• Termékkategóriák

novella

18 Sze

Hoppá (jelige: Phalanx, 15 éves)

Az egész azzal kezdődött, hogy megszülettem. Sokszor kérdeztem meg édesapámat, hogyan is történt életem legmeghatározóbb eseménye. Erre ő kelletlenül elmesélte a napot, mikor odakint viharos, őszi szelek fújtak és jégeső kopogott a kastély rózsaablakain. Mindeközben édesanyám szobájában hosszas szenvedés után világra hozott, ezzel együtt életét vesztette. Ekkor máris egy élettel kevesebb maradt a világon, mint amennyinek kellett volna – méghozzá miattam. Mintha a sors már abban a döntő pillanatban a homlokomra próbálta volna írni, mi is lesz belőlem, csakhogy senki sem vette figyelembe.

Ahogy egyre csak cseperedtem, túlestem egy úri hölgy életének minden fontos szakaszán. Például megtanultam, kinek hogyan kell pukedlizni, melyik villával mit fogyasztunk, hogyan használjam azt a nyamvadt legyezőt, és még lovagolni is megtanítottak – kisebb-nagyobb sikerrel. Az első alkalommal, ahogy felültem Tajtékra, a kedvenc lovamra, hogy megpróbáljam átugrani a kerítést, majdnem nyakam törtem, a jószág pedig sajnos nem élte túl. Sajnálatos eset, hisz nagyon szerettem őt.

Az idő műlásával a balszerencse úgy loholt utánam, mintha csak azt várná, mikor csaphat le legközelebb. Egészen fiatalkorom első nagyobb eseményéig – a tizenhatodik születésnapomig.

Édesapám úgy döntött, úgy tesz velem, mint nővéremmel is néhány éve – eljegyzést rendez számomra egy hozzánk hasonló rangú főnemesi család elsőszülöttjével. Úgy gondolta, minden csodaszép dolog követi majd a kényszeredett nászt. Jólét, szerelem satöbbi, satöbbi… Ezzel egyetlen probléma merült fel: én a hátam közepére se kívántam egy férjet. Legalábbis nem egy ilyen kapafogú, unalmas sznobot, akinek az sem mindegy, hogy arany vagy aranyozott tányérban kapja a sültet, vagy, hogy türkiz vagy zöldeskék brosst aggatnak-e rá a bálra.

Az eljegyzési ünnepségre Fabian, a szabó fia készített nekem ruhát, mint máskor is. Őt tartottam a legjobb barátomnak és egyetlen bizalmasomnak az egész udvarban. Kiskorom óta ismertem, és rengeteg mindent átélünk együtt. Biztos lehettem, hogy nem árulja el a kis titkomat, miszerint néha találkozgatom az udvari lovászfiúval, Johnnal. Cserébe én sem árultam el senkinek, hogy ő pedig az azonos neműekhez vonzódik.

– Teffik?- kérdezte egy széles vigyorral, majd a tükör elé állított. Ragyogott a tekintete. Elég „pöfén befélt”, de csak egy ideig volt vicces nevetni rajta, aztán találtam mást, amiért piszkálhattam.

– Imádom!- lelkendeztem. Megigazítottam nyakamon az édesapámtól kapott rubinláncot, melyet kiskorom óta minden fontos eseményen viseltem. – Kívánhat az ember lánya nálad jobb szabót?

– Nem if tudom. Kívánhat?

Felnevettem. Vele valahogy mindig jobban éreztem magam. Fel tudott vidítani a legrosszabb napjaimon is.

– Köszönöm, Fabian- pukedliztem. Egy játékos pillantást vetett rám, ahogy én is őrá, majd minden formalitást és illemszabályt megszegve megöleltem.

– Kibírod, erőf vagy te. Na, menj és mutafd meg annak a halpofának, milyen fából faragtak, és kit if vef felefégül.

Felsóhajtottam, és ezen a szavak segítségével kibírtam hányás vagy émelygés nélkül az estélyt.

 

Aznap éjjelre is találkozót beszéltünk meg a szerelmemmel. Tudtuk, hogy nem szabad, de az a fajta szenvedélyes, lángoló szerelem volt a miénk, és képtelen lettem volna lemondani róla. Nehéz döntések sorozatával jutottunk idáig, de hát, ha egyszer borzalmasan szerettem? Milyen jogon vennék el tőlem a felhőtlen boldogságot? Egyelőre lehetetlennek tűnt, hogy együtt éljük le életünket az édesapámhoz való lojalitásom és kötelességtudatom miatt. Nem akartam megint csalódást okozni. De azt tudtam, hogy így nem húzhatjuk sokáig együtt.

– Gyönyörű vagy- mosolygott. Zöld szemei csak úgy csillogtak. Édesanyám szobájában ültünk a bársonykanapén. Ide úgy sem járt soha senki, úgy hitték, kísértetjárta. Babonás vénemberek. Bár, ha anyám szellem is volt, biztos az igaz szerelmet támogatta. Kiállt volna mellettünk.

– Csökkenteni kéne a randevúink számát, amíg ki nem találunk erre valami megoldást- sóhajtottam és az undorítóan nagy gyémántot pásztáztam a gyűrűsujjamon. Keserűen bólintott, majd óvatosan karjaiba vett. Így töltöttük az időt. Meghitt csendben, a tűz ropogását hallgatva, mely gyérül, de valamennyire átvilágította a szobát. Pont annyira, hogy gyönyörködhessem édesem arcában és hullámos, barna loknijaiban.

Aztán hirtelen a semmiből, megnyikordult a magas faajtó. Pár másodperc alatt történt minden. Kiszabadítottam magam John karjai közül, talpra ugrottam, majd körbetekintettem a szobában. Ezer gondolat söpört végig a fejemen, mit is tehetnék most. Az biztos, hogy megláttak egy nálam alacsonyabb rendű férfival, mikor már jegyben jártam Sir Beaumont de Hálátlandöggel. A fülemben dobogott a szívem és teljesen lesokkoltam, de lépnem kellett. Gondoltam, ha fejbe vágom egy fáklyatartóval elájul, és megúszhatom következmények nélkül. Életem legbátrabb mozdulata volt, hogy megtettem.

S ekkor feleszméltem. Édesapámat láttam feküdni a padlón, láttam, ahogy vére bíborvörössé festi a szőnyeget, és azt is, ahogy szép lassan kihuny belőle az élet. Kifejezéstelen szemekkel meredt rám. Remegett mindenem a felismeréstől. Johnra pillantottam, aki egy széket tartott maga előtt, és aggodalmasan figyelt minket. Nem kellett sok, szinte azonnal térdre rogytam és könnyekben törtem ki.

Gyilkos lettem. Egy alávaló, senkiházi gyilkos. Rosszabb, mintha csak egy hűtlen asszony lennék, azt még meg tudnám bocsátani magamnak. Apám élete többet jelentett számomra a sajátomnál. Istenem, mit tettem?

– Tűnj el innen- parancsolt rám a fiú komoly tekintettel.

Megráztam a fejem. Hisztérikus sírásból kizökkenve néztem felé. – Nem hagyom itt. Nem hagylak itt.

– Menj- sziszegte. Nagyot nyeltem, megcsókoltam apám homlokát, majd kirohantam a helyiségből.

Úgy szaladtam, ahogy csak a lábam bírta, azt sem figyeltem, merre megyek, egyik végeláthatatlan folyosóról a másikra fordultam. Megöltem apát. Az embert, aki felnevelt, aki mindig hitt bennem és kiállt mellettem. Szívből szeretett. Pont, ahogy én is őt. A kedvéért még az eljegyzésről sem tettem epés megjegyzéseket. Tudtam, hogy nehéz idők vártak volna ránk, ha nem vesz el valaki feleségül. Persze, így, apa nélkül, még annál is nehezebbek várnak majd.

Meggondolatlanságból elkövetett gyilkosság. Hogy mennyit is hallottam apámtól, előbb gondolkodjak, aztán cselekedjek. Mindig rábólintottam, hogy „értem”, és „majd odafigyelek”, erre ez történik. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Sose akarok rosszat, mégis úgy jövök ki mindenből. Mindig velem történnek ilyenek. Nem Mariennel, a nővéremmel, dehogy. Csakis velem. Most éljem így le az életemet? A tudattal, hogy miattam fekszik majd egy koporsóban, mélyen a föld alatt?

Marienne. Ő volt az egyetlen, akihez mehettem. Szerencsére meglátogatott minket az eljegyzés idejére. Mindig szerettük egymást, bármennyire is sokat kaptunk össze. Testvérek között gyakran megesik. Emlékszem, mikor egy nap arra kellett ébrednem, hogy a birodalom egy másik pontján éli az életét. Akkoriban az a hír járta, mekkora egy iszákos bunkó lett belőle, emiatt nem tartották méltónak, hogy grófné legyen. Tudtam, hogy utálta a férjét, de hogy ennyire? Azóta szerencsére leszokott az alkoholról.

A lakrészéhez sietve sikolyokat és zúgolódást hallottam egy másik folyosóról. Megtalálták. Le kellett higgadnom. Nyeltem egyet. Egy fiú, apa pohárnoka közeledett felém. Minden izmom megfeszült. Rettegtem. Csak arra tudtam gondolni, hogy mit akarhat tőlem?

– Lady Weston- hajolt meg.

– T-tessék?

– Az apja… sajnálatos módon… elhunyt- dadogta. Újra, irányíthatatlanul kitört belőlem a sírás. – A tettes, a lovászfiú halálra ítélendő. Megkapja méltó büntetését, ahogy eljön a reggel.

Nem szóltam Ahogy erőt vettem magamon, intettem az ifjúnak, hogy távozhat, én magam pedig az ajtóhoz siettem.

Bekopogtam, és a nővérkém azonnal be is engedett. Mosollyal köszöntött.

– Na, milyen menyasszonynak lenni?- vetette fel vidáman a kérdést, aztán meglátta könnyeimet és ellágyult az arca.

– Apa meghalt- borultam nyakába. Elállt a lélegzete, míg agya feldolgozta a hírt, majd szorosan magához ölelt. Kórusban sírtunk egymás vállán. Óráknak tűnő percekig álltunk így, összetörve.

– Gyere, igyunk meg valamit- szipogott.

– Szerintem nem a legjobb ötlet…

– Most vesztettem el az édesapámat. Nem tagadhatod meg tőlem a feledést- szólt rám. Nem ellenkezhettem. Kiöntött egy pohár vörösbort, majd ahogy fogyott, még egyet és így tovább. Nem engedett ellenkezéseimnek.

– Hallottad, hogy Lady Beaumont de Boyle-t megerőszakolták a bál alatt? Nevetséges- mesélte epésen.

– Az- bólogattam. – Marianne, én nem akarok hozzámenni ahhoz a nagyképű, szószátyár barom bátyjához.

– Menj aludni, Rosie- simította meg a vállam, bár már kevésbé tűnt beszámíthatónak.

– Vigyázol magadra? Ne igyál többet!

– Persze, persze. Jó éjt.

 

Egy hunyásnyit sem aludtam az éjjel. Lelopakodtam a várbörtönbe, s szökést tervezgettem a szerelmemmel. Ha kiszabadítom Johnt, ő tud szerezni lovakat, én meg majd az aranyról gondoskodom. Onnantól pedig már szabad az út a boldogság felé. De egy éjszaka alatt nem tudtam megvalósítani. Próbálta bennem tartani a lelket, és bár nem sikerült, hálás voltam érte. Soha életemben nem estem még ennyire kétségbe.

