Apa sokszor tett zavarbaejtő, vagy éppen fájdalmas dolgokat velem. Nagyon sokszor. Később, tini koromban is. Nagyon fáj. És félek tőle.

Mi nem kellettünk apának. Eldobott minket. Megcsalta anyámat. Anyát ez már nem érdekli, legalábbis azt mondja. De engem igen.

 Apa büdös zokniait már egy másik nő mossa. Fiatalabb. Apa jobban szereti az ő gyerekeit, mint a sajátjait. Így végre lehet egy fia is. Balázsnak hívják, 1 évvel idősebb nálam.

 Papa szeretett. Ő jó volt hozzánk. Aztán rákos lett. Ő is itt hagyott. Öcsémmel van.

Emlékszem, amikor utoljára láttam. Az arca hamuszürke volt, szemei homályosak.

Apa sírva hívott fel, amikor megtörtént. Nem voltam ott a temetésen, nem is tudtam róla.

Nagyanyámmal papa halála óta nem tartjuk a kapcsolatot. Ő kitagadott engem, nővéremet is, és nem állunk szóba egymással.

 Az apám havonta felhív. Átlagosan 1 perc 20 másodpercig bájcsevegünk körülbelül. Ritkán eljön hozzám. Akkor vele kell lennem 16 órán keresztül, ha nem visz el. Együtt kell vele töltenem egy teljes éjszakát egy szobában, egy ágyon, bezárva. Egyedül. Sötétben.

 Apa kisemmizte anyát. Szinte teljesen. Miután elköltöztünk, elölről kellett kezdenünk mindent. Egy kórház padlásterében laktunk 3 évig, ahol télen nagyon hideg volt, nyáron meg legalább 40 fok. És csótányok. Sok csótány. Rettegtem tőlük.

Volt egy félfolyosó még felettünk. A végén rozsdás vasajtó, lelakatolva. Előtte időről-időre elszívott cigarettacsikkek, tűk és ilyesmik jelentek meg. Mindig félhomály volt ott, és valami fura szag. Féltem attól a helytől, és a lépésektől, amit arra néha hallottam.

 A nővérem 29 éves. Igazából csak féltesóm. Az anyjával él egy kis panelben. Asszem’ a negyedik egyetemet kezdi, nem találja a helyét. A nővérem apát nem nevezi apának, csak a keresztnevén, és kisbetűvel. Megértem.

 A nővérem velem van, és igyekszik kisegíteni, ha baj van. Ő szeret engem. Anyám is többnyire. És barátaim is vannak. Legjobb barátnőmre mindig számíthatok, és rajta kívül is van még 4-5 ilyen ember. Imádom őket, és óriási hálával tartozok nekik, amiért elfogadnak, és velem vannak. Öcsém is velem van, ha fizikailag nem is.

 Volt egy barátom. Jártunk. Nem sokáig tartott, és sokáig szenvedtem utána. Nagyon bonyolult és nagyon törékeny volt a kapcsolatunk. Aztán barátok lettünk. Megbíztam benne. Szeretem még most is, pedig kihasználta a gyengeségeimet. Tegnap lezártam vele mindenfajta kapcsolatomat. Jól tettem. Nem hiányzik.

Igyekszem azokra az emberekre koncentrálni, akikkel kölcsönösen fontosak vagyunk egymásnak.

Apám nem ilyen. Én sose lehettem neki elég okos, elég szép, elég halk, és elég láthatatlan. Vagy éppen eléggé fiú. Aztán meg elég nőies.

 Én félek az apámtól.

Nem kellek neki.

Nekem nincs apám.

 Itt a mólón ücsörögve valami megváltozott bennem a nap folyamán. Már nem akarok mindenkinek megfelelni. Főleg azoknak nem, akik nem érdemlik meg.

 Néha be kell csuknunk egy ajtót, hogy kinyithassunk egy másikat, és ne legyen huzat.

07 Sze

Egy BIMBE élete – részlet (jelige: Amira, 12 éves)

I.fejezet

Mi az hogy „bimbe”?

 

Létezik egy „manószerű” kis manó….Nem hasonlítanak senki másra a világon, és az emberek előtt lettek teremtve. Ők a bimbék. A bimbék kinézete átlagos: lehullott virágszirmokból varrt ruhácskájuk van, a hajuk vörös, a szemük kék, és az arcuk általában csupa-csupa kicsi szeplő. A bimbékről tudni való, hogy szeretik a zenét, nagyon félénkek, de furfangosak és okosak, emellett nagyon büszkék. A bimbék évek helyett a szirmokat számolják egy becses virágon, amelyet úgy hívnak, hogy Nagy Bimbe. Minden nemes család ennek a ősi virágnak az egyik bimbójából születik, a bimbék királyi családja pedig a virág csúcsán levő , legmagasabban nyíló kis bimbóból származik. Hálája jeléül a királyi család gondozza a Nagy Bimbevirágot.

A bimbéknek minden évszakváltás ünnep. Onnan számolják az újévet. Régen megpróbáltak barátkozni az emberekkel, de az emberek bántották őket, ezért elbújtak az erdőkben, a virágok között, és a magas fák tetején. Azóta félnek az emberektől, de az állatokat nagyon szeretik. Minden Bimbe királyi párnak van egy totemállatkája, akihez imádkoznak, ha baj van, akit etetnek, és istenként tisztelik. Egy egyszerű bimbe élete abból áll, hogy az állatokat segíti, majd az évi madárvonuláskor elköltözik a tél elől. Olykor minden bimbe elrepül a saját madarával, és Afrikában tölti a telet. Az emberek réges-régen nem találkoztak bimbével, így azt hitték, nincsenek is a világon többé. ennek igazából örültek, mert úgy tartották, hogy a bimbék ügyetlen, gyenge és mihaszna kis teremtmények.

 

II. fejezet

Egy új élet…

 

Bimbéink egyik csodás őszén, a királyi virág legtetején burjánzó bimbóból egy ikerpár született. Egy fiú és egy leány, két szép vörös hajú gyermek.

– Ha felnőnek, a kisherceget teszik meg királynak?- érdeklődött a cselédlány.

– Igen, de még nem biztos- válaszolta a királyi pár.- Arra gondoltam-mondta a király rekedtes, mély hangon – , hogy osszuk félbe az országot. Így az egyik felét a fiú örökli, a másik felét a lány.

A királynő boldogan helyeselt, majd egyetértésben nézték tovább gyermekeiket.

Nemsokára eljött a gyermekek keresztelőjének napja. A kis hercegnőt Ibolyának, a kis herceget Toboznak keresztelték, és mindketten egy –egy aranykoronát kaptak a buksijukra.

Ibolya koronáján indák százai voltak összegabalyodva, melybe gyönyörűen megmunkált gyémántokat foglaltak. Toboz fenyőágakból összetekert koronát kapott, amelybe smaragd kövek voltak elrejtve. A keresztelő után kaptak egy-egy madarat is: a fiúcska peckes sárgarigót, a leányka egy szépséges zöldikét.

Néhány esztendő múlva már a madaraikon repdestek, ezzel töltve vidám napjaik nagy részét. Egy szép, napsütéses napon egy kergetőzés közben egy nagy fekete hollót láttak meg az égen, és ijedtükben besuhantak egy nyitott ablakon. A szobában két gyermekkel találták szembe magukat. A gyerekek szeme kék volt, hajuk szőke, mint a vaj. Néhány pillanatig mind a négyen csak bámultak egymásra, majd az embergyerekek közül a fiú megszólalt:

– Ti…ti bimbék vagytok?- kérdezte félénken.

– Hát persze, hogy azok vagyunk! – felelte hetykén a bimbeherceg, de a hercegnő sem hagyhatta szó nélkül.

– Méghozzá ő a bimbeherceg, én pedig a hercegnő volnék. És ti kik vagytok?

Az emberfiú már nyitotta a száját, de a lány válaszolt helyette:

-Ő itt Tom , én pedig Mira vagyok. Nagyon örülünk nektek!

– Idáig ez a ház üres volt!- méltatlankodott a hercegnő.

– Igen, mi is csak nyaralni jöttünk ide, a nagyszüleink házába. Egy hét múlva megyünk is haza, ígérjük! –szabadkozott a lány.

– Szóval a nagyszüleitek itt éltek éveken át?- kérdezte döbbenten a bimbeherceg.- akkor lehet, hogy miattuk volt a régi háború!

-A mi nagyszüleink igenis kedvesek, és azt is biztosra veszem, hogy nem ártottak senkinek!- csattant fel védelmezőn a kisfiú.

– Hát…én valóban nem hallottam róluk, biztosan nem ártottak nekünk!!!!- mondta elgondolkodva Ibolya, míg testvére elgondolkozva bámult maga elé.

– Itt maradtok uzsonnáig?- kérdezte kedvesen Mira.

– Szívesen maradunk!!- vágta rá Ibolya gondolkodás nélkül.

Így a bimbetestvérek beültek a babaházba, és a miniatűr porcelánedénykékből elfogyasztották az uzsonnát.

Épp hogy lenyelték az utolsó falatot, mikor hangzavarra lettek figyelmesek, és arra, hogy a bokrokban, virágokon gyűjtögető bimbék hirtelen menekülni kezdenek.

– Gyerünk! Gyorsan repüljünk a királyi várba!- kiáltotta Toboz, és megfújta dióhéjból készült sípját, amire sárgarigója ott termett az ablak előtt.

– Siessünk!- kiáltotta a hercegnő is, és habozás nélkül belefújt gubacsból készült kis sípjába, aminek hangjára szempillantás alatt ott termett hűséges zöldikéje.

Madaraik tollába kapaszkodtak, és el sem köszöntek az embergyerekektől, már sietve repültek is föl-föl a hatalmas fűzfa legtetejéig!

 

III.fejezet

Az ismeretlen ellenség

 

Miután fölértek a fűzfa legtetejére a bimbehercegek, megpillantották a hatalmas fekete hollót, és ismeretlen lovasát, aki egy velük egykorú, fekete hajú fiú volt. Épp felkapaszkodott a hollójára, amikor Toboz kardját kirántva utána szaladt, azonban a holló néhány pillanat alatt a magasba emelkedett, és eltűnt a magasban. A királyi pár ijedten szaladt gyermekeihez, és szorosan átölelték őket. Miután megkérdezték, merre jártak, Toboz és Ibolya részletesen elmesélték , hogyan látták meg a hollót, hogyan ismerkedtek meg az embergyerekekkel, és hallottak a nagyszüleikről.

Az aggódó szülők arra a döntésre jutottak, hogy egy évszázadra (vagy annál is többre) elrejtik a bimbe népet, hogy újra elfelejtsék létezésüket…..

 

Eközben az emberek világában Tom és Mira faggatni kezdték nagyszüleiket, hogy ismertek e valaha bimbéket. Nagyszüleik végül elmesélték, hogy réges-régen minden háznak volt egy saját bimbéje, aki azt vigyázta, hogy sose aludjon ki az éjjeli lámpás, és akinek a búboskemence tetején vetettek ágyat. nagypapa azt is elmesélte, hogy régen, kisfiú korában neki is volt egy vele egyidős bimbéje, akit a család kalitkában tartott. A bimbegyermek szíve majd megszakadt emiatt, így egy éjen, amikor a fényt kellett volna őriznie a lámpásban, míg a család aludt, inkább megszökött.

Itt vége szakadt a történetnek, mert eljött a lefekvés ideje. Ilyenkor nagymama dézsába ülteti unokáit, hogy eltüntesse róluk a városi benzinszag bűzét. Legalábbis első este mindig azt állította unokáiról, hogy a városi levegő miatt benzinszagúak, így hát elhatározásához hűen forró levendulás vízzel teli dézsába pakolta őket.

– Így ni!!- mondta arcán nagy, elégedett mosollyal, és a dézsába facsarta piros és csuromvizes köténykéjét.

Aztán puha, virágos dunyhát vetett az immár tiszta gyerekeknek . Mira, aki történetesen imádta a virágokat, és nagy virágszakértő volt, észrevett valami furcsát a huzaton.

– Nagymama! Ilyen virág nem is létezik!Hogy hívják ezt a csodaszép növényt?

– Ezt, Angyalom? Édes, Drága Csillagom!- nagymama beszaladt a mosókonyhába, és eltörölgette a fürdetéstől párás szemüvegét, aztán orrára tette, hogy lássa a virágot.

– Ez, kicsi Míra , a bimbék virága!Minden kicsi bimbe ebből a virágból születik. Látjátok a rózsaszín szirmait, és alatta a lilás bimbókat?- mutatott rá nagymama a selyemnek tűnő bársonyos, rózsaszínes – lilás virágra.

– Gyertek Édeskéim, lefekvés!- mondta nagymama, és mint a tyúkanyó a csibéit a szárnyával, úgy takarta be unokáit a puha, meleg, biztonságot sugárzó dunyhával. Aztán a gyerekek figyelték, ahogy az idős kéz becsukja maga mögött az ajtót, és hallották, ahogy a régi fapapucs végigkopog a konyhán, az immár egészen kihűlt dézsáig…aztán édes álomba merültek.

 

IV. fejezet

Az ismeretlen alak

 

Valahol, nem is olyan messze a fekete hajú fiú leszállt hollójáról és a madarat bevezette a belülről szépen faragott odúba. Az odú faragványai a virágot formázták, amiből minden bimbegyermek születik. A fiú dühösen a virág bimbójába szúrta kígyófogból készült kését. Mikor a kést kihúzta, aranyszínű nedv kezdett csöpögni a virágból. Nem törődött vele, helyére kísérte a hollóját egy karámszerű alvóhelyre, végül bezárta az odú ajtaját. Leült, és töprengeni kezdett, miközben egy makkszerű tárgyat nézegetett, aminek közepébe egy mókus arca volt belevésve.

– Ez a mókus…- mondta dühödten .- Így átverni engem!!!! Nem csoda, ha a makk meg a mogyorófüstölő nem működött, ha nem volt rajta kupacs! Na és az a herceg!!!!…- mondta gúnyosan. – Ő lesz Bimbeföld legrosszabb királya… Megállj Ében!- szólt a hollónak, mire az felfigyelt .- Kitaláltam valamit!!! Mondom is a tervet! Kémeink szerint nemsokára lezárják a palotát. Én elcsalom az ikreket, így ők kint rekednek! Így kénytelen a király engem megtenni új királynak, mivel ősszel lejár az uralkodásának ideje.

Kezeit elégedetten összedörzsölte, de mivel a hollója csak pislogott rá értetlenül, a kimerült vezér lefeküdt az ágyára, és Álomföldre szállásolta magát.

 

V.fejezet

Gesztenye mókus

 

Reggel a hős vezér első útja Gesztenye füstölőboltjába vezetett. Gesztenye egy mókus volt, méghozzá Bimbeföld legfelszereltebb kereskedője. A fekete hajú fiú belefújt tobozból készült sípjába, mire hűséges társa felébredt. Erre elővette a szárított lapulevélből készült nyerget, és összekapcsolta Ében mellkasán, majd a hátára pattant és meg sem állt a makkokból készült, szélcsengős ajtóig. Meghúzta a csengőt, mire a kedves mókus ajtót nyitott.

– Kedves Barátom! Hogy működött a pipacsfüstölő?- érdeklődött a portékája felől, amit a fiúnak adott előző nap.

– Hogy működött?Hát sehogy, mert valamit elrontottál benne, az biztos! Lehagytad róla a kupacsot!

– Megőrizted a garanciát?- kérdezte a megszeppent a mókus, miközben gyűrögetni kezdte makkszínű köténykéjét, amire az volt írva: „Éljen az idei Mogyoróbefőtt Fesztivál!”

– Nem!- vágta rá a fiú, miközben fekete haja lobogott. Már nyúlt volna a kígyófogból készült kése felé, hogy megfenyegesse vele a mókust, de azért előtte megkérdezte:

– Nem adnál új garanciát leendő királyodnak? Cserébe talán diófa odút vájatok neked Bimbeföld központjában!- hízelgett Gesztenyének.

Gesztenye elgondolkozott, aztán hirtelen rávágta:

– Hááát… végül is törzsvásárló vagy..Adhatok neked új garanciát, a régi dátummal!

– No , akkor el is kezdhetsz pakolni, Gesztenye!!!!- mondta szelíden a csinos herceg, és ahogy Gesztenyére pillantott, sötét szeme csak úgy világított.

A mókusnak eszébe jutott valami, amit mindenképpen meg kellett kérdeznie majdani királyától.

– És mondd csak, leendő felséges úr…- csuklott meg a hangja .- A gólyaköltöztető szolgálatot is állod?

Ez csak természetes!- válaszolta a herceg.

– Akkor hány mogyoró- és makkfüstölőt is óhajtasz?- kérdezte lelkesen Gesztenye.

– Lássuk csak…- gondolkodott el a herceg, és a varázsvirágról mintázott plafont fürkészte, miközben ujjain számolt s közben mosolygott. – Tizenkét mogyoró, és nyolc makkfüstölőt kérek!- döntötte el végül.

Miközben a mókus az odú raktárjában keresgélt, a herceg továbbra is a csodaszép faragványokat vizslatta a feje fölött. A mókus leszámolta az árut, majd egy égethető lapulevél szatyorban cipelte ki az ajtó elé. Aztán visszalépett még valamiért… és egy nagy karddal tért vissza.

– Hát ez meg micsoda?- kérdezte a herceg, és mohón a kard után nyúlt.

– Ez, leendő felséges úr, egy kobra méregfoga…. Gólya Gilice hozta nekem még réges-rég, amikor Afrikában járt. Tudja, Gilice fogorvos, és neki kellett kihúzni ezt a méregfogat.. ..Most már az öné .- és átnyújtotta a kardot egy pálmalevél tokban. A herceg ámult-bámult, de örömét nem merte kifejezni….