Reggel ki kellett kelnem az ágyból, a szolgálólányok ragaszkodtak hozzá. A legszebb fekete gyászruháimat adták rám, és ettől a naptól kezdve valószínűleg minden reggel ugyanez folytatódik.

– Képzelje, úrnőm, az első nap sugaránál kivégezték azt az ádáz gyilkost!- magyarázta egyik cselédem, mikor a csipkét igazgatta a szoknyámon. Elfojtottam a könnyeimet, és bólogattam. – Ki hitte volna, hogy pont ő fog ilyenre vetemedni?

Tiltott szerelem. Gondolhattam volna, hogy nem lesz jó vége. Mindenki óva intett tőle, akivel életemben csak beszéltem. De miért is hallgatnék rájuk? Én és a lázongásaim. Milyen ostoba voltam! Az első adandó alkalommal el kellett volna utasítanom. Az ő halála is az én hibám. Nem kellett volna hallgatnom rá, és ott hagynom.

Most mit tegyek? Mi lesz az udvarral édesapám nélkül? Sir Beaumont de Hűdekövér veszi át apám feladatait és rangját az esküvő után? Egyáltalán lesz esküvő? Mindegy is.

Az ebédlőcsarnokba siettem, hogy reggelizzem, bár nem voltam éhes. Megfigyeltem, hogy feltűnően nagy felfordulást okozott apám halála a kastély falai között. A vártnál is nagyobbat. Érezni lehetett a levegőben az összezavarodott cselédek és őrök rettegését, és kilátástalanságát. Féltek, hogy elvesztik munkájukat –, ami, ha rajtam múlik, nem történhet meg. Ezenkívül megválaszolatlan kérdésként lebegett az is, hogy John miért végzett volna az apámmal. Sose tudják meg, bármennyire törik a fejüket. De ettől függetlenül mindketten meghaltak.

Már lassan célomhoz értem, mikor a testőrség parancsnoka, Bradley megállított egy szóra. Sosem szívleltem igazán, hisz ő volt az egyetlen jó barátom legnagyobb nemezise. Egyszer megharagudott rá, amiért a felesége megfulladt egy Fabian által készített fűzőben, egy bálon. A történtekért őt hibáztatta, és azóta pikkelt rá. Ki tudja, mit tett volna vele, ha nem állok ki mellette.

– Lady Weston- hajolt meg. – Őszinte részvétem.

– Mit akar?- siettettem hidegen.

– A vőlegénye húgáról lenne szó. Amilyen gyorsan terjednek itt a tények, biztosan tudja, mi történt. Úgy hiszem, megtaláltam a tettest, és miután most kegyed parancsol, életfogytiglan börtönbüntetést rónék ki rá, ha ön is beleegyezik- fejtette ki.

– Ki tette?

– Fabian Dundelpladt.

A szemöldököm ráncoltam. Nagyon nem volt kedvem erről vitázni. – Nem megy börtönbe.

– Minden bizonyítékom megvan a bűnösségére. Kifejtené, miért is nem engedi, hölgyem? Az ön barátsága sem mentesíti tettei súlya alól.

Rettenetesen felidegesített. Főleg, amilyen maró gúnnyal tudott szólni még hozzám is, aki jóval fölötte álltam.

– De hát az teljesen kizárt, hogy ő tette! Fabian nem mutat érdeklődést nők iránt!- ordítottam, mintha teljesen egyértelmű lenne.

– Igen? Akkor még egy indok, amiért kiiktathatom azt a kolonc gyereket- röhögött kárörvendve, nekem pedig a torkomon akadt a szó. Tudtam, hogy milyen következményekkel jár, ha valaki ilyen téren eltér a többségtől.

– Uram, nehogy félreértsen, úgy értettem, nem mutat érdeklődést ilyen fajta nők iránt! A nemesek iránt, hisz tilos velük házasodnia, ő pedig inkább…

– Késő, Lady Rose, elkapom a fiú grabancát. Már bevallotta, nem vonhatja vissza.

– Semmi oka rá, hogy…- kiabáltam utána, de már rég sarkon fordult és magamra hagyott. A folyosó üres és hűvös volt. Hasonlított rám.

Nem érte meg ezen aggodalmaskodnom. Úgysem tehetett semmit, amíg én meg nem engedtem. Ha egy hajszála is görbül Fabiannek, csúnya vég vár a parancsnokunkra, erre megesküdhetek.

Az ebédlőben elém pakoltak egy seregre elég húst, gyümölcsöt, bort és más finomságokat, pedig egy kicsit sem kívántam az ételt. Próbáltam udvariasan visszautasítani, de olyan keserű kedvem lett ekkorra, hogy csak nagyobb erőfeszítéssel sikerült szép szavakat kicsikarni magamból.

Nem bírtam a magányt. A nővéremmel kellett lennem. Végül is szedtem a tányéromra szőlőt és egy kisebb kalácsot, majd kitoltam a székem.

Még jó, hogy nem kellett sokat lépcsőznöm felfelé, mert túl nehéznek éreztem magamon a ruhámat a mászáshoz, és a cipőm is törte a lábam. A szívem pedig jobban fájt, mintha ezer tőrszúrás érte volna egyszerre.

Kopogtattam. Hosszú percekig vártam az ajtaja előtt, de semmi válasz. Jobbra tekintettem, a folyosóra, ahol véletlenül meggyilkoltam apámat. Remegni kezdett a karom, ahogy figyeltem a takarítókat besétálni a szobába. Sose tudják meg, hogy én tettem.

– Marienne!- kiabáltam be, hátha így meghallja. Biztosan még aludt, ismertem, milyen nehezen tud kikelni az ágyból. Megszabadítottam az erőfeszítéstől, hogy felkeljen értem, és benyitottam.

Enyhén kifejezve magam, egyáltalán nem az fogadott odabent, amire vártam. Legszívesebben egy ágyában fekvő, vagy egy épp öltözködő Marienne-t láttam volna, aki szomorúan talán, de szívélyesen fogad reggelizni, miközben valamilyen cselédet szid, hogy milyen hanyag munkát végez. Ehhez képest egyetlen testvéremet a földön fekve találtam, még a tegnapi ruhájában, saját hányásába esve. Ha ezt Fabian látta volna, biztos kiakad, milyen pénz- és időpazarlás volt megvarrni azt a ruhát. Rettentő látvány volt, a szaghatásról pedig nem is mondanék semmit.

Teljes torkomból felsikoltottam, még a tányért is elejtettem, s abban a szent pillanatban egyszerre öt szolgáló futott oda hozzám. Az egyik hölgy nyomban el is ájult.

– Orvost! Most- néztem rájuk.

És ketten azonnal szaladtak is. A maradék két úr folyamatosan kérdezgette, hogy vagyok, erre elsírtam magam. Addig nem is állt el a könnyzápor, amíg az orvos ki nem jelentette, hogy a nővérem halott. Ekkor aztán teljesen a padlóra kerültem. Hisz ez is az én hibámból történt. Hagytam, hogy igyon. El kellett volna vennem tőle, bármennyire is erőltette. Én ezt nem hiszem el. Már sosem hallhatom, ahogy teadélután közben panaszkodik a pénzügyekről, és már egy sértő poént  sem tud elmesélni nekem, ami egyáltalán nem vicces, de én azért nevetnék rajta. Csak hadd legyek részese az egésznek legalább még egyszer!

A függősége végzett vele. Mennyire utálatos egy szokás. Annyi alkoholt vedelni, hogy ilyen szégyenletes halált haljon az ember. Senki nem érdemelné, hogy ily gusztustalan módon veszítse életét. Reméltem, hogy még legalább húsz-harminc évig él, majd ágyban, párnák közt hagyja el az élet.

Ennyi szerencsétlenség csakis velem történhet meg, ebben lassan biztos lehettem. Most mit kezdjek az életemmel egyedül?

Össze kellett szednem magam, méghozzá gyorsan. Rengeteg mindent el kellett intéznem, és az önsajnálattal csak hátráltattam magam. Most már három, sőt négy ember vére tapadt a tenyeremhez. Anyát is én öltem meg, bárki bármit mondjon.

Egy esküvőt és két temetést kellett elintéznem egy nap alatt. Mindenki megértéssel és jóindulattal kezelt, a szeretteimmel kapcsolatban óvatosan fogalmaztak. Vajon akkor is így néztek volna rám, ha tudják, valójában minden az én hibám? Azt hittem, megszakad a szívem. Egyre kevésbé éreztem magam hasznosnak ezen a világon. Négy ember élete, csak mert lázadni akartam a rendszer ellen. Csak, mert beleszerettem egy olyan emberbe, akit lenézett a társadalom. Néha azt kívántam, bárcsak ne születtem volna nemesnek. Inkább szolgálnék olyan embereket, mint a nővérem, vagy akár Sir Beaumont de Hozzatokmégsört, legalább akkor nyugton hozzá mehettem volna Johnhoz.

Az ebédet könnyen kihagytam, a jegyesem úgyis mindent befalt helyettem is. Intézkednem kellett rengeteg dologban, amit apámnak kellett volna megtennie, ha itt lett volna. De nem volt.

Nem hagytam időt magamnak depresszív gondolatokra, inkább próbáltam elterelni a figyelmemet az esküvőszervezéssel. Ezzel az elfoglaltsággal hamar el is jött az este, mikor úgy döntöttem, a vacsorát is kihagyom, csak ne kelljen látnom azt az ocsmány képét a jövendőbelimnek. Ez is milyen igazságtalanság! Nem találhattunk volna egy rendes, jó modorú fiatalembert a számomra?

A szobámban ültem és sírtam. Elvesztem a saját űrömben. Gyilkos. Bűnös. A társadalom szemete. Ez voltam én.

Eszembe jutott, hogy ma este teázni terveztünk a nagyerkélyen Fabiannel. Bejártam az összes folyosót, benéztem az összes szobába, de sehol sem láttam. Biztosan elkerültük egymást, vagy épp kint töltötte idejét. Ott sem találtam. Kicsit kétségbeestem, és még elveszettebb lettem. Már őrülten fájt a lábam, mikor elkezdtem kérdezgetni mindenkit, akit csak értem, hogy látták-e őt. Senki nem adott hasznos választ, kivéve egyetlen embert – Bradley-t.

– Úrnőm, Mr. Dundelpladt még a délután fejét vesztette mássága miatt. Máglya helyett gyors halált rendeltem el miután ön jó kapcsolatot táplált vele.

– Maga utolsó senkiházi! Áruló! Tömlöcbe vele! Rögtön!- ordítottam végső kétségbeesésemben. – Jobban alszik a tudattal, hogy megölt egy ártatlan fiút?

Amikor a bosszú meghozza gyümölcsét, semmi sem marad, csak a tudat, hogy igazságszolgáltatásnak hitt bűnt követtünk el. S, hogy Bradley ezt megtehette, szintén miattam történt. Ha felindultságból nem árulom el a titkát, most is élne, és forró teát szürcsölgetve öntené belém a lelket. Ha egyáltalán van olyanom. Mármint lelkem.

 

Minden ember azt mondja, bármilyen apró balszerencse éri, hogy kizárólag vele történhetnek meg a rossz dolgok. Nem tudnak ők semmit. Ha nekem kedvez a szerencse, még minden szerettem élne, és olyan boldogok lehetnénk, mint régen.

Szóval jelenleg itt állok, édesanyám szobája közepén, ahol minden elkezdődött. Még mindig ott éktelenkedik a bézs szőnyegen és a lelkemben is az a kimoshatatlan vörös folt. Itt állok, kezemben egy kulacs rummal, melyet a nővérem szobájában találtam. Eljegyzési ajándék lett volna, ha időben oda tudja adni. Eljött az esküvőm napja, és már csak egy óra választ el a boldogító igentől.

Gyilkos vagyok. Ez a két szó kering a fejemben már hetek óta. Alig eszem, és alig alszom. Létezni is alig létezem. Be kellett venni a ruhából, amit még Fabian varrt az esküvőre, annyira lefogytam. Csont és bőr vagyok. Egy kiló sminket kellett rám kenni, hogy normálisan nézzen ki az arcom.

Bűnös! Gyilkos! Áruló!

Felállok a székre, amit odakészítettem. A szívem a torkomban ver. Leveszem az édesapámtól kapott nyakláncot, nehogy baja legyen. Ezt szeretném viselni a temetésemen. Nyakamra húzom John kötelét – végül is a szerelem végzett mindnyájunkkal. Nagyot nyelek. Velük akarok lenni végre.

Semmi értelme élnem. Már semmim és senkim sincs ezen a világon. Egyik gyilkosságot sem szándékosan tettem. Talán csak egy lecke volt számomra. Lehet…

Apával a meggondolatlanság végzett. A nővérem a függőség rabjaként hunyt el. Fabian a bosszú, és a másság elítélésének áldozata lett. Johnt pedig a tiltott szerelem vitte el. Ez nem balszerencse, hanem az a mocskos emberi természet.

Lehet, hogy mégis tovább élhetnék ebben a tudatban. A családom talán nem él, de tovább építhetem, amit tőlük kaptam. Ők is így akarnák. Büszkévé teszem őket. Elérem, hogy a Menny befogadjon, mire arra kerülne a sor. Mindent kárpótolok, és úgy vezetem a birtokot, ahogy apám tette – igazságosan, becsülettel. Most azonnal erőt veszek magamon és levesze…

Reccs.

16 Sze

Egy nyár a Jámbor-tanyán (jelige: Jámbor, 13 éves)

Június 3.

Készülődés a nagy napra

Emma izgatottan várja a szombatot. Végre eljön az az esemény, amit barátnőivel hónapok óta várnak. Gyorsan ír Jázminnak, és megkérdezi, hogy ő milyen lovas szettben indul, ugyanis nem másról van szó, mint az Isaszegi Lovas Kupáról. A verseny Emma nagynénje, Rozi lovardájában kerül megrendezésre.

Emma lassan 13 éves kislány. Születése óta jár lovagolni, a lovardában van minden barátja, ott tölti minden hétvégéjét és az iskolai szüneteket. Néha még egy iskolai nap után is ki megy, meglátogatni a patásokat. Van két nagyon jó barátnője és lovas-társa: Jázmin és Fanni.

Jázmin és Fanni is 5-6 éve jár lovagolni, és amikor csak tehetik, a lovardában vannak, akárcsak Emma. Ők is épp készítik össze a másnapra szükséges csomagjukat. Mind hárman ott laknak a lovarda környékén. Emma családja, szülei és keresztszülei közel a lovakhoz egy nagy kertes házban élnek. A nagy családi házban a négy unokatestvér szinte testvérként nevelkedik. Franci 14, Emma 13 éves, Peti 10, Dorka idén lesz 6. Jázmin és Fanni is Isaszegen lakik a szüleikkel. Az, hogy ilyen közel laknak egymáshoz és kedvenceikhez is, lehetőséget ad nekik arra, hogy nagyon sok időt tölthetnek együtt, közösen lovagolva, lovat ápolva vagy egyszerűen csak együtt nevetve, beszélgetve a lovardában.

Mindhármuk szívének van egy-egy legkedvesebb pónija. Ezek a lovacskák név szerint: Manci, Tutti-Frutti és Barka. A Kupán természetesen minden lány a kedvenc hátasán indul.

Este 11 óra felé jár az idő. Lassan el is készülnek a pakolással, de az álom még nem érkezik szemükre. Az ágyból egymásnak küldözgetik a „Goodnight” matricákat és a versenyre gondolnak. Aztán győz a fáradtság és pár perc múlva alszanak.

 

Június 4.

A Kupa

Megvirradt az idei Isaszegi Lovas Kupa napja! A gyerekek már fél 7-kor kint vannak a póniknál, és éppen lovaik farkát mossák, hadd csillogjon mind, a nyár eleji napfényben. Fésülés, ápolás, nyergelés… Mire készen lettek, olyan szép volt minden patás, hogy Rozi csak ámul a gyönyörűségtől és megdicséri a szorgos lányokat.

Csodálatosan szépek vagytok, gyerekek! – szól Rozi – És persze a lovaitok is! A szivárvány minden színe ott van a ruháitokon, és még a lovas szettek is kék- zöld- pirosban pompáznak! No de, nem csak szépnek kell ma lenni! Irány a haladó pálya, mert indul a verseny!

 

Rozi gyorsan segít nyeregbe szállni, „feldobja” a lányokat, és elmondja az utolsó jó tanácsokat:

Tudjátok lányok: Ügyelni a pontosságra, nem elsietni a dolgokat. Nem rohanunk, csak nyugodtan, összeszedetten, ahogy szoktátok. Sok sikert!

 

***

 

-Eredményhirdetés! – hirdeti a hangosbemondó.

Főszereplőink csodás eredményekkel zárják a versenyt. Mindhárman dobogóra állhatnak, dicsőséget hozva lovardájukra. Miután rendbe rakják lovaikat, elindulnak a büfé felé, megeszegetni a maradék hot-dogot a lovardába járó ismerősökkel. Boldogok és fáradtak. Mielőtt haza indulnának, elköszönnek büszkeségeiktől, még egy-egy utolsó almát, répát kínálva nekik a napi munkáért.

Izgalmas nap van mögöttük, és a vasárnap is tartogat meglepetéseket. Fanni és Jázmin a nap izgalmai után, Emma szülinapján gondolkoznak. Június 5-én 13 éves lesz barátnőjük, és ennek alkalmából szalonnasütögetős buli vár rájuk másnap Emmáéknál. Gondolataik álmukba is elkísérik őket, de Jázmin álma rémálomba fordul… Rozinak is fárasztó volt a verseny napja, ő meg mégis álmatlanul forgolódik. Már tudja, azt, amit Jázmin csak álmában sejtett meg, és egész éjszaka kínozta.

 

Június. 5.

Hiányozni fogsz!

A három lány izgatottan ébred másnap – de különböző okokból izgatottak! Emma gondolataiban csak a szülinapja jár. Fanni még mindig a verseny lázába ég. A legnyugtalanabb, a lidérces éj után, Jázmin. Úgy érzi, bár magam sem tudja miért, ki kell mennie a lovardába. Ki kell mennie Tuttihoz! Felhívja Emmát:

Szia, Emma!

Szia, Jázmin! Várod Te is a mai napot? Lesz fatörzs torta is, a kedvenced!

Hát… tudod…, még nem igazán tudok most ennek örülni. Úgy érzem, Tutkóval valami baj van. Szeretnék hozzá kimenni. – Emma csalódott volt, de ismerte a lovas lányok megérzéseit, megértette barátnőjét.

***

A szülinap jól telik. Emma, Fanni és sok isaszegi kamasz együtt játszanak, bolondoznak Emmáék tágas udvarán. Sül a szalonna, csöpög a zsír, később vágják a tortát, rajta a kis tűzijáték, és rózsaszínű póni marcipán.  Jázmin nem érkezik meg a tortázásra sem. Viszont Rozi és férje, Bence is hamar távozik. Mindenki hiányolja őket. Emma és Fanni még nem is gondolhatják, min megy éppen keresztül kedves barátnőjük…

Néhány szó az előzményekről: Tutti – Frutti bizonyos szempontból Jázmin lova… bizonyos szempontból nem az. Egy idős bácsi vásárolta pár éve, az akkor négy éves unokájának. Hanna, a kislány, sokat álmodozott egy póniról, mindig szerette a pónis meséket, és a sok játék ló után nagyon akart egy igazit! Addig könyörgött, hogy végül nagypapája megvette Tuttit, egy vágóhídról megmentve a vadóc kis lovacskát. A kert végébe mégsem tarthatták, így került Roziékhoz bértartásba. Akkortájt kezdett lovagolni a Jámbor-tanyán Jázmin is, és hamar összebarátkozott a pöttyös kis lóval. Mivel Hanna viszont egy hónap után ráunt a pónizásra – attól kezdve inkább a Barbie babák érdekelték – Tutkóról senki nem gondoskodott, nem szeretgették, nem vittek neki póni csemegéket… Mikor ezt Rozi észlelte, elkezdte Jázmint Tuttin lovagoltatni. Így az állat is mozgott, egészséges maradt, és Jázmin is örült természetesen nagyon. Egy fél év sem kellett és közte és a póni között olyan szoros kötelék jött létre, ami még ló és lovasa közt is nagyon ritka. Olyan volt Tuttinak Jázmin, mint a leggondosabb gazda, de sajnos volt egy hivatalos tulajdonosa is: Hanna nagypapája. És a tulajdonos bármikor eladhatja a lovat. Június 5-én jött el a nap, amitől mindenki félt.

Miközben Emmát ünnepelik, Tutti-Frutti tulajdonosa a Jámbor-tanya felé tart. Ami még rosszabb: a szomszédos város cirkuszának lószállítójával jön, és nem is egyedül, vele van két jól megtermett ember. Rozi, Bence és a kislányuk, és persze Jázmin fogadják őket a lovardában. Más nincs is kint, a lovarda elég kihalt, az ismerősök többsége Emmát ünnepli a szülinapon. Jázmin, ahogy meglátja a lószállítót sírva rohan be a karámba. Könnyei alól fürkészi, hol legelészik éppen kedvence. Odafut hozzá és fülébe sírja:

Annyira fogsz hiányozni! Ígérem, majd meglátogatlak! Sőt visszahozlak! Két gonosz ember el fog vinni, de ne aggódj, visszahozlak! – talán furcsán hangzik, de Tutti-Frutti érti a lány minden szavát. Jázmin próbálja nyugtatni:  – Egy cirkuszba kell menned. Ott biztosan jól fognak rólad gondoskodni. És ott kedvedre ágaskodhatsz.

Szomorú szemekkel nézik egymást, majd Jázmin kivezeti a karámból. Leápolja, megeteti, amíg Rozi az idegenekkel beszél, elmond néhány fontos jellemzőt a lóról. Aztán elbúcsúznak. Jázmin szólni se bír, valami elszorítja a torkát. Csapódik a lószállító ajtaja, nehezen indul az öreg autó motorja… Hirtelen bekanyarodik a lovarda kapuján Jázminék kocsija. Mikor a szülei kiszállnak, Jázmin szalad hozzájuk.