02 Sze

Nyári szünet – részlet (jelige: Manci, 16 éves)

Hogy telik a nyári szünet?”, a leggyakrabban ismételt kérdés. „Gyorsan”, kapjuk rá a választ, ami általában ez. Én azért mégis kíváncsi vagyok arra, hogy ki hogy tölti a szünetet. Mert, azért tök jó lenne, ha belelátnánk valaki nyarába. Na, nem minden pillanatban!

Minden akkor kezdődik, amikor az iskola vezetője kihirdeti a szabadságot:

Ezennel lezárom a 2015/2016-os tanévet!- fejezi be a monológot, az összes jelenlevő diák az égbe hajítja a könyveit, füzeteit és sikoltozva, énekelve ront ki az iskolakapun és megkezdődik a felejthetetlen nyár. Persze, ilyen is lehetne, mint minden amerikai filmben. A valóság azonban más. De milyen Magyarországon?

A záró monológ után már egyre jobban hallatszódik a nyugtalan fészkelődés, hiszen már mindenki menne a dolgára, de a tanárok az osztályokat csendre térítik és ki-ki a sajátját, visszavezeti a termekbe. A diákok szót fogadva, székeikkel a kézben vonulnak vissza az osztályokba és várják, hogy minél hamarabb kiosztásra kerüljenek a bizonyítványok. Na, de ne olyan sietősen! Ugyanis a legtöbb osztályfőnök ezt az alkalmat választja a hegyi beszédek megtartására. Elköszön az osztálytól hatvannyolc soron, jó nyári szünetet kíván századszorra, kissé bepárásodik a tekintete, ahogy végigtekint az osztályon. Ilyenkor két gondolat cikázhat át az agyukon: „Megint eltelt egy év és nemsokára kirepülnek a gimnáziumból. Jaj, annyira büszke vagyok rájuk, úgy fognak hiányozni a nyáron, de nem baj, a legtöbb diáknak tudom a tervét, majd véletlenül én is akkor megyek oda!” és a másik vég, akinek az arckifejezése is mást sugall „Hála a magasságosnak, hogy eltelt ez az év, végre lesz egy kis nyugtom. Egy egész évet nyaggattak, de nem gond most visszaadhatom nekik azt, amit kaptam. Mondjuk nyár közepe, vége felé elküldök nekik egy horribilis listát a kötelező olvasmányokról, hátha jó kedvre derülnek tőle!”. Majd kiosztják a bizonyítványokat, ami olyan fél órát vehet igénybe, és agyő, mindenki mehet a saját dolgára.

Az iskola kapun kiérve még nem lehet érezni a szabadság fuvallatát, ebbe is bele kell rázódni, hiszen azért csak 180 nap rabszolgaság volt. Na de vegyünk közelebbről szemügyre néhány egyedet, akik ott sétálnak az úton. Ott van két srác, az egyik magas, középhosszú, göndör hajú és szemüveges, a társa valamivel kisebb, enyhén pocakos, barátságos kinézetű, hófehér bőrű. Ó, igen, ők a matekosok, kockák. Őket egész évben a tanulás hajtja meg persze a számítógépes játékok. Valószínűleg nem szeretik a sportot, ebből következik, hogy a sportolókat sem.

Vajon mi lesz velük nyáron?

Mit fogsz csinálni nyáron?- kérdezi a kisebbik

Felfejlesztem a karakteremet harmincas szintűre, meg apa vett nekem egy új gépet, a legújabb fejlesztésű processzorral és hatalmas tárhellyel.

Mi? Akkor megkaptad? Nekem anya nem engedi, szerinte még a mostanit sem használom ki, pedig mondtam neki ,hogy rossz a merevlemeze és nem fut rajta semmi- meséli szomorúan az alacsonyabb fiú.

Ne! És nem értette meg?- érez együtt társával a magasabb

Á, dehogy. Mindegy is. Te, azért jössz még arra a matektáborba, ami két hét múlva lesz?

A Matek Nyáron is!-ra? Persze, ki nem hagynám!

Izgalmas beszélgetés, érdekes tervek. Na, a következő kiszemeltünk, nevezzük néven: Eszti. Egyedül sétál elmélyülve a gondolataiban, fülhallgatóval a fején.

– Remélem anya vett az útra kaját. Á, el sem hiszem, hogy Németországba megyek holnap a csapattal. Bárcsak jól szerepelnénk és az sem lenne baj, ha esetleg felfedezne kint valaki, Mert hát, Magyarországon nem igazán lehet megélni a fociból, pláne nem egy lánynak és nem is vagyok olyan tehetségtelen..” Csörög a telefonja, kíváncsi vagyok ki lehet.

Igen?…Szia, anya…Igen itt vagyok a zebránál….Persze, tök jó lett a bizim…nem, nem lett csak egy hármasom… Vettél már valamit az útra?….Ja most mész? Akkor felveszel? Elkísérlek… Oké, itt várok . Szia – teszi le a telefont és egy hosszú szőke hajú lány kocogtatja meg a vállát.

Igen?- fordul meg Eszti és elmosolyodik, mikor felismeri a lányt- Szia Zsani !- öleli át

Szia Esz, merre mész ?-érdeklődik

Ja, várom anyát. Megyünk a boltba vásárolni cuccokat Németországba.

Jaj , tényleg. Várod már?

Mi az hogy! Már annyira izgulok-mosolyodik el Eszti- Mik a terveid a nyárra? Mentek nyaralni ?

Fúú, annyi tervem van. Megyek kondizni, mert ezt itt átkell alakítani- mutat a testére- Nyaralni is megyünk anyával, aztán apával és a barátnőjével. Azért annyira nem is rossz elvált szülők gyerekének lenni. Először azt hittem, nehéz lesz, de persze mindenkitől hallottam, hogy két karácsony , sok ajándék, de erre nem is gondoltam- nevet fel

És hova mentek nyaralni ?

Anyával először a Balatonra , utána pedig egy földközi-tengeri hajóútra.

Azta!- csodálkozik el Eszti

Igen már nagyon várom. Apáékkal meg Horvátország , és Olaszország az úti cél. Bár ott már voltam.

Az klassz. És most hova mész ?

Hát, most megyek a városba a barátommal találkozunk és vásárolgatunk egy kicsit, meg kávézunk.- fékez le mellettük egy kocsi – Azt hiszem itt van anyukád-mondja Zsani és átöleli Esztit

Remélem találkozunk nyáron.

Én is és sok sikert! –integet Zsani.

A kocsi elhajtott . Hát, jó kis tervek vannak a nyárra. De szerintem kövessük tovább az eseményeket. Zsani éppen arra a buszra szállna fel , ami most kanyarodott be a megállóba, mellesleg a lánytól olyan 20 méterre és egy zebrányira van. Itt az idő , balra nézett most jobbra és már csak a lobogó haját látni, mert futásnak eredt. Kanyarodik az út , szembe jön egy biciklis és az utolsó pillanatban sikerül kikerülnie, eddig jó egy akadály leküzdve. Hopp, most le kell lassítania, mert egy idős néni megy előtte, másik oldalon pedig emberáradat. Ami jó jel, mert azt jelenti, hogy közel van a busz, amiről leszálltak, másfelől viszont időveszteség. Na de most mindent bele Zsani, már csak pár méter és eléred a buszt! És, és rajta van ! Megcsinálta! Lihegve, de lehuppant egy üres helyre az ablak mellé.

-Hjaj , mennyit rohantam én már így végig a sulitól, pedig megfogadtam, hogy ebben az évben nem fogok a busz után futni erre pont most, az utolsó napon töröm meg a szabályomat?! Nem baj, majd jövőre máshogy lesz”-gondolkodik magában.

Az ablakon kitekintve a fákat lehet látni, ahogy zöld lombkoronájuk árnyékot vet a járdára , ám néhány napsugár mégis átszökik az ágakon megtörve a sötétséget. Járókelők sokasága halad egyik irányból a másikba. A legtöbben ünneplőben, bizonyára az iskolából szabadultak. De vannak aktatáskás, hosszú ujjú ruhákban lépkedő alakok, akik szinte biztosan forrnak a ruha alatt és várják, hogy hazaérjenek. A busz bekanyarodik egy sarkon és piros lámpát kapva várakozik a többi autóssal. Szerencsére nem kell a tűző napon várkozni, mert épületek magasodnak egymás mellett; ruhazáti középen egy választófalként szolgál, tőle balra egy fagyizó, játéküzlet és mechanikai bolt, jobbra pedig egy gyorsétterem, majd egy fogyókúrás termékeket forgalmazó üzlet, ami egy kicsit ironikusan hat egymás melett. Zöldre váltott a lámpa, a busz megindul és folytatja útját, ami nem tart sokáig, ugyanis elérkezett a célhoz. Végállomás.

Zsani könnyedén lépked le a lépcsőn, felszabadulva érzi magát, hiszen még csak két óra van és az iskola véget ért egy kis időre, ráadásul találkozik a barátjával ,akit vidéki iskolája miatt csak hétvégente lát. De hová tűnt Zsani? Az előbb még itt volt. Óh, meg is van. Ő az egyedüli, aki a zsúfolt pályaudvaron futásnak eredt a meleg napsütésben. Megint fut. Vajon mindig így fogadtatja a barátját?

-Ákos!- borul a fiú nyakába- Úgy hiányoztál!

-Te is nekem Bogyó !- puszilja homlokon a lányt- Hoztam neked valamit- bontakoznak ki az ölelésből és Ákos elkezd turkálni a szatyrában- Tessék- nyújt át egy hosszúkás ékszeres dobozt

-Mi ez? Nem kellett volna- mosolyog Zsani, majd kibontja az ajándékot és kivesz belőle egy karláncot, amin egy szivecske és a neveik kezdőbetűi vannak- Ez nagyon szép- puszilja szájon a fiút és a csuklójára teszi fel a karkötőt

– Merre menjünk ?- indulnak el kézen fogva a pláza felé

– Bármerre. Nézzünk szét mindenhol- lépnek be a nagy épületbe

Üzletből üzletbe járnak már órák óta. Fogalmam sem volt, hogy a mindenhol alatt tényleg mindenholt értett. Hogy lehet ennyi mindent vásárolni? Na , végeztek. Most a pláza kávézójában ülnek a csomagokkal, szatyrokkal . A pincér jön oda hozzájuk és veszi fel a rendelést.

Egy jegeskávét kérek és egy szelet gyümölcstortát- mondja Zsani

Én pedig egy kólát és csoki tortát- mosolyog kedvesen Ákos

Rendben, máris hozom- megy el a pincérnő

Köszi, hogy eljöttél velem – szól a lány

Nincs mit. Van kedved jövő héten eljönni a strandra? Olyan meleg lesz Szerdától, hogy arra gondoltam, jól esne egy kis felfrissülés – ötletel a srác

Aha, jó lenne. És amúgy mentek nyaralni akkor anyudékkal ?

Úgy volt, hogy igen, de Zsombinak tábora van arra a hétre,így visszamondtuk a foglalást

Ha van kedved és megengedik, akkor eljöhetnél anyuval és velem a hajóútra? Na, mit szólsz ?- érdeklődik a lány és alig várja a választ, mert a fiúval töltött másfél éves kapcsolatuk alatt még nem nyaraltak együtt

Tényleg? És anyukád nem bánná?-kérdezi visszafojtott lélegzettel Ákos, hiszen ő is annyira megörült ennek az ötletnek a gondolatára, mint a lány

Dehogy- legyint- anya nagyon bír téged és szerintem örülne is-közben a pincérlány már látószögön belülre kerül a rendeléssel, amit nem sokkal később le is tesz eléjük. Rendezik a számlát, és újra magukra maradnak az asztalnál.

Várj, várj, még ne egyél- szól hirtelen Zsani megijesztve a fiút, akinek kicsúszik a villaa kezéből

Mi az?

Csinálok képet az instára – veszi elő a telefonját és elkészítve a képet. Abban a pillanatban már meg is jelent a közösségi oldalon a fotó.

Tovább fojttatták az evést, majd miután befejezték, Ákos hazavitte a lányt az autójával, elbúcsúztak és a fiú fojtatta az útját hazafelé a sötétben.

Mikor hazaért, beszámolt szüleinek a napjáról és megkérdezte őket a hajóútról.

Fiam és ha történik veled valami az út alatt? – pánikol anyukája, végiggondolva az eshetőségeket

Anya nem lesz baj- nyugtatja a fia

És ha mégis ?- értetlenkedik az anyukája

Anya semmi baja nem lesz a fiúnak. 17 éves, tud vigyázni magára..kivéve persze ha léket kap a hajó- gondolkodik az apa

Kösz apa ezt most kellett felhoznod- forgatja a szemét Ákos, mellettük anyukája pánikrohamára mutatva- Na mindegy, felmegyek a szobába. Jó éjt- indul fel a fiú

Hosszú nap volt, így nem is csodálkozom, hogy amint bedőlt az ágyba már el is aludt Ákos. Én is elteszem magam holnapra.

02 Sze

Átkozott átok – részlet (jelige: Manci, 16 éves)

1.

-Ladányi Luca!-kiáltott ki érdes hangján a roppant szimpatikus Erzsóka néni az igazgatói iroda ajtajából – Fáradj be, te vagy a következő!- nézegette a lapokat, amiket a kezében tartott.

Hát, eljött az én időm. Újra itt. Nem sok minden változott a múlt tanév vége óta. Igen, hogy miért tudom? Nos, rendszeres látogató vagyok az igazgatónőnél. Minden év elején és végén (néha még a közepén is) behívat magához egy kis elbeszélgetésre minket, vagyis a hozzám hasonló helyzetben lévő egyéneket, mert szerinte az árváknak meg kell adni a kellő gondoskodást, amit otthon, a szerető család körében mi, ugye nem tudunk megkapni. Néha szigorral próbál embert faragni belőlünk, ha másként nem étjük meg a „szép szót”. Mert egy gyerek még olyan naiv és szemtelen és nem értheti meg az okos felnőttek világát, gondolkodását, hogy az ő szavaival éljek. Persze, az igazgató néninek hány gyereke van? Annyi, ahány vérszerinti családtagom nekem, de még férje sincs. Mondjuk nem is csodálom, ilyen nő mellett élni, hát nem könnyű. Bár igaz, hogy még fiatal. Na, mindegy. Beléptem hát a tágas irodába, leültem a jól megszokott székre, az íróasztal előtt, a jól megszokott arc elé.

-Szervusz, Luca! Régen találkoztunk. Remélem, nem kell megint rendszeresen ismételgetni. – mosolygott rám nyájasan. Na, igen. Nem csak azért szoktam sűrűn ebben az irodában megfordulni, hogy az igazgatónő gyakorolhassa az anyáskodást. Nemcsak. Ugyanis, ha bármi történik az iskolában, akkor mindig, de mindig én vagyok elővéve, mint tettes – Hogy vagy? Jól telt a nyarad?- érdeklődött sablonosan. Minden évben fölteszi ezeket a kérdéseket. Mégis mit gondolt? Ilyen kérdéssel, hogy hogy telt a nyara egy árva gyereknek, akinek se barátja nincsen se semmije és ki sem engedik az intézetből, mondván bármit csinálna, csak rossz származna belőle?

– Csókolom Igazgatóasszony!- lenyugodtam az előző gondolatmenetemhez képest. Azért, csak ne kezdjük már az utolsó tanévet háborúzva, amikor tudom, hogy a legapróbb problémák miatt is én leszek elővéve hibásnak nemsokára, amikor nem hogy nem is tudom mi történt vagy hol történt, de én akkor már aludtam. Magamra erőltettem a lehető leghihetőbb mosolyt és próbáltam kedvességet szimulálva válaszolni- Köszönöm szépen, nagyon jól vagyok. A nyaram valami fantasztikusan telt!- na, jó lehet, hogy kicsit gúnyosra vettem a formát, de azok után, amit én átéltem egyedül, szerintem érthető- Már úgy vártam az iskolát, hogy egész nyáron tanultam. A matekpéldákat még a mosdóba is magammal vittem. És önnek hogyan telt a nyara?- egy apró ideg mozdult meg egy pillanatra mosolygós szája sarkán, de alig észrevehetően.

– Köszönöm kérdésed, nekem is hasonlóan jól telt a nyaram- megilletődöttsége vagy inkább a visszafojtott dühe következtében inkább lenézett az asztalára és talált valami oda nem illőt, azzal kezdett el foglalatoskodni- Ez az év, az eddigi tanulmányi évedhez képest sokkal, de sokkal fontosabb lesz. Tudod miért?- nézett rám hirtelen, de meg sem várta, hogy válaszoljak, befejezte helyettem is a kérdést- Ebben az évben fogsz ballagni. A továbbtanulásra kell koncentrálnod és a következő iskolád kiválasztására- derült ki az arca olyan hirtelen, hogy szerintem szívből örült annak, hogy alig 180 nap múlva lelépek, ebből az iskolából- Tudod már, hogy hova szeretnél menni? Hogy mi érdekel, mi lennél felnőttkorodban?-nemlegesen ráztam meg a fejemet- Rendben, nem probléma. Ugye tudod, hogy bármikor szívesen segítünk neked, bármivel kapcsolatban! Pályaválasztás, iskolai problémák, esetleg lelki gondok. Velem nyugodtan beszélgethetsz úgy, mint… mint, ha az anyukád lennék. – bíztatott.

– Igen, tudom. Köszönöm a kedvességét. És, akkor ez azt jelenti, hogy ebben az utolsó évben szólíthatom anyának? – próbáltam humorizálni, sikertelenül

– Azért ne essünk túlzásokba!- nevetett fel kissé hisztérikusan- Nem, nem jelenti azt- köszörülte meg a torkát- Rendben, most már elmehetsz- intett egy olyan mozdulattal, amit a nemesek szoktak a cselédjeiknek mutatni, ha nincs szükség rájuk

– Na, akkor viszontlátásra!- köszöntem el és kiléptem az ajtón.