Anya, Apa! Csináljunk valamit! Tutti-Frutti nem mehet el! Ne engedjétek!

 

Odamennek a sofőrhöz, aki egyben a cirkusz állatainak gondozója. Köszönnek, kezet fognak.

Érdeklődnék arról, hogy a lányom, Jázmin látogathatja-e a pónit? Tudja, nagyon megszerette, 3 éve lovagolja….

A férfinek ismerős a helyzet. Átment ő is hasonlón. Hamar megbeszélik, hogy maradhat Jázmin és Tutti kapcsolatban, mikor lehet látogatni, talán még lovagolni is. Lassan apad a könnyeső.

***

Közben a szülinaposnál sem zajlik minden zavartalanul. Meg volt a „Boldog szülinapot” éneklés, fogy a kókuszos torta, kezdődik az ajándékosztás. De ekkor egy kis zavar támad. Egy kicsit heves lány, Zsófi, megbotlik, el is esik csúnyán, zsebéből kicsúszik a telefonja – utána nyúl fektében, de Emma segítőkészen megelőzi. Önkéntelenül is ránéz a képernyőn megnyitva maradt beszélgetésre. Belepillant, és rögtön látja, hogy éppen rajta élcelődtek, őt beszélték ki. Nem bírta megállni, hogy ne olvasson bele:

ZSÓ: Kész elmebaj! Egy ilyen ügyetlen, hogy nyerhette meg a tegnapi kupát?

SACI: Neked kellett volna nyerned, nem a béna hercegnőnek!

ZSÓ: De azért kell neki a nagy ajándék, nehogy Rozi lássa…

Emma tudta, hogy sokan féltékenyek rá, miközben úgy tesznek, mintha nagyon szeretnék. Nagynénjéé az egész Jámbor-tanya névre hallgató mesebirodalom. Talán ezért is volt mindig kicsit más, mindig máshogy néztek rá a többiek… Különösen Zsófi, és mostanában, mióta a két lány így egymásra talált Saci is megváltozott.  – Saci Zsó új szolgálója – gondolja Emma magában, miközben Zsófi szinte visítja:

Saci! Miért van még a telefonom a kezébe!? – Saci kikapja a mobilt, de Emma már eleget látott.

 

Június 21.

Változás

Átlagos keddi nap kezdődik a Jámbor-tanyán. Mindenki örül a vakációnak, de mindenkinek hiányzik Tutti. A pálya aranylóan csillog, ahogy az első hajnali napsugár rásüt. A karámban a fűszálak fénylenek még a harmatcseppektől. Még senki nincs kint a lovardában. A kutyák idegesen kaparják már a nyerges ajtaját belülről, mennének futkározni. A lovak halkan ropogtatnak a bokszokban, maradék szénájukon csámcsognak. Ma Jázmin ér ki először. Bemászik Tutti-Frutti és Kira bokszába – így gondol még rá, bár a sárga póni már egyedül álldogál bent- kinyitja bentről az istállót. Kiengedi a kutyákat, megtölti az itatókat.. közben érkezik Gábor, a lovászfiú, majd Fanni is. Együtt engedik ki a 36 lovat:

Megy Tequila és Sári! Vigyázz az útból!  

Emma szokatlanul későn érkezik. Barátnői faggatják, mi történt:  

– Volt otthon egy kis beszélgetés. Beszéltem Zsófiról. Most már Rozi is tudja, miket gondol valójában rólam.

A délelőtt munkával telik, délután végre lóra ülhetnek. Rozi kiadja az utasításokat:

Menjetek a lovakért! Jázmin te ülsz Barkára, Fannié – Marcipán, Emmáé – Manci! Gyerünk, gyerünk!

Jázmin Barkán? Fannié Marcipán? Mi ez? Fanni kedvence Barka!

Minden gyerek életében eljön a perc, amikor a kedvenc lovacskáján nem lovagolhat többé. Hogy miért nem? Mert kinövi a kicsi pónikat. Lónak és lovasnak is kényelmetlenné válik a közös munka.  A változás nem könnyű, a lányokat is megviselte, de Fanni hamar meg szereti majd Marcipánt, és bár Jázminnak nehezebb most a dolga, és legszívesebben most is Tutti-Fruttin vágtázna a környék domboldalain, nem lehet mit tenni…

 

Július. 1 – 4.

A túra

A Jámbor – tanya lovasai hetek, hónapok óta várják az idei Nyeregszemlét, ahol az egész ország lovas népe megmutathatja magát. Izgalmas próba folyamat van mögöttük, mert a Nyeregszemlére egy bemutatóval is készülnek. Kísérő zenék válogatása – vágása, koreográfia tanulás, és sok gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás… A gyerekek a bemutatóra, de az útra is készülnek. Az ez évi Nyeregszemle a Hortobágyi pusztán kerül megrendezésre. Összeállt már a csapat: két fiúcska, sok lány, Rozi és Bence lóháton, néhány kocsinyi felnőtt, szülő kísérőként. Isaszegről egy heti út lóháton. A túrára lónak és lovasnak is fel kell készülni. Az utolsó estét indulás előtt a gyerek közül többen Emmáéknál töltik, filmet néznek (persze a Szilajt, ami közös kedvenc), nassolnak a hálózsákokba morzsázva, jó kedvűek és izgatottak.

***

Indulás! Kettesével sorakozzatok, mondom a párokat: Fanni – Franci, Gergő-Jázmin, Emma – Peti, Dorka – Lili… – sorolja az osztálynyi gyerek nevet.

A három barátnőnek ez már a sokadik túrája, de vannak többen is, akik még sosem vettek részt ilyenen.

Mosolyogjatok!

Nézz ide!

Több felől hallatszik a lelkes szülők hangja, miközben a gyerekekről fényképeket készítenek. A srácok közben büszkén lengetik az egyesületi zászlókat, és közben az jár a fejükben, hogy a nyár legjobb hete áll előttük.

***

Már harmadik napja lovagol a csapat. Lovagoltak erdőkön át, átügettek falvakon, átkeltek a Tiszán 25 lóval és több kocsival – háromszor fordult a rév. Aludtak sportpályán, szabad strandon, töltés oldalán a Tisza-tó mellett. Sokat gyalogoltak is, kímélendő a lovakat. Egy ilyen lovak mellett menetelő szakaszon szólt oda Rozi Emmának:

No, Manci most örül biztos, lassan már túl nagy vagy neki. A jövő évi túrán már könnyebb lovas után kell néznie, ha szeretne világot látni.

Rozi ezt vidáman, tréfára véve mondta, de Emma nem mosolygott vissza. Tudta, hogy az ő elválaszthatatlan párosukat is eléri a póni lovasok végzete: Ki fogja nőni Mancit! Végtelen szomorúság fogta el, attól tartott, soha nem lesz olyan jó barátja, mint kedvenc lova. De a túra eseményei nem engedik soká szomorkodni. A harmadik nap délutánján, a tikkasztó hőségek után, esőre áll az idő. A napos, kék ég színe szürkévé lesz és a levegő is kezd hidegebbé válni. A gyerekek egyre fáradtabban lovagolnak a hosszú földúton, és közben a meleg palacsintára gondolnak, amivel a kísérő anyukák ígéretükhöz híven várják őket, a napközben kialakított, minden nap lebontott, majd újraalkotott táborban.

Úgy 10-15 perc múlva kitérnek egy betonútra. Kopp – kopp – kopp… Hallatszik a lovak patájának koppanása a betonon. Manci idegesen fel-felhorkant, ha elmegy mellettük egy kocsi.  Fejét magasan tartva, kitágult orrlyukkal figyel, néha-néha elkezd ügetni. Marcipán, nyugodtan lehajtott fejjel követi, amit Fanni kér tőle. Alkalmanként le-letép egy kicsit, az út mellett megmaradt fűből, majd engedelmesen tovább megy. Barka hegyezi rózsaszín kis füleit. Figyel minden apró kis mozdulatra, és gyakran felnyerít, várva társai megnyugtató válaszát.

***

Itt vagyunk!

Hallatszódik a boldog kölyökhang a lovasok szájából, amikor az elsők áthaladnak a település tábla mellett Aznap egy iskolában szállnak meg. A lovak kényelmes helyet kapnak a focipályán, a gyerekek pedig aludhatnak a tornateremben. Senki által nem várt könnyebbség: nem kellett sátrat állítani, nem kell a csepergő eső erősebbé válásától se félni. Miután minden kötelező munkával végeznek a pónik körül, és magukat is rendbe rakják, ágyba bújnak, de nem feltétlenül alszik mindenki. Jázmin és Emma sokáig sugdolózva beszélgetnek még. Emmának feltűnt, hogy mióta elindultak Jázmin sokkal feszültebb. Barátnőjének úgy tűnik, ez ahhoz köthető, hogy Gergővel kerültek egy párba, egymás mellett lovagolnak már napok óta.

Tudod Emma, már rég elakartam mondani…

Mit?

Hát, tudod…

Bökd már ki! – szólt rá Emma, igen határozottan.

Jó. Nekem tetszik Gergő.

Jaj, de jó! Ez csodás! Holnap összehozlak titeket, jó?

Köszi, hogy segítesz. – válaszolta bizonytalanul.

Egyértelmű!

Ezek után már sokkal felszabadultabban beszélgetnek, miközben a maradék palacsintát majszolják, és az ablakon keresztül a zuhogó esőt nézik, míg a fáradtság le nem győzi őket és elalszanak.

***

Jó reggelt! Jó reggelt!

Hallatszódik Rozi hangja, amint a fülig hálózsákba bújt lányokat ébresztgeti. Gergő és Peti, a két srác már korábban ébren voltak és Jázminról beszélgettek. Ugyanis a fiú viszonozza Jázmin érzését, bár még egyikük sem sejti, hogy vonzalmával nincs egyedül. Hamar útra kész mindenki.

Mikor már több mint egy órája úton vannak, Emma gyorsan odaüget barátnője mellé, Fannihoz és megbízza azzal a feladattal, hogy Gergőtől tudakolja meg, hogy ő mit érez Jázmin iránt. A két lány hamar megtudta az igazságot, és így már csak annyi dolguk volt, hogy leveleket írjanak Gergő és Jázmin nevében.  Miután megkapták ,,egymástól” a leveleket, mindketten meglepődötten olvassák végig a sorokat. Innentől kezdve Emmáéknak már nincs dolga, az események már maguktól gördülnek tovább.

Iszonyú a hőség. 40 fokban vágnak át a gyerekek a pusztákon. Tudják, hogy ez az utolsó nap a túrából. Gondolataikban már a holnaputáni bemutatón járnak. Hirtelen felkiált valaki a sor elejéről:

Már látom a regisztrációs sátrat!

A nagy csapat hatalmas ujjongásba fog. Végre elérték a célt!

A napi lovaglás után az esti szabadidőben, Jázmin és Gergő el-eltűnik a többiektől, úgy tűnik, időnként jobb szeretnek kettesben lenni.

 

Július 4 -6.

A Nyeregszemle

Leellenőrizik a lovak útleveleit, lenyergelik, megetetik őket, majd elengedik a pónikat a karámba. Ezek után ők is vacsorázhatnak, és végül bebújnak a jó meleg sátorba. De mintha még le sem feküdtek volna, máris megvirrad.

Ébresztő, ébresztő!

A szülők gyerekeiket keltegetik. Vagy 20 kis kócos buksi szinte egyszerre kukkant ki a sátorból. Gyorsan belapátolják a müzlit, amit szorgos anyukák már kikészítettek, majd lovaikat erős apukák segítségével felnyergelik. Mindenki az egyik legszebb lovas ruháját veszi fel, pedig még csak a próbára készülnek. Miután a bemutatójukat ellovagolják, jön a felvonulás próbája. Rengeteg csikós, betyár, dáma lovas és fogat vonul fel, ami egy lovas gyereknek a valóra vált álom. Ezek után jön a nap másik izgalmas pontja. A vásározás. A szebbnél-szebb sátrak között a lányok tátott szájjal nézelődnek. A sok kantár, kötőfék és nyeregalátét csak úgy virított az árusok kezében. Valaki már most vesz valamit, valaki még csak nézelődik, de biztosan senki nem akar vásárfia nélkül hazamenni.

***

Hajnal. Zuhog az eső. A gyerekek arra ébrednek, hogy kövér esőcseppek pattognak a sátor tetején. Jázmin apukája szomorúan néz be a három barátnő sátrába a hírrel: a pálya felázott, a lovak megáztak, az árusok elmentek, a Jámbor-tanya csapata is pakol már. A lányok kétségbeesetten gondolkoznak valami B terven. Kimennek a lovakhoz, de pár perc alatt bőrig áznak. Rá kell jönniük, hogy a legokosabb hazamenni. Kezdetét veszi a csomagolás, várják a lószállítót. A terület szinte teljesen kiürül. A Jámbor-tanyán lovagló gyerekek nagy részét a szülők kimenekítik a kitartó esőzésből, de főhőseink, Emma családja és legjobb barátnői kitartanak a lószállító utolsó fordulójáig, másnap reggelig. Az átázott lovasok egy istálló üres bokszában szárítkoznak. Ez szolgál majd szállásként is a beázott sátrak helyett. Bár akár a szomorúságra is meg lenne az okuk, egész jó hangulatban telik a nap. Érkeznek a jó hírek, aki hazaindult, rendben meg is érkezett. Az első pár „lószállítmány”, már Isaszegen várja vacsoráját, a dupla adag tápot.

Lassan esteledik, és a Hortobágyon rekedt kis csapat is megéhezik. Berendezkednek a sehogy se komfortos istállórészbe, pizzát rendelnek és várják, hátha eláll az eső. Mire besötétedik, már alig szemerkél. A legleleményesebb apukák, és legbátrabb leányaik, ki tudja honnan, de szereznek szinte teljesen száraz fát, amiből csodásan melengető tábortüzet raknak. Mindenki a tűz köré gyűlik, egyesek egészen közel egymáshoz. A sötétben Jázmin és Gergő keze összeér. Éjfél körül kiderül az ég, már látszanak a csillagok és a kis csapat álomra hajtja fejét a melengető szalmán, erőt gyűjtve a reggeli haza úthoz és az utolsó fordulóval utazó patások fogadásához a Jámbor-tanyán.

 

Augusztus 10.

Minden jó, ha…

A nyár Emmának nagyon mozgalmasan telik. Tengerparti nyaralás, sok kirándulás, új élmények szinte minden napra. Valami mégis hiányzik. Szíve vágyik haza, és vágyik a Jámbor-tanyára. Vágyik Mancihoz, bár tudja, hogy annyit nőtt ezen a nyáron, hogy a pici lónak nem tesz már jót, ha lovagol rajta. De legalább láthassa! Legalább megdajkálhassa! Érezni akarta szuszogását, szőrének illatát, puhaságát. Várja, hogy mikor mehetnek már ki a dús füvű legelőre, ahol Manci meghallgatja minden titkát.

Tegnap érkeztek haza, és ma reggel Emma az első a lovardában, a többiek még alszanak, mikor kibiciklizik. Boldogan és almákkal teli szatyorral szalad Manci bokszához. Manci mellett korábbi kis fekete boksz-társa helyett, egy új ló áll. Egy csodálatos paripa! Aranyszőre van, mint ha egy meséből lépne ki, hosszú sörénye, földet verő farka, kedves szemei… Igazi álom ló, olyan, amilyenre Emma mindig is vágyott, de amiről mindig is úgy gondolta nagyon távoli álom. És most itt van, kedves pónija mellett, és együtt ropogtatják az almákat.

A bokszban, a két csodálatos hátast ápolgatva gyorsan telik az idő. A Jámbor-tanyára sorra érkeznek a lovasok. Emma Rozi hangját is hallja:

– Hahó, lányok – fiúk! Gyertek, gyülekező a nyerges előtt, nagy újság van! Nem volt hiába a sok gyakorlás, a sok próba a Nyeregszemlére! Az előadást, amit júliusban elmosott az eső, a nyár utolsó hétvégéjén bemutathatjuk! Még nagyobb közönség, meg nagyobb pálya és egy csodálatos nap vár ránk a Kincsem Parkban!

A gyerekek boldogan, egymás nyakába borulva örülnek. Sokakban tüske volt egész nyáron, hogy nem úgy fejeződött be a Nyeregszemle, ahogy készültek rá. Boldogan megy ki-ki a dolgára, Emma is indulna, de Rozi utána szól:

– Emma, várj, veled négyszemközt kell beszélnem! Manci lába nem tökéletes. Ezentúl csak a legkisebbeket lovagoltathatod rajta. A Kincsem Parkba biztosan nem jöhetsz vele a bemutatóra, nem szeretném, hogy lesántuljon. Megérted, ugye? –

Emma szeme sarkában könnyek gyűlnek, nagyot nyel, de megszólalni nem tud. Tudta ő, hogy eljön ez a beszélgetés, de pont most? És most kimarad a bemutatóból is? Talán mégsem, mert Rozi folytatja:

– Így Neked különösen nehéz lesz a következő két hét, egy új lónak kell megtanítanod mindazt, amit Mancival gyakoroltál. Talán láttad is már, Mancival egy bokszba tettük, úgy tűnt rögtön, hogy jól megvannak egymással. Nehéz dolgod lesz, hiszen még szinte csikó, és eddig nem sokat törődtek a neveltetésével, még neve sincs szegénynek…-

Rozi be sem tudja fejezni a mondatot, mert Emma a nyakába ugorva kiáltja:

– Jámbor! Jámbor lesz a neve, mert ő a Jámbor-tanya legszebb és legkedvesebb lova!

 

Szeptember. 10.

Új kezdet

Elkezdődött egy újabb iskolaév, de a hőseink, amikor csak lehet, kint vannak a Jámbor-tanyán.

Emma 13. évét betöltött nagylány. Születése óta jár lovagolni, a lovardában van minden barátja, ott tölti minden hétvégéjét és az iskolai szüneteket. Néha még egy iskolai nap után is ki megy, meglátogatni a patásokat.

Most egy szombati túrára készül Jázminnal és Fannival. Jázmin a hétvégére vendégségbe érkező Tutti-Fruttin fog lovagolni, Fanni Marcipánon, Emma Jámboron, maga mellett vezetve Mancit.

16 Sze

Örök barátság (jelige: Szófia, 10 éves)

 

Egyszer volt , hol nem volt , volt egy kislány, aki most lett elsős. Úgy hívták, hogy Szofi.
 Éppen a suliban az első nap volt. Körülnézett, de nem látott olyat , aki neki ismerős lenne. Egyvalakit felismert , de nem emlékezett rá, hogy játszott volna vele valamikor. Odament hozzá, beszélgetett vele, a neve Odett volt. Közben becsöngettek.

 

Szünetben több gyerekkel beszélgetett, de valamiért senki sem mondta, hogy lesz- e a barátja, és ő gyáva volt ahhoz, hogy ilyet kérdezzen. Végül mikor kimentek, ő csak leült a foci pálya mellé, hogy nézze a fiúkat. Unatkozott nagyon. Nincs kivel játszon, ezért tette ezt. Hirtelen valaki hozzászólt. – Szia!-hangzott el. Örömében nem válaszolt, csak hátranézett, hogy ki volt az, és csak bámult rá mint a szamár. Odett volt az.


-Sz..sz.. szia.- dadogott Szofi.

-Mit csinálsz ?-kérdezte Odett.

-Unatkozok!
- mondta Szofi.

-Miért? – kérdezte Odett.

-Mert nincsen barátom.
 – mondta.

– Akkor én leszek! Na gyere játszani!
- kiáltotta Odett.

 

Egész délután csak játszottak és nevetgéltek, énekeltek, amit csak el tudtak képzelni. És kiderült, szinte ugyanolyan a személyiségük… Mindketten jól tudnak énekelni, táncolni és szeretik a zenét. Éppen szembe futottak egymással és aztán valami “bogni” félét próbáltak megcsinálni, inkább kézenállást , és a végén egy hátas a puha fűben és csak fekve néztek fel. Az égen láttak egy szivecske felhőt és azt kiáltotta Odett:


-Odanézz, Szofi! Ott van egy szivecske alakú felhő!


Aztán megszólalt Szofi is.


-Tudod.., Odett…Leszel az az.. az én legjobb barátom?- ült fel Szofi, azzal ugyanúgy Odett is.

 

Odett csak mosolygott és bòlogatott. Megölelték egymást.
- Kisujj eskü?- szólalt meg Odett.


-Kisujj eskü ! – mondta határozottan a másik lány.

-Én örökkön örökké a barátod leszek, sőt, még ha el is mész valahová, egy másik suliba, akkor is!!

-Mondták egyszerre a lányok, mintha fogadalmat tettek volna. Azóta is jòbarátok, de főképpen a legjobb barátok. Én elmentem, ő ott maradt, de a kapcsolat megmaradt.

16 Sze

Egy kis olasz kiruccanás (jelige: Attack on titan, 12 éves)

 

Ma augusztus 19-e van. Izgalmas nap ez számomra, mert holnap már Olaszországban, Caorléban, egy tüneményes tengerparti kisváros mindennapjaiba kukkanthatok be. Az időjárási előre jelzések szerint, a holnapi nap egy nagyon meleg napnak ígérkezik. Nos busszal fogunk utazni, ami számomra még igazán ismeretlen utazási forma, főleg hogy 8 óra az út. Most egy kissé émelygek első Olaszországi utam előtt. Nagymamámmal már a 21-es busszal utazunk a Svábhegy megálló felé .Hupsz, a 212-es, nekünk megfelelő busz a szemünk láttára suhant el mellettünk. Nagyon mérges vagyok a helyzetre, mert már így is késésben vagyunk! 10 perc hosszú várakozás után, ami 1 órának tűnt, felszálltunk a 212-es buszra. A buszon nagymamámmal beszélgettünk az elkövetkezendő napokról. Leszálltunk a buszról, most a villamossal kell szembe szállnunk, mert a BKK ellenünk dolgozik a mai napon. Kiderült nincs villamos, csak villamospótlóbusz ami nekem teljesen megfelel, csak a probléma az, hogy a pótlóbusz késett. 5 percet késett, de miközben a buszra várakoztunk, nagymamám szokása szerint összeismerkedett egy vele egy idősnek tűnő hölggyel. A busz percek alatt a megállóba ért, de ez számomra még mindig hosszasnak tűnt.