Amint becsuktam az ajtót, a lépcső felé vettem az irányt, hogy minél gyorsabban érjek az otthonomnak nevezett helyre, haza. Ma, mivel ez a legelső nap volt a tanévből, 12 – kor haza lehetett menni, mert csak átbeszéltük az évre a teendőket. Miután kijöttem az igazgatóiból, az igazat megvallva még csak 11 óra volt, de kinek van kedve még egy órát itt maradni? Meg hát senkinek sem hiányzom, biztos azt hiszik még mindig az igazgatónál vagyok. Mint ilyenkor általában minden évben. Fürgén szedtem a lábaimat a hosszú lépcsősoron és mikor az aljára értem, lassítottam, alaposan szemügyre vettem, hogy éppen merre jár a portás. Tudniillik, járőrözni szokott, még jelvénye is van és a suliban folyamatosan, de minden áldott nap a fején hord egy cowboy kalapot, ugyanis a Dallasban érzi magát. Végül is, szerintem egyidős lehet a sorozattal. Megnéztem jobbról is, balról is, szabad a pálya. A konyhán keresztül szoktam kiszökni, mert nagy haverságban vagyunk Magdi nénivel, az egyik konyhással. Ő megbízható, nem árul el senkinek. Úgyhogy balra vettem az irányt, egyenesen a kétszárnyú ajtó felé, már fogtam a kilincset, mikor egy kéz megmarkolta a ruhámat. Ajjaj, bukta. Megfordított és az ajtóhoz nyomott. Meglepetésemre csak egy évfolyamtársam volt, de közülük is a legrosszabb, akire számíthattam. Barbara és mögötte a csatlósai. A legszőkébb, legbarbisabb, leglegebb „végzős lányok”, akiket valaha is látott ez az iskola. Ez a triumvirátus, mert persze, hogy 3-an vannak, a suli fő bandáinak egyike. A kicsiket is szívatják. De nem tudom, igazán mire vannak oda maguktól. Oké, hogy 14 évesen elég szépen bánt velük a természet, a D-s kosármérettől kezdve a 28-as derékméretig. De, ha valahova több jut, azt valahonnan pótolni kell. Igen, az agyra gondolok. Mert annyi eszük van, hogy ki tudják számolni a kalóriát egy 32g-os müzli szeletben, ám megáll a tudomány, ha a kör sugarát kérdezik. Őket, ha felveszik egy szakmunkásba, talán olyan ünneplést csapnak otthon, mintha a Holdon jártak volna első magyar nőkként. Ha felveszik oda őket. És most ez a 3 lány itt áll előttem, talpig rózsaszínben, 20 centis körmökkel, 30 centis cipősarkakkal, vastag vakolattal arc tájékon, és háromból kettő természetes szőke hajjal. Barbi, a bandavezér, a legagyasabb köztük természetes, Tamara szintén természetes, viszont Ivett csak félig. Már látszik a lenövése. Olyan barna a haja, mint egy medve bundája. Na, de újra vissza a valóságba, szóval ott tartottunk, hogy éppen a konyhaajtónak nyomott és rémesen közel állt hozzám, annyira közel, hogy láttam a pórusait. Uh, elég durva látvány, senki ne élje át!

-Luca- húzta össze résnyire a szemét, miközben még mindig markolta a galléromat és egyre közelebb hajolt hozzám, mintha valami gengszter filmben lenne.

– Igen, ez a nevem. Ügyes vagy, jár a keksz – paskoltam meg a fejét lágyan. Asszem’ feldühítettem, akkor tágulnak ki gigantikus méretűre a pórusok, nem?

– Ne ütögesd már a fejemet, te szerencsétlen- lökte vissza a kezemet- Hova szeretnél menni? Csak nem haza? Ja, bocs neked olyanod nincs is. – vihogott össze a cinkosaival- Miért vagy a folyosón? Nem órán kéne lenned, ha még tart az óra?- kezdett el kivallatni. Még a mozdulatai is olyan buták, hogy az már fáj!

– Nahát! Ezt a logikát! Hol vetted? A bolhapiacon, ahol az észt is osztották?

– Milyen logikáról pampogsz te? – nézett rám értetlenül- És mit gondolsz te, hogy én a bolhapiacról szerzem be a cuccaimat, hah, ez nevetséges!- fordult újra hátra és magyarázkodó arckifejezést erőltetett a képére, nehogy a barátnői azt higgyék, ilyen helyeken vásárol- Ezek itt-mutatott végig a ruháján- Eredeti olasz, minőségi bőr és pamut cuccok.

– Inkább hagyjuk. – legyintettem – De, ha már itt tartunk. Ti mit kerestek a folyosón? Óra van, nem? – kérdeztem tőlük ezt a nyilvánvaló tényt, amit ők kértek számon tőlem.

– De, igen, óra van. És? – zavarodott össze teljesen. Látszik, hogy nem értette, amit mondtam.

– Jól van. Most már akkor, ha ezt tisztáztuk, elengedhetsz- fejtettem le az ujjait az ingemről- Szerintem ti is jobban jártok. Amúgy, Barbi? Letört a körmöd és elég csúnya így- na kész, ezzel meg is volnánk. El is terelődött rólam a figyelem. Amint kimondtam a mindig bevált, bűvös szavakat, a 2 lány Barbi köré gyűlt és (fogalmam sincs honnan szerezték, mert nem volt náluk táska) körömreszelőt, lakkokat meg lemosót lóbáltak.

– Ügyes trükk volt, kiscsaj. De, azért ne olyan sietősen!- francba! Pedig már fogtam a kilincset. Kénytelen voltam megfordulni, kíváncsi voltam, ki akadályozza meg újbóli szökési kísérletemet.

Amint megfordultam, kihagyott egy ütemet a szívem. Ugyanis ott állt ő. Ismertebb nevén Lőrincz Dani. Nem csúnya gyerek. Igazából ő a leghelyesebb az egész évfolyamban, minden lány oda meg vissza van tőle. Én nem. Én nem dőlök be a fehér fogainak, amik akkor villannak ki, mikor előveszi azt a szép mosolyát. Sem a gödröcskének, ami az édes mosolyhoz jár. Meg az aranybarna hajának, amit még akkor is fúj a szél, ha nincs is szél. És főleg nem dőlök be a magasságának és az izmos karjának. Én vagyok az egyetlen, aki hányni tudna ettől a fiútól.

Dani, hali!- intettem neki- Figyelj, nincs jobb dolgod? Én is mennék, te is- próbálkoztam. Ő egyre jobban közelített felém és a fenyegető testtartása hátralépésre kényszerített, de pechemre nekiütköztem az étkezőajtónak. Egyre közelebb jött. Átnéztem a válla fölött, hátha látok valakit, aki megszán és segít rajtam, de hiába. Annyit láttam, hogy Barbi és a két platina nekünk háttal állva heves körömpolírozásba kezdtek, már nem is csodálkozom rajtuk. Továbbnéztem, de semmi. A folyosó teljesen kihalt volt. Ennyi, kész végem.

Hallgass végig, nagyon figyelmesen, mert egyszer mondom el!- váltott hirtelen hangnemet, ami teljesen megdöbbentett és nem csak azért amiért ennyire közel voltunk egymáshoz.

Bocs, mit mondtál? Elvonta a figyelmemet az, hogy ilyen hangon is tudsz beszélni- olyan lágyan és közvetlenül beszélt, hogy elhittem neki, hogy ezeréves barátok vagyunk

Jó, akkor előröl kezdem. De figyelj, mert nincs sok időnk!- beszélt még mindig teljesen normálisan, mire kérdőn néztem. Csak úgy beszélgetni támadt kedve? És pont velem?

Beteg vagy? Vagy szedsz valamit, amiért hirtelen kedved támadt beszélgetni velem? Megjegyzem nem éppen a megfelelő módot választottad, kicsit kényelmetlen a gerincembe fúródó kilincs.

Ne szórakozz!- csapott a homlokára és halkabban folytatta- Luca, veszélyben vagy. El kell…- de nem bírta befejezni, mert valaki kopogtatott az ablaküvegen. Magdi, a legjobbkor. Már kezdett nagyon megijeszteni ez az össze-vissza beszéd.

Csókolom- köszönt Dani illedelmesen és kelletlenül, de hátrébblépett – Tessék csak nyugodtan menni, ebédet készíteni, vagy felmosni, amit szokott, mi csak beszélgetünk- erőltetett egy vigyort a mondat végére- feszengett egy kicsit a fiú és, amikor Magdi nénire nézett valami villant a szemében, amitől az egész teste megfeszült.