-Nagyi!-mondtam a nagymamámnak feszülten-Nézd mennyi az idő, el fogunk késni, és Kati már biztosan vár ránk!-Kati nem más mint nagymamám testvére. Szaladtunk a járdán, mikor megpillantottam Katit és a zöld jelzőlámpán úgy suhantam át, mint a rakéta, nagymamámmal ellentétben. Már mikor teljesen úgy éreztem elkéstünk megpillantottam a jobb oldalam felől közelítő buszt, és mintha egy mázsás súly esett volna le szívemről, elindultunk a megállóba. Felszálltunk, és már 10 óra volt. Újabb problémákkal kellett szembe szállnom, az elalvással, amit ügyesen megoldottam, már 11 órakor aludtam.12 óra van, felébresztettek, úgy érzem elájulok a fáradtságtól, de ezzel is csak negyed órát vesztettem. Balatonlelléén vagyunk, azt hiszem. Bementünk az étkezőbe, ami egyben Moll benzinkút is, és azt hiszem nem véletlen vagyunk itt 1 órát, minimum 50 fő állt sorba mosdóhoz. Én az elején vagyok, és vicces, mert kell fizetni a belépésért, de mégis kapsz egy kupont a Mollba, amit levásárolhatsz. Számomra ez meglepő, mivel ijennel

még sosem találkoztam. Úra a buszon vagyunk es már el is indultunk, nyugovóra térek.

-Mi van már?- üvöltöttem hangosan, mert újra felébresztettek. Most éppen Szlovéniában vagyunk, ahol újra több tíz méteres sor áll a mosdóba, de mi kivártuk, és megint kaptunk ilyen papírt, és bementünk a boltba, ahol választásom egy dobozos üdítőre esett. Újra elbóbiskolok azt hiszem.

-Jó reggelt Emma-ébresztget nagymamám

-Jó reggelt-mondom éppen forgolódva

-Elmegyünk reggelizni, itt Olaszországban?-mondta nagymamám izgatottan

-Igen úgy is éhes vagyok-mondtam még teljes kómában-De nagyi, tényleg itt vagyunk Olaszországban?

-Igen ,ez nem vicc, na készülődj!-amint nagymamám szájából kisuhant ez a mondat, olyan energikus lettem, hogy akár a buszt is elbírtam volna húzni a helyéről .Bementünk és életem eddigi legfinomabb mogyorókrémes croissant-ját fogyasztottam el egy lágy kakaó kíséretében. Most már a buszon 1 órát ültem, hogy odaérjek, és sikerült, megérkeztünk, nem hittem el, hogy hol vagyok, mert olyan otthonos kisváros Caorle. Első napi teendő, hogy elmenjünk a tengert megnézni, majd kibéreltük a napágyunkat a strandon és mehetünk is a piacra. Caorle nagyon híres a szombati picáról, de ne egy kis normális piacra gondoljatok, körülbelül egy átlag piac 20-szorosa. Amikor bementünk, népi viseletek bódé volt kirakva az egyik oldalamnál, a másiknál pedig játékok voltak. Bementünk és vettünk egy Italia-s baseball sapkát, amelyet nagyon szeretek, és egy gyönyörűséges fürdőruhát is aminek nagyon örültem, de most én egy vadász vagyok, és egy táska a préda, vagyis pontosan Katinak táska kell, de ez egy olyan táska ami nagyon szép, de meg kell szereznem, mielőtt más elvenné előttem a nagy táskakosárból, amit úgy képzeljetek el, hogy egy gigantikusan nagy kosár fémből, tele több tucat táskával, és  én láttam meg a legjobbat! Nagymamámék odavannak a tengeri herkentyűért, de én viszont nem. Amint megvettük az ételeket, a 3 fős csapat felbomlott, nagyim egyik irányba, Kati másik irányba, de én elbambultam eközben, szóval kereshettem a tömegben őket, ami 1 hosszú percbe tellett, aminek vége az lett, hogy megpillantottam nagymamámat, miközben éppen olasz paradicsomot szagolgat. Gondoltam jól érzi magát. Odamentem hozzá és megkerestük Katit. Megláttuk, és egy ki idő után el is indultunk a strandra, de útközben vettem magamnak egy szelet pizzat. Odaértünk a strandra és megettem a pizzámat. Bementünk a tengerbe ami nem kellemes, hanem inkább hideg volt 11 órakor, de nem baj, kimentünk a vízből, és Nagymamámék is megették a tengeri herkentyűket.elmentem eközben a közelben lévő fagyizóba, ahol a magyar kornettóhoz hasonló fagyit kaptam, csak ez 2-szer akkora. Visszaértem a helyünkre, de a fagyim a felénél nagymamámé ezt mert ezt nem bírtam megenni. Mivel én nem vagyok délután alvós típus, a mögöttünk lévő játszótérre elmentem. Furcsa érzés volt, hogy mindenki olaszul beszél én meg nem értek ebből semmit. 10 perc játék után amellett döntöttem, hogy egy kicsit pihenek. 20 perccel később nagymamám felkelt és elkísértem a kávézóba, ahol Katinak és magának kávét vett.. Amint elfogyasztották a kávét és újra a tengerbe vetettük magunkat, amely egy fokkal már melegebb volt, sőt kellemes volt. Azt csinálom, hogy amikor jön egy hullám, szaltózva ugrok a vízbe, majd amint kimentünk a vízből újra 1 órát kellett volna unatkoznom, de elmentem a játszótérre, ahol tornászkodtam körülbelül fél órát és az olasz gyerekekkel nem tudtam megértetni, hogy nem beszélek olaszul és az sült ki belőle, hogy angolul magyarázta annak a gyereknek aki ebből egy szót sem értett. De azért mondták a magukét és bevágtak elém az olaszok.  Visszamentem a helyünkre, majd újra a tengerbe merészkedtünk. A végére teljesen libabőrös lettem, de azt hiszem megérte. Már nem akarok visszamenni a vízbe, szóval játszótéren játszok egy kicsit. Egy kislánynak nagyon tetszett, ahogy azokkal a karikáknak a segítségével tornászkodtam, ez mind szép és jó, csak nem tudott se angolul, se magyarul,  és az én olasztudásom is 20 szó után kifullad. Érteni értettem amit mondott, de nem tudtam mit mondani neki, majd szégyenemben elmenekültem előle. Majd 10 perccel később visszamentem, és szerencsémre nem volt ott. Majd 2 velem egy idős lányt pillantottam meg és megilyedtem, hogy ők is beállnak elém és olaszul fognak nekem beszélni. De nekem szimpatikusak voltak, ráadásul tudtak egy kicsit angolul ami nekem pont elég. Sokat nevettünk egy duci srácon, aki éppen zuhanyozott é ki volt a segge. De a lányok nem értették meg hogy magyar vagyok, mert angolul a Magyarország úgy van, hogy Hungary, és az éhes pedig úgy, hogy hungry ezért mondtam nekik hogy Ausztria mellett de azt hitték éhes vagyok Ausztriából. Aztán 20 percig magyaráztam, hogy nem vagyok éhes, majd kiderült, hogy ők úgy ejtik, hogy ők úgy mondják, hogy Hungari. Majd mégy 20 percig beszélgettünk és röhögtünk, majd elindultunk a ,,belvárosba” ami igazán kicsi, de olyan mintha a Romeo és Juliában lennénk, mert ezek a házak tökéletesen jellemzik a reneszánsz stílust. Bár az épületek állapotán látszik, hogy restaurálva vannak, számomra akkor is élethűek. Megettünk egy óriási fagyit, ami az enyémet illeti csokoládés mentás volt vagyis ahogy az olaszok mondják: Chocholate de menthe, de most őszintén nem olyan mintha azt mondaná, hogy gyere egyél meg, finom vagyok, tudom hogy meg szeretnél megenni? Véleményem szerint menjetek el Olaszországba fagyizni. Majd megvacsoráztunk, vagyis pizzát ettünk, majd elmentünk a buszmegálló felé, de útközben megpillantottunk egy drónt, és 20 percig néztem, hogy hogyan irányítja a tulajdonosa, és hogy hogyan is mozog maga a szerkezet. Még mindig korán volt a busz érkezéséhez, ezért ültünk és csapkodtuk a szúnyogokat. Majd megjött a buszunk és körülbelül az egész utat átaludtam, majd amikor megérkeztünk Budapestre, mintha hiányozna Olaszország. Bárcsak többet lehetnék ott!

16 Sze

Üzenetek (jelige: Csili, 15 éves)

 

A lemenő nap fényében a fiú rosszkedvűen bandukolt a kihalt utcán. Néha, ha talált egy kavicsot, mérgesen belerúgott. A testében feszültség, harag és szomorúság keveredett elviselhetetlen elegyet alkotva. Ezt a frusztráltságot próbálta levezetni a köveken. Sejtette, sőt szinte tudta, hogy Evelyn nem viszonozza az érzéseit, elvégre csak barátok voltak, mégiscsak reménykedett. Emiatt a remény miatt állt oda aznap a lány elé, ostobán vigyorogva, izzadva, egy csokor virággal a kezében. Nem kellett volna meglepődnie, ám amikor Evelyn visszautasította, vagyis csak bámult rá mereven, mintha a feltételezés is borzasztotta volna, úgy megdöbbent, hogy percekig mozdulni se tudott. Aztán már a megállásra volt képtelen. Ezért rótta a köröket, járta az utcákat, és közben csikorgatta a fogait. Az ujjait ki-be hajlítgatta, igyekezte legyűrni a késztetést, hogy törjön-zúzzon. Az ingerültsége magas lángon égett. Végül, amikor már úgy érezte, hogy az izmai pattanásig feszültek, végső elkeseredettségében az öklével a falba vágott. Lihegve bámulta a ripityára tört vakolatot, és a bütykeiből szivárgó vért. És ekkor vette észre a feliratot. A falra, az öklével megegyező minta mellett, egy jól olvasható szöveget írtak.

 

Helló idegen! Nem ismerlek, és te sem engem. Mégis azt mondom, tarts velem! Menj oda, ahová mondom, és keresd ott nyomom!

 

A fiatal összevont szemöldökkel meredt a falra. Először nem értette, honnan kéne tudnia, hová kellene mennie, de aztán észrevette, hogy a firkálmány alá, nagy betűkkel, egy utca nevét karistolták. Nem volt messze attól a helytől, ahol ő állt. A fiú biztos volt benne, hogy valami idióta unatkozott, és az hagyta itt a firkát. Felesleges lett volna odamennie. Ennek ellenére olyan kíváncsi volt… Bosszúsan megrázta a fejét, majd az ellenkező irányba indult, ennek ellenére állandóan visszapillantgatott. Úgy érezte, mintha vonzaná a hely, a felirat, és annak ismeretlen szerzője. Végül nem bírt ellenállni a csábításnak, visszafordult. Újra megállt a fal előtt, és szinte az emlékezetébe véste a szavakat. Ezután még egy lemondó sóhaj kíséretében a megadott helyszín felé indult. Útközben újra csak arra gondolt, hogy baromság követnie az üzenetet, ám ugyanakkor figyelemelterelésnek megfelelt. És arra aztán szüksége volt. Ezzel a gondolattal nyugtatgatta magát, hogy nem időpocsékolás, amit tesz.