Jól van fiatalember, de miért kell egy beszélgetést kényszeríteni? – mutatott rá arra az apró tényre, hogy az üveghez szorított– Menjetek csak szépen arrébb- mondta határozottan, mire szót fogadott Dani és arrébb taszigált. Kinyitotta az ajtót Magdi néni és kilépett rajta, mellkasa előtt összefonta a kezét- Miért kell egy lányt bántani? Így udvarolsz, fiam? Mert elég bénán csinálod! Szeretnél valaha családot?- zavartan, amolyan „hogy jön ez most ide?” nézett- Ilyen módszerrel nem lesz egyhamar. Na, figyelj csak, ha most azonnal nem engeded el a Lucát, olyan élményekben lesz részed, amikor a menzára jössz ebédelni, hogy életed végéig emlékezni fogsz rá- kedves volt tőle, hogy megpróbálta, de nem hiszem, hogy működne, és… mi történt? Ez meg hogy lehet? Dani elengedett, az arcán egy számomra ismeretlen mosoly jelent meg, amit a szemembe nézve nekem címzett, de nem tudtam mire vélni. Sarkon fordult és fújtatva, lassan odébbállt.

Diadalittasan és kicsit értetlen arckifejezéssel odafordultam Magdi nénihez, aki ugyan olyan értetlen arccal állt mellettem és figyelte a távozó alakot.

De ez meg hogy lehet? Megijedt volna tőled?- kérdezte Vilma, aki fiatal korához képest a konyhán dolgozik egy általános iskolában.

Magdi néni még mindig sokkos állapotban volt. Miután elmeséltük bent a többieknek is a történteket, ők sem hittek a fülüknek.

Jajj, mit csináltatok? Úgyis bosszút fog állni, de azt biztos nem én takarítom fel!- Terike néni, az örök pesszimista. Ő élt a legtöbbet 4 fős társaságunk közül.

Biztos nem. Volt valami furcsa az arcán. Valami kifürkészhetetlen- merengtem el magam előtt, visszaidézve az emlékeimben élesen élő képet- Olyan, mintha azt mondta volna az arcával, hogy bár nem tetszik neki, hogy elküldik, mégis elfogadja, mert muszáj – próbáltam megfejteni a miérteket.

Ez hülyeség. Bocs, de nem hinném, hogy az a fiú, aki kitörte az udvar ajtajának üvegét és ráfogta egy lányra, vagy az, aki kajacsatát rendezett az egész iskolával és utána ráfogta egy lányra, majd egy konyhásnő- nem bántás – de egy konyhásnő mond neki egy-két , még csak nem is sértő szót, sarkon fordul és vesztesként vonul vissza. Ő nem viseli el a vereséget- érvelt Vilma

Én amúgy azt sem értem, hogy hogyan tudja rád fogni azt, amit mindenki látott, hogy ő csinálta vagy kezdte el? Miért hisznek neki a tanárok még akkor is, ha tudják, hogy volt?- Szólt Terike, jogosan, mire mind gondolkodóba estünk

Én sem értem. Biztos elvarázsolta őket – nevettem el magam szórakozottan, mire a szemeim előtt bevillant valami. Valami képfoszlány. De mi lehetett? Egy pillanat volt az egész. Elég furcsa. Teljesen megbabonázott- mindegy. Megráztam a fejemet és kérdőn fordultam az engem pásztázó, szokatlanul csendes Magdi néni felé- Mi az?- kérdeztem és haraptam egyet az almába, amit Vilmától kaptam, amikor bejöttünk a konyha hátsó részére beszélgetni.

Mit mondott neked Dani?- kérdezte gyanúsan

Már el is felejtettem. Valamit mondott arról, hogy veszélyben vagyok. De biztos csak beteg, össze-vissza beszélt- legyintettem

Ezt mondta neked?- akadt ki Vilma, mire bólogattam- Ennek a fiúnak biztos valami komplexusa van. Lehet, hogy figyelmeztet arra, hogy ő gonosz és nem fog nyugton hagyni az utolsó évben sem- vonogatta a vállát, én pedig kérdőn néztem Magdi nénire, aki elkerekedett szemekkel, hitetlenül bámult.

Magdi néni mi a baj? Azért ennyire nem kell megijedni ettől a fiútól, tudok vigyázni magamra- nyugtattam- És amúgy is, ki ő, hogy megtehet bármit?

Semmi bajom- zökkent vissza a valóságba

Akkor jó. Nekem most haza kell mennem- mondtam. Leugrottam a pultról, amin ültem és nyomtam egy puszit köszönésképpen mind hármójuk arcára. Hát igen, ilyen ez a gengszterélet, ha az ember a konyhásokkal haverkodik – Köszönök mindent, az almát, a segítséget. Sziasztok, találkozunk holnap!- integettem és kimentem azon az ajtón, ahol egy 40 perccel hamarabb szándékoztam elhagyni az épületet.

Pár perccel később, már az intézetben voltam. Ez a hely, ahol már vagy 13 éve, vagyis idén júniustól kezdve már 14 éve élek, a suli melletti utcában volt. Éppen jöttek az álanyák – én így hívom őket, nem tudok rájuk jobb szót- így sietnem kellett, nehogy észrevegyenek, mert akkor aztán nagy bajban leszek. Bekanyarodtam a kis kavicsos útra, ami a házak között volt és berontottam abba a lakóházba, ahol az elmúlt éveken tengettem a napjaimat. Szinte fölrepültem a lépcsőn, egyenesen a szobába, ami csak az enyém volt, és kulcsra zártam az ajtót. Mivel ebben a házban a nagyok laktak, nem kellett osztozkodnom senkivel, mindenkinek külön szobája volt. Éppen akkora, amekkorában elfért egy kisebbfajta TV, egy rendes, egyszemélyes ágy, egy tükör, alatta az íróasztal mellette egy keskeny ruhásszekrénnyel és a szobaajtóval szemközti oldalán lévő, közepes méretű ablakkal. Hát, nem nagy, de csak az enyém. Mellettem, előttem a folyosókon még, összesen 9 szoba volt, (enyém a tízedik ajtó) amiben csak lányok laktak. Fiúk nem, csak és kizárólag az Intézet közepén húzódó utcának a túloldalán lehetnek, elkülönítve a másik nemtől. Ez az Intézet nem olyan, hogy egy nagy tömbből áll és mindenki egy szobában lakik, hanem több kisházból, amik fákkal, meg kavicsos utakkal vannak elválasztva egymástól. Az egész faluszerűség egy nagy barna kerítéssel van elkülönítve az utcától. Belépve a kapun, középen húzódik egy vastag főút, ami kettészeli a balra lévő lányos házaktól, a jobbra lévő fiús házakat. Mellesleg a kocsibejárót is ez az út teszi ki.

Amint beértem a szobámba, megnyugodtam. Örültem neki, hogy legalább van egy saját szobám, ahol el tudok, úgymond bújni. Idén nyáron töltöttem be a 14. életévemet, elérkeztem abba a korszakba, amikor kedve támad az embernek az egyedüllétre. Így eldöntöttem, hogy a nap hátralévő részében azt fogok csinálni, amit csak akarok. Tehát beledőltem az ágyba és elaludtam.

2.

Sötét van. Egy sikátorban vagyunk. Nem messze az utcai lámpa sárgás fénye pislákol, majdhogynem kialszik. A konténer, ami mögött rejtőzködünk elég terebélyes, valakinek a kezében pihenek. Egy gyönyörű nő tart és próbál csitítani. Hirtelen befordul a sarkon valaki és közelít felénk rohamléptekben. A férfi középmagas, ballonkabátot és kalapot visel a viszonylag fülledt időben. Ahogy közelebb ér, leguggol mellénk. Bár a megszokottnál érdekesebben néznek ki, mégis ismerős és átlagos érzést keltenek ezek az emberek. A nő magas, iszonyatosan karcsú és valamit tart a kezében, rajtam kívül is. Az arca vonzza a tekinteteket. A közhiedelemhez képest nincsen csúnya vonása, az orra tökéletes, finom vonalai alatt cseresznye vörös ajkai mosolyra húzódnak, mikor rám néz, éjfekete szemeivel.

Jól van kincsem, nem lesz baj. Apa és anya vigyáz rád- simogatja meg az arcomat, majd egy hangra hirtelen föleszmél, lábai közé veszi a mellette falnak támasztott seprűt és átad a férfinak- Vigyázzatok, találkozunk a megbeszélt helyen- öleli meg a férfit, majd gyorsan megcsókolja és elrepül.

Most tudom csak közelebbről szemlélni Apát. Hosszúkás füle van és virágillatot áraszt. Törékeny külleme megtévesztő, ugyanis szálkás izomzattal rendelkezik, ami az álca miatt nem látszik. Szeme az évszaknak megfelelően vált árnyalatot. Rám néz, melegséget áraszt és védelmet. Majd felkapja a fejét, összeráncolja a homlokát és a kezében tartva rohanni kezd velem. Minden elhomályosodik.

Új képek jönnek. Megjelenik újra a nő, sírva, véresen, szakadt és koszos holmikban. Átad egy hozzá hasonló, valamivel idősebb boszorkányhölgyhöz.