 

A fiú azt várta, hogy amint odaér, azonnal meglátja a következő feliratot. Ezért szinte bosszúsan vette tudomásul, hogy amikor befordult a megadott utcába, semmilyen üzenet nem ugrott elé. Morgolódva végigballagott az úton, mindkét oldalon alaposan végigpásztázva a falakat. Ám azokon graffitin kívül semmi egyéb nem volt. Csalódottsággal kevert dühvel rogyott le az utca végén található padra. A cipőjére bámulva szidta magát a butasága miatt. Már megint abba a hibába esett, mint Evelyn esetében. Túlságosan is reménykedett. Miután még háromszor elátkozta magát, arra jutott, hogy hazamegy. Addigra minden haragja elpárolgott, csak a szomorúság maradt, így végtelen mélabúval állt fel, majd indult el. És akkor látta meg a pad támlájába vésett feliratot.

 

Halihó! Nagyon remélem, hogy nem kerülte el a figyelmed ez a kis apróság! Ha meg nem tudod, miről van szó, mert ezt látod először, takarodjál vissza olvasni! Köszi. Na szóval, kedves idegen, bocsi az előzőben leírt rímekért. Tudom, borzasztó, de sokkal hatásosabb így, nem gondolod? Most, hogy már itt vagy, gondolom tudni akarod mi ez az egész. Csak szimpla szórakozás. Számomra, és ha követsz, számodra is. Érdekességeket mesélek, és a gondolataimat osztom meg veled. Ha érdekel, csatlakozz hozzám! Mondom, hol keress legközelebb!

 

És megint ott volt az üzenet alatt egy utca neve. A fiú egyetértett azzal, hogy a szerző frappáns üzeneteket tudott gyártani. Kellőképpen izgalmasak és titokzatosak voltak, fent tartva az olvasó figyelmét. Már nem is próbálta tagadni, hogy eszméletlenül érdekelte ki lehetett az író és mit tervezett ezzel az egésszel. Ezért elhatározta, hogy felkeresi a következő helyszínt is. Úgy tudta, hogy az említett utca az öböl közelében volt, ám végül elmélete tévesnek látszott, miután húsz percet körözött a víz mentén. Végül csak megtalálta a helyet, úgy, hogy az egyik kereszteződésben másik irányba fordult, mint azt tervezte. Ennek ellenére elérte célját, így izgatottan kezdte felkutatni az újabb jegyzetet. Most már okosabban keresett, nem csak a falakat, hanem minden lehetséges felületet átnézett. Mindazonáltal újfent nem járt sikerrel. Kétszer járta végig az egész utcát, mire észrevette, hogy az utolsó háztömb mellett egy létra vezetett le a rakpartra. A fiú, amolyan utolsó esélyként, lemászott rajta és nagy megkönnyebbülésre ott várta a falon a következő üzenet.

 

Érdekes tények: ahol most állsz ötven éve a lázadók találkozó helye volt. Itt bonyolították le titkos megbeszéléseiket, a kormány megdöntéséről suttogva. Mit ne mondjak, nem jártak sikerrel. Szomorú, nem? Mindig is voltak, vannak és lesznek is forradalmárok. Soha sem lesz olyan kormány, párt vagy elnök, aki, vagy ami mindenkinek megfelel.

 

A fiatal komolyan fontolgatta a leírt szavakat. Kétségtelen, hogy a szerzőnek igaza volt. És ahogy belegondolt, hány elnököt is öltek meg, nem egy életbiztosítás politikusnak menni. Csodálta, a feliratok írójának tisztán látását, hogy a dolgok mélyén rejtőző igazságot is észrevette. A fiú remélte, hogy olvashat még ilyen okfejtéseket, mert tetszett neki az üzenetek költőjének világnézete. Vagy legalább is az írások kellőképpen elterelték a gondolatait Evelynről. Nem akarta bevallani magának, hogy a lány okozta fájdalom még mindig ott lüktetett benne. Úgy hitte, ha eléggé beleássa magát a keresésbe, talán a kín enyhe sajgássá tompul. Ezért rögtön el is kezdte keresni, hogy ezek után hová küldik, viszont nem kevés idejébe került. A rakpart sokszor volt kitéve az időjárás szeszélyének, így a hullámok és a tenger felől érkező szelek kikezdték a fal borítását. Az egyenetlen felület miatt nem lehetett az egészre írni, így a szövegtől egész messze találta meg a helyszín nevét. Szerencsére ismét olyan utca volt megjelölve, ahol már járt, és pontosan tudta merre kell mennie. Sietősen visszamászott a létrán és gyorsan útnak indult a megjelölt hely felé. Későre járt, a nap már lebukott a horizont mögé, félhomályban hagyva a világot. Hiába közeledett az est, a fiút teljesen beszippantotta a keresés izgalma. Tudta, hogy haza kellene mennie, hogy várják otthon, ám olyan szinten lekötötte az üzenetek felderítése, hogy azzal sem törődött, hogy az orra hegyéig se látott.

 

A hely ugyan nem volt messze, ehhez képest mire odaért, szinte teljesen besötétedett. Már csak az ég alján látszott a napnak pírja, a mennybolt tetején pedig már a csillagok ragyogtak. Az utcai lámpák is felkapcsolódtak, ijesztő árnyakat festve a falakra. Ebben a sötétségben a fiúnak még nehezebb dolga volt. Ugyan megpróbált a telefonja fényével valamennyi világosságot nyerni, de így se haladt valami gyorsan. Végül körülbelül az utca közepén, egy düledező épület egyik kiálló tégláján szemet szúrt neki a felirat.

 

„Hol vásárol egy szuperhős? Hát a szupermarketben!” Oké, oké, ez nem volt az igazi. De van jobb: „Mit csinál a tornatanár a kertben? Bukfencet vet.” Most mondd, hogy ez nem volt vicces! Ugye milyen humoros lány vagyok?

 

A fiúból szabályosan kirobbant a röhögés. A hang kissé rekedtesen tört fel a torkából, mert már rég nevetett. A viccek elég gyatrára sikerültek, a srác mégis úgy derült rajtuk, mintha az évszázad komédiáját olvasta volna. Az ismerősei mindig mondták neki, hogy borzasztó humora van, erre talált egy másik embert, akinek pont ugyanolyan. De aztán elhalt a nevetése, amikor újra elolvasta a feliratot és rájött mit is jelent. Azt írta, lány. Addig a pillanatig nem is gondolkozott az illető nemén, számára csak egy rejtélyes alak volt. Ám ezzel az egy szóval minden megváltozott. Eltűnt a titokzatos ember, aki érdekes dolgokat írt a falakra, helyét egy lány vette át, aki remek humorérzékkel bírt és még okos is volt. Egy lány, aki érdekelte őt. A fiú borzasztóan összezavarodott erre a gondolatra, és inkább a következő helyszín keresésére koncentrált. Ott is volt, egy másik kilógó téglára írva. A fiú azt hitte először, rosszul lát, ugyanis a városuk közelében lévő erdő volt megjelölve az azt követő helyszínként. Őrültség lett volna nekivágni, hisz’ a rengetegben nappal is könnyű eltévedni, nemhogy este. Ám pont ilyen őrült figyelem lekötésre volt szüksége. Ebből kifolyólag, ugyan kisebb gondolkodás után, de elhatározta, hogy nem áll le, hanem folytatta felfedező túráját.

 

Miközben átvágott a városon, azt latolgatta, hogy egy tízes skálán mérve mennyire ment el az esze. Enyhe részrehajlással önmagának egy ötöst szavazott, pedig a tudatalattija azt súgta, hogy aki sötétedés után a fák között bolyong, ismeretlen eredetű üzenetek után kutatva, messze nem komplett. Ám ezt az akadékoskodó hangot gyorsan el is hallgatatta. Egyre csak azt hajtogatta magának, hogy szüksége van erre, ily’ módon nyomva el az Evelyntől kapott sebet. Meg a tudatot, hogy hiába járt későre, a szülei egyáltalán nem keresték. Nem kapott semmilyen aggódó üzenetet, sem kétségbeesett hívást. Az anyja aznap kora délután kezdte a műszakját, ez okból ő nem tudott a fia eltűnéséről. Az apja pedig kora reggel a pohár aljára nézett, ezért ő csak szimplán nem vette észre a gyermeke hiányát. Így összegezve a gondolatait rájött, semmi nem kötelezi hazatérésre, és nyugodtan keresheti a szövegeket. E gondolat egyszerre nyugtatta meg és keserítette el.

 

Az erdő a város nyugati szélen helyezkedett el. Ugyan nem rendelkezett nagy területtel, ám a fák meglehetősen sűrűn nőttek, így ijesztővé és bejárhatatlanná téve a terepet.Az erdőt főként fenyők alkották, de elvétve akadt néhány bükkfa is. A gyanta jellegzetes illata betöltötte a levegőt, a lehullott tűlevelek és gallyak ropogtak a fiú lába alatt. Óvatosan lépdelt, a telefonja fényével világította az utat. Először arra jutott, hogy minden egyes fa törzsét megnézi. Ám amint elkezdte a sziszifuszi munkát, a szeme megakadt egy, viszonylag a rengeteg szélén lévő, érdekes alakú, kidőlt fatörzsön. Újra érezte azt az elemi vonzást, mint az első feliratnál, így az ösztöneire hallgatva arrafelé vette az irányt. A törzs eléggé görbe volt, és pont úgy esett, hogy a talajjal együtt egy kaput alkotott. A fiú átvizsgálta a fát, minden egyes gallyal együtt, és meg is találta az üzenetet.

 

Vajon hallja valaki a hangom? Valaki érti, mit szeretnék? Néha úgy érzem, egy üvegbúrában vagyok, ami körül az ismerőseim állnak. Jönnek, mennek körülöttem, de nem hallják, hogy üvöltök a segítségért. Azt mondtam, szórakozásért csinálom ezt az egészet. Hazudtam. Azért csinálom, hogy valaki felfigyeljen rám. De önkéntelenül is elgondolkozom, ott vagy-e egyáltalán? Hallasz engem?

 

A fiút mellbevágták a szavak. A gondolatok, amik megfogalmazódtak a szövegben, olyan szívbemarkolóan fájdalmasak voltak, hogy úgy érezte, menten elsírja magát. És nem csak azért, mert nem szabadna senkinek megtapasztalni még csak hasonlót sem, hanem azért, mert a fiatalt pont ugyanolyan gondok gyötörték. Úgy nőtt fel, hogy az apja észre se vette, az anyjának pedig, a rengeteg munkája miatt, csak minden ötödik szülinapja jutott eszébe. Olyan érzése volt, mintha egy dobozba zárták volna, amit aztán ott felejtettek a polcon. És az, hogy volt valaki, aki hasonló gondokkal küzdött, elszánttá tette. Meg akarta keresni az írót és elmondani neki, nincs egyedül. Volt, aki hallotta a hangját. A fiú észrevette őt.Tettvágytól fűtve ismételten keresni kezdte az üzeneteket.

 

A fiatal egy hét elteltével ismét a várost járta. A délutáni nap gyenge fénye megvilágította elszánt arcát. Egész héten arra várt, hogy feliratokra vadásszon, így amikor lehetősége adódott rá, nem akarta elszalasztani. Persze, hét közben is folyamatosan próbálta keresni az üzeneteket, de iskolaidőben csak csökkent intenzitással tudta űzni e tevékenységet. Hanem így is tetemes mennyiséget kutatott fel. A legvegyesebb fajtájú szövegek voltak ezek. Minden rendszert nélkülözve akadtak fura tények, rossz viccek, átlagos fecsegések a semmiről és a fiú kedvencei, érdekes vélemény kifejtések. Imádta a lány minden egyes gondolatát, szinte falta a sorokat, amikor ilyenre került sor. Nagyon tetszett neki az író gondolkodásmódja, az, ahogy a világot látta. De nem csak az írásaival szimpatizált, hanem azok szerzőjével is. Zavaró volt számára ez a gondolat, ennek ellenére kénytelen-kelletlen beismerte, hogy megkedvelte a lányt, hiába nem találkoztak még személyesen. A szövegeken átütött annak személyisége, így nem csoda, hogy a fiú beleszeretett. Számára mindig is a belső számított, a külső csak másodlagos helyet foglalt el. Ebben az esetben egyáltalán nem volt fontos. Ám ébredező érzéseinek hátulütője is támadt. Még sürgetőbbé vált számára a lány felkutatása.

 

Miközben a következő üzenet felé baktatott, hirtelen Evelyn jutott eszébe. Néha a feliratokat olvasva olyan érzése támadt, mintha már hallotta volna azokat a szavakat. És akkor döbbent rá, hogy Evelyn jelleme nagyon hasonlít a szerzőjéhez. A témák, amiket a szövegek érintettek, sokszor az Evelynnel való beszélgetéseiben is felmerültek. Mindazonáltal biztos volt benne, hogy két különböző lányról van szó. Evelynben volt valami megmagyarázhatatlan visszafogottság, az írások költője azonban bátran kimondta a véleményét mindenről. És míg Evelyn elutasította, addig a másik lányt meg fogja győzni, hogy fogadja el őt. E mellett örömmel konstatálta, hogy régi szerelme gondolatára már nem öntötte el égő fájdalom, csak valami meleg közöny, ami boldog emlékekkel párosult. Már nem gyötörte viszonzatlan szerelem, csak előre tekintett, hogy megtalálja az ő szerzőjét.

 

Az aznapi első szöveg ismételten egy kisebb utcában volt elhelyezve. A lány kedvelte a kissé eldugott helyeket, és kerülte a nagyon forgalmas utcákat, így arrafelé nem is hagyott írásokat. A fiú már nekiállt volna megkeresni az üzenetet, az írólány ugyanis nagyon kreatívan tudta elrejteni őket, amikor rögtön a baloldali első ház falán észrevett egy firkát. Közelebb hajolt hozzá, ugyanis az, egyáltalán nem jellemzően, alig volt olvasható.

 

Valami nem stimmel. Akárhol vagyok, úgy érzem, nem vagyok egyedül. Mintha valaki követne. Folyton a hátam mögé pillantgatok, azonban sehol senki. Mégis úgy érzem, az engem figyelő tekintetek a tarkómba égtek. Néha látok egy árnyékot megvillanni, viszont a következő pillanatban hűlt helye, és azt hiszem csak az eszem csapott be, vagy a szemem káprázott. De tudom, hogy ott van. Tudom, hogy a nyomomban van.

 

A fiú torka összeszorult. Irracionális félelem kerítette hatalmába. Az üzenetet olvasva a hideg végigfutott a hátán, és szörnyű balsejtelme támadt. Aggódott a lányért, elvégre fogalma se volt, mikor hagyta a feliratot. Igazság szerint semmit nem tudott róla. Lehet, hogy sokkal idősebb, vagy nem is egy időben éltek. De a fiatal nem akart ilyenekre gondolni, csak arra koncentrált, hogy megtalálja és biztonságba tudja az íróját. Gyorsan megkereste az útbaigazítást, hogy hova kell mennie, és sietősre véve a tempót, el is indult.

 

Az alkony lassan leereszkedett a városra, a nap elbújt a látóhatár alatt. A levegő lehűlt, és a szél is feltámadt. Végigsöpört az utcákon, felkapva az eldobált szemeteket. A fiú, miközben baktatott, a kezét a pulóverje zsebébe rejtette, és a kapucniját szintén felhúzta. A fejében újra és újra átgondolta a leírt szavakat. Lehet, hogy a követő is megtalálta a lány városszerte hagyott írásait. Azok alapján kutatta fel őt, míg a nyomába nem szegült. Erre az elképzelésre önkéntelenül is elszégyellte magát. Talán ő is pont úgy viselkedett, mint az a személy, akitől a lány tartott. De hát a legelső szövegben pedig arra buzdította, hogy keresse meg őt. Idegesen megrázta a fejét. Ő nem volt olyan, mint a zaklató. Őt ártatlan szándék vezérelte, ezért nem is hagyhatta, hogy buta teóriák eltérítsék a szándékától. Lezárta agyának azt a részét, amelyben e kétségek születtek, és még jobban szaporázva lépteit csak az előtte álló feladatra összpontosított.

 

A soros írást megint nem rejtette el. A srácnak még csak meg sem kellett erőltetnie magát, az üzenet ott volt, egyszerűen egy ház falába vésve. Ezt nem olyan kapkodósan írta, inkább a korábbiakra emlékeztette, amikor még minden rendben volt.

 

Bocs az előző ijesztő szövegért. Csak előjött az üldözési mániám. Hagyjuk is. Egy újabb lenyűgözően felesleges tény: A macskák a földrengés bekövetkezte előtt tíz-tizenöt perccel már tudják érzékelni azt. Ez milyen hasznos már! Az én macskám miért nem ilyen? Az csak fekszik, és né… Itt van. Hallom a lépteit. Közelednek felém. Eddig soha nem merészkedett ilyen közel. Nem tudom, mit csináljak…

 

A fiú szabályosan megrettent. A tudat, hogy a felirat szerzője, ott állt, ahol ő, és miközben ezt írta, valaki ártó szándékkal közeledett felé. Szinte érezte az utolsó mondatokból áradó kétségbeeséssel átitatott félelmet. A lány az elején még próbálta elbagatellizálni a szituációt, de ez is ijesztő hangvételűre sikeredett, pont, mint az előző. Ez már komoly volt. A fiatal szorongva kereste a következő helyet, azonban semmi kiegészítő mondatot nem talált. Háromszor átvizsgálta az üzenet környékét és az utcát is, de a helyszínre utaló nyomra nem bukkant. Kezdte elveszíteni a fejét. Ide-oda rohangált, minden egyes négyzetcentimétert átkutatott, ellenben nem járt sikerrel. A lány biztos sietősen távozott, miután meghallotta maga mögött az idegent, így nem maradt ideje útmutatást hagyni. Nem volt más választása, tudatlanul kellett a lány nyomába erednie. Remélte, hogyha a szerző elfutott, akkor a szöveghez közelebbi utcavég felé, így ő is arra indult. Onnan balra az út a város belseje felé vezetett, míg jobbra a külváros volt. Úgy okoskodott, hogyha valakit le akarna rázni, akkor arra menne, ahol többen vannak, mert el tudna vegyülni és segítséget is kaphat. Erre alapozva a központ felé fordult és futólépésre váltott. Sok kisebb-nagyobb utca mellett elhaladt, ám fohászkodott, hogy a lánynak is volt annyi esze, hogy a város szívéig meg sem állt. Amint elérte a főutat, kissé megkönnyebbült. Nem tehetett róla, az üzenetek a frászt hozták rá. A tér irányába kocogott, és örömmel vette tudomásul, hogy ott, a félhomály ellenére is, minden ki volt világítva. Így jelentősen könnyebbé vált egy kis firka nyomára bukkanni. Először a teret körbevevő házak mentén járt körbe, majd amikor ezzel nem járt sikerrel, a téren elhelyezett padokat vizsgálta át. Hatalmas szerencséjére a játszótér előtt felállított ülőalkalmatosságon elhelyeztek egy kis üzenetet.

 

Ha ezt most olvasod, le vagyok nyűgözve. Nem hagytam semmi megjelölést, mégis megtaláltál. Lehet, hogy ő is ezek alapján keresett meg… Na, mindegy. Képzeld, ma egy srác szerelmet vallott nekem. Nekem! El tudod ezt hinni? Én nem. Eszem ágában se volt, hogy valaki észrevesz, ezért úgy meglepődtem, hogy meg sem… Ne! Ismét utolért. Mindig rám talál. Szinte érzem a gyilkos indulatot, ami belőle árad. Félek. Annyira félek…

 

Az első reakciója a színtiszta döbbenet volt. Nem tudta elhinni, hogy ítélhette meg magát a lány ennyire rosszul. A személyisége alapján ő inkább azon csodálkozott, hogy nem szerelmes belé mindenki. Annyira sziporkázó és életvidámnak tűnt az írásai alapján. Biztos, hogy remek ember volt Másodszorra már a szöveg lényegét is felfogta. Az író újra veszélybe került. Azonnal el akart indulni, csak nem tudta merre. Útirányt már nem is keresett, úgy gondolta, hogy megint csak a megérzéseire támaszkodhat. Hanem a szöveg alatt, roppant kicsi betűkkel, de az író odaírta a helyszínt. A fiú aggodalommal, vegyes örömmel jegyezte fel a helyet. A lány újra egy külvárosi, kis utcába küldte. Nem tetszett neki, hogy az előző félelmetes hangvételű üzenetek után mégis a város széle felé indult, ráadásul még meg is adta, pontosan hova.

 

Miközben elindult az éjszakába végiggondolta, mi lehet ebből. Megtalálhatja a lányt, ráveheti, hogy hagyja abba a szövegek irkálását, és menjen el a rendőrségre. Vagy csak szimplán elveszíti a nyomát, miután nem hagy több üzenetet. Abban a pillanatba döbbent rá, hogy azt akarja, hogy a lány befejezze ezt az egészet. Túl veszélyessé vált, pedig csak egyszerű kis feliratoknak indult. A fiú inkább lemondott arról, hogy valaha is személyesen találkozzon a szerzővel, csak a lány legyen biztonságban. Biztos volt benne, hogy az üzenetek hozták a bajt az író fejére, és zavarta, hogy amikor nyilvánvaló fenyegetésben élt, akkor sem szándékozott jobb belátásra térni. A fiú tudta, hogy vagy megtalálja a lányt, vagy katasztrófába torkollik a helyzet.

 

Amikor elérte a külvárost, lassított, és inkább óvatosan, lopakodva folytatta az útját. Nem akarta magára felhívni a figyelmet, több esélye volt az árnyékban. Abban a környezetben már nem volt olyan jó a közvilágítás, már ha volt. Időközben befordult a megfelelő utcába és hunyorogva pásztázta a falakat, hogy minél előbb eltűnhessen onnan. Először összekeverte egy graffitival, de a falfirka mellett nem sokkal megtalálta az ismerős kézírást. Előkotorta a zsebéből a telefonját, és annak halvány fénye mellett elolvasta a szavakat.

 

Vége van. Nincs hová szaladnom, bújnom. Felkeresett, megtalált és most ennyi volt. Nincs menekvés. Elkapott és nem lesz hálás halálom. A végszavaim ezek, az utolsó üzenetben. Annyi mindent akartam tenni; Nobel-díjat nyerni