Ari, nagyon vigyázz rá. Ha nem találkoznánk többet…

Ilyenről ne is beszélj!- korholja le a nő finoman

De számolnunk kell vele. Szóval, ha mégsem…ha mégsem találkoznánk, védd meg, juttasd biztonságos helyre és amint lehet tudasd vele az igazságot és ne felejtsetek el- morzsol el egy könnycseppet, majd rám néz- Szia, kincsem. Ha emlékezni fogsz ránk, tudd, hogy ezt a védelmed érdekében tettük- homlokomra nyom egy puszit és elsiet.

Megint mindent homály fed, sötétség. Majd újra világosság.

Itt vagyok az otthonban, a filmekben annyiszor látott dobozban fekszem az ajtó előtt, ahova leraktak. Valaki kinyitja az ajtót, szétnéz, de mielőtt még becsukná, csodálkozva pillant rám. Felkap és bevisz a már jól ismert helyre.

Izzadtan riadtam fel az ágyban. Az órára néztem, ami fél hatot mutatott.

– Furcsa, eddig nem voltak ennyire intenzív és ismerős érzéseim álmomban.”- dörzsöltem meg az arcomat.

Lesétáltam halkan a lépcsőn a konyháig. Egészen a hűtőig meg sem álltam, kivettem belőle a palackos vizet, vagyis helyette a dobozos narancslevet, amiből csak úgy szájjal tudok inni…Aztán rájöttem, hogy nem egy amerikai filmben vagyok, így azon sem lepődtem meg, hogy amikor kinyitottam az ajtaját teljesen üres volt, csak egy hervadt májkrém, néhány paradicsom meg egy bugyi (??) volt benne. A bugyi nem volt az én ízlésem, a többit meg nem szerettem, ezért benne hagytam. Becsuktam az ajtót és a szekrényből elővettem egy poharat és a mosogató csapjából töltöttem bele vizet.

Egyszer csak lépéseket hallottam magam mögül. Nem vagyok az a félős fajta, de ettől egy kicsit a hideg futkosott a hátamon…

22 aug

Tökéletesség (jelige: Starling, 15 éves)

Minden ember mögött van egy történet, amit talán soha senkinek nem mondott el és még a körülöttük élők sem ismerik a felét sem. Jobb magunkba temetni a szót és csak a felszínes dolgokról fecsegni. Tettetni, hogy minden jó és nincs semmi baj, az életünk pedig tökéletes. Szeretjük, ha ezeket el is hiszik a körülöttünk lévők hada. Mert mindig mindenki jobban szereti a szépet, a jót, a derűt. Ez valahogy, bele van kódolva az emberekbe, csak nem nagyon akarják beismerni. Bizonygatják, hogy őket nem érdekli a hírnév, sem a pénz. De, hogy evvel magukat vagy a világot győzködik, szerintem maguk sem tudják. Az emberek tudat alatt már így nevelik a gyereküket, hogy a társadalomnak minél jobban megfeleljenek. Szegény gyerek pedig vagy megtanulja a szerepét, vagy bukdácsol az életben a többi szintén rossz szerepet megtanult ember között. Engem is a szüleim a mindig jóra tanítottak, és észre sem vettem egy idő után tökéletesen elsajátítottam az életszínházában a tökély szerepét. Sok szenvedés árán bár, amiről nem tudott senki és még talán ma sem tud, könnyedén megfeleltem az élet íratlan szabályainak legalább is látszólag. Jómódú családból származom, szüleim önön erejükből jutottak oda ahol vannak és nekünk, gyermekeiknek nem kellett szenvednünk semmi hiányból, úgy, mint nekik. Ha mondhatjuk, míg szüleim kiharcolták, hogy a felső tízezerben éljenek, mi már beleszülettünk minden erőlködés nélkül. Persze, ezért nem kevés hálát vártak el tőlünk.  Amit, mi jól nevelt gyerekek meg is adtunk vagy próbáltuk megadni. Én és a húgom, aki csak egy perc miatt lett csak a húgom, mindenben törekedtünk a legjobbra. Míg neki tényleg minden sikerült anélkül, hogy különösképpen tett volna érte, addig nekem minden nap meg kellett vívnom magammal a csatáimat, hogy olyan hibátlan legyek, mint ahogy elvárják tőlem. Bár ki tudja, lehet szegény húgomnak sem fenékig tejfel az élet, csak pont, mint nálam, nála sem látnak a történet mögé. De, kétség kívül kettőnk közül ő az erősebb. Míg ő a mai napig tetteti a tökélyt, addig én egy fehér szobában ülök a diliházban, ahol „segítenek nekem”. Nem, nem a Lipótmezeiben vagyok az már rég bezárt. Egy drága magánkórház ideggyógyászati osztályának zárt elmerészlegén vagyok elszigetelve a külvilágtól. Amiről hazudtam, mert, a falak színei nem is fehérek, hanem a folyosók sárgák, mert az olyan barátságos szín. A szobák pedig zöldek, hogy a zaklatott lelkű betegek megnyugodjanak. Ez lett egy pár hónapja az „új otthonom”, édes szüleim nem sajnálják fizetni a több százezret, szegény beteg lányuk egészsége érdekében. Persze, a család többi tagja, leszámítva a húgomat, a barátaim és minden ismerős úgy tudja egy menő külföldi iskola magántanulója lettem, ösztöndíjjal és a sok tanulni miatt nem tudok senkinek sem írni. Ezt vagy elhiszik, vagy nem. Szerintem totál, elhitte mindenki, csak a tanulós részt nem. Úgy gondolhatják, már túl népszerű vagyok, hogy a Magyarországon élőkkel foglalkozzam. Pedig, ha tudnák az igazat. Végülis nem változna semmi sem ugyan olyan undorral beszélnének rólam. Mert amennyire törekszenek az emberek a tökéletességre, pont annyira utálják is, mert nem lehet az övék. Ami pedig elérhetetlen, azt már jobb inkább nem szeretni, mint szenvedve sóvárogni utána.

Amikor bekerültem az első pár napban. Na, jó legyünk őszinték az első pár hétben utáltam mindet és mindenkit. Főleg a szüleimet. Nem bírja ki a perfekt imidzsük, ha a lányuk kicsit depressziós? Persze, ettől kicsit többről van szó. De, akkor én úgy láttam. Nem éreztem úgy, hogy segítségre lenne szükségem, azt meg pláne nem értettem miért kell eltitkolva egy dobozba zárva tartani a világtól. Nem szóltam senkihez sem. Egymás után jöttek a fehér köpönyegesek, de mintha itt sem lettem volna. Elzárkóztam, nem érdemelték meg, hogy betekintést nyerjenek a világomba mikor elakarták pusztítani. Megkellett védenem önmagamat. Aminek az eredménye még több bogyó lett. Némelyik úgy kiütött, hogy napokig aludtam. Képes lettem volna én ezt, életem végéig csinálni. Aki ismer, az tudja, hogy igazán kitartó tudok lenni. Legyen szó bármiről is. De egy nap bejött a húgom. Egyedül volt. Leült az ágyra és csak nézett, én meg őt. Talán órákig ültünk így, amikor a szeméből kövér könnycseppek kezdtek folyni, mélységes nagy csalódással a hangjában, ami nem remegett csak ennyit mondott: Ha nem teszel valamit, nem sokára mi is itt leszünk veled. Mert tönkre teszel minket. Majd távozott. Leforrázva ültem a széken. Ezek után már nem csak a szüleimet, de őt is megutáltam. Talán megérkezésem óta az egyetlen összetett mondat, amit mondtam az az volt, hogy több látogatót nem akarok fogadni. Az orvosok, talán a meglepődöttségtől vagy a remény szikrájának hatására, de betartották kérésemet. A szüleim hiába fizettek kétszer annyit, mint eredetileg, nem tehették be a lábukat a szobámba. Mert, hát a beteg akarata szent és mindent a gyógyulás érdekében. Ha ehhez, nyugalomra van szüksége szegény megtört lelkű tini lánynak, akkor megkapja. Így hitték az orvosok. Igazából a családomnak akartam fájdalmat okozni, ami minden valószínűséggel sikerült. Nem is olyan régen oldottam fel ezt.

Magányos napjaim egyikén. Na, nem mintha most több játszó társam lenne. Még mindig a közveszélyes kategória vagyok. Szóval bejött a nővér, miközben én elmerültem bámultam ki az ablakon.  Elém ált, majd megfogta a kezemet oda adott egy meleg, őszi kabátot, ami talán az előző lakostól örököltem és kivezetet. Nem mondott semmit s én sem mondtam semmit. Csak követtem ki a kertbe, egy eldugott kis padhoz. Ott hagyott a rozoga padnál és elsétált. Nem értettem, mit kéne tennem. Úgy, hogy csak leültem és néztem két szép pillangó táncát. Csak nekem lehettek szépek. Szürkés barnás egyenlőtlen pöttyös kis szárnyuk volt, mégis a zöld fűben gyönyörűnek tűntek. A volt szerelmeimet juttatták eszembe. Mindben csak én láttam meg a szépet. Volt olyan is, hogy ők bennem nem. Vagy más emberek nem látták meg az okot, hogy én hogy láthatom őket jónak. Hogy lehetek velük. Nem volt sok, barátom. Három összesen, ha jól emlékszem. De csak egy volt, aki igazán számított. Gyönyörű fényes fekete haja volt, világító kék szemmel és sápadt fehér bőrrel. Azonnal meg fogott a külseje. Aztán elkezdtem vele beszélgetni és a belsője még jobban megérintett. Olyan volt, mint egy magányos meg nem értett lélek. Mindig is szerettem a rejtélyeket, a titkokat. Érdekeltek és úgy éreztem muszáj megfejtenem, megértenem őket. Ő is pont ilyen volt. Az én rejtvényem, amivel akár hogy okoskodtam nem bírtam megérteni. Minél inkább bele kavarodtam ő annál jobban ki ismert. Sebezhetővé váltam számára, amit csúnyán ki is használt. Akkor jöttem rá, hogy a magányos emberek nem hiába magányosak. Észre se vettem, hogy folyik a könnyem. Egy nővér ki sért vissza a nyugalom szigetére, közben csendesen csitított. Egy szavát sem értettem. A gondolataimba merülve újra éltem minden egyes tettét, a fiúnak, akit szerettem. Akit, bármily hihetetlen, főleg számomra, de így is szeretek. Aki úgy hálálta meg a szeretetted, amit adtam, hogy megölte a lelkemet. Nem bírtam tovább és zokogva hulltam a padlóra. A nővér kétségbe esetten rikoltozott segítségért, én pedig vele együtt övöltöttem. Míg ő a pániktól, amit okoztam neki, én újra összetört szívemet sirattam.

Amióta bent vagyok, több időm van gondolkodni, sőt néha az emlékek maguktól törnek fel. Jobb dolgom, nincs, hát újra és újra, újra élem őket. Minden mozdulatot, minden mondatot, minden érzést. Még jó, hogy ilyenkor a hangulatom is hozzá igazodik. Nem tudom, miért kell ebből, ekkora hercehurcát csinálni. Mintha nem lenne elég a feltörő szerelmi bánatom, kaptam egy rakás dokit, akik körbe ugrálnak, és nem hagynak, hagy gyászoljam halott kapcsolatomat. természetesen még nekik ált feljebb, hogy nem vagyok közreműködő és mielőbb szabadulni akartam. Pedig, én csak vissza akartam menni a szobámba és végig bőgni vagy három éjszakát, mint minden velem egykorú lány, aki szenved egy fiútól. Őket bezzeg nem zárják be. A vizsgálatok után végre békén hagytak. Újra egyedül lehettem, amit kezdtem egyre jobban megkedvelni. Akikor még kint éltem az emberek között, mindig volt velem valaki. Mindig velem akartak lenni, szinte mindenki, akit ismerek. Ez is együtt jár a népszerűséggel. Egy idő után azt sem tudod mi a magány, meg is riadsz tőle, ha néha napján vissza köszön, hogy el ne feledd. Rám pedig nem egyszer, hozta a szívrohamot, amikor véletlenül, mindenkinek más dolga akadt és egy fél napra magamra maradtam. Jöttek szépen sorba az önmarcangolások és a mit ér az élet? kérdések. De ez teljesen normális. Mindenki ilyen, csak én lebuktam. Ez meg jól jött az üres zsebű. orvosoknak, akiket jól megtömnek a szüleim, ne hogy kárt tegyek magamban vagy másban. Ja, és vissza kapják a kislányukat. Pedig el sem veszítették, vagyis inkább ők hagyták el készakarva. Ők dugta be ide nem én jöttem önként és dalolva. De ez kit is érdekel? Az emberek úgy is úgy látják a dolgokat, ahogy ők akarják.

A kertes esett után sokáig nem ajánlotta fel nekem senki se, hogy mennyek ki és szívjak egy kis friss levegőt. Igazából még azt sem, hogy a szobámat hagyjam el. Pedig eleinte nagyon beakartak vonszolni valami társalgó nevezetű közösségi nappaliba, ahol a többi beteggel „barátkozhatnék”. Ezeket a kecsegtető ajánlatokat, rendszerint vissza utasítottam, de nem adták fel. Akkor is csak pihentették a dolgot. Meg volt annak is az oka, hogy nem mentem el ezekre a gyűlésekre. Nem voltak barátaim és nem egy elmegyógyintézetben akartam újakat szerezni. Voltak rajongóim, haverjaim, barátnak tűnő ismerőseim, de igaz barátom csak egy volt az is nagyon régen. Voltak olyan lányok, akikkel plázába szerettem járni, mikor meg volt rá a lehetőségem, voltak olyanok, akikkel pletykálni szerettem. De senki nem volt, akinek tíz éves korom óta elmondtam volna a titkaimat. A húgomnak mondtam el minden fontosnak tűnő dolgomat, a nem fontosakat megtartottam magamnak. Elvégre minden embernek vannak titkai. Jó, lehet nekem kicsit több volt, van, mint az átlagnak. Nem ez mindig így, volt egy személy, aki nyitott könyvként olvasott bennem. Jobban, mint a testvérem. Mindent tudott rólam, még azt, s amit én sem tudtam magamról. A tanácsadóm, a menedékem, a legjobb barátnőm volt, amíg meg nem halt. Vele halt minden pozitivitásom, minden reményem, minden jó belőlem. Lehet bennem sose volt semmiféle ilyesmi és csak tőle kaptam kölcsön őket. A halála óta, ahogy telnek, az évek úgy veszik ki az emberek emlékezetéből. A gimiben már senki sem jellemezett, úgy hogy a halott lány barátnője. A gimivel egy új élet kezdődött, ami bár megjátszott volt, de legalább új. Mindenre emlékszem, ami vele kapcsolatos, de semmire olyan jól, mint a halála előtti egy hétre.  Izgatottan várta a nyaralásukat. A szüleivel minden évben lementek a Balatonra, de addig még nem voltak külföldön.  Abban az évben a Horvát tengerre mentek. A legnagyobb baja annyi volt csupán, hogy nem mehettem velük hiába könyörögtünk mindketten a szüleinknek. Így vissza gondolva, jobb is. Nem kellett végig néznem a halálát. De tucatszor elképzeltem már. Véletlenül hallottam meg miként történt. Anyámnak, mesélte az anyja a temetés utáni hétvégén mikor áthívtuk őket teára. Amikor azt hitték nem vagyok a közelben elmondta az anyja, hogy bele fulladt a tengerbe. Túl messzire úszott pedig nem tudott jól, fél napig keresték a szülei, amikor a parti őrség megtalálta a holt testét. Még halála kor is egy kis kék kagylót szorongatott a kezében. A kis kék kagyló a sírkövén közvetlenül a neve alatt áll még most is.  A párja pedig a nyakamba, amit még a szülei adtak nekem. A halála előtti napon már talált egy pontosan ugyan olyat, mint amit a halálakor is fogott. Észre se vettem, hogy görcsösen szorítom a kicsi kagylót, ami már a kezembe vág. Nem érdekel a vér, hagy szenvedjek én is úgy, mint ő szenvedett akkor. Akkoriban nem egyszer utána akartam menni. Hogy lehet élni, ha a szíved halott? De éltem, élek, mert a szüleim mesterségesen életben tartottak, tartanak.

Sokszor gondolkozom el azon, hogy a halálával tört meg a tökéletességem is. Minden gyerek tökéletesnek látja a világot, tökéletes a lelke. Ártatlan. Én hamar felnőttem a halálhír miatt. Már nem volt számomra gondtalan játék az élet. Azzá vált, mint mindenki másnak, küzdőtérré. Ahol az életben maradásért hazudni, tettetni és egy álca mögül kell nézni a világot. A temetés után, ahol meggyőződtem a barátnőm haláláról, amikor a fehér kis koporsót elnyelte a föld, kemény depresszióba estem. Megtagadtam minden táplálékot és egész nap csak aludtam, ha fönt is voltam órákig sírtam.  Bárhogyan is próbálkoztak a szüleim bennem megjavíthatatlanul eltört valami. Tagadhatatlan, hogy nem vagyok egy álom gyerek. Anyámnak és apámnak talán több fájdalmat okoztam, mint örömet.

Mi a tökéletesség? Egy fogalom? Egy személy? Mi vagy ki az? Hogy ennyi ember imádjak, titkon vagy felvállalva. Egy illúzió vagy álomkép, amiben hinni akarunk? Néha talán betegesen is? Ki az, aki tudja a választ, ki feleli meg őket? Ki olyan hatalmas, hogy ismerje megközelítőleg is a tökéletességet? Ha valaki ismeri azt a személyt, sürgősen mutassa be nekem. Ránk fér egy nagyon hosszú beszélgetés, mihamarabb. Túl sok kérdésem van, amit az emberiség fél feltenni, de én nem.

Loading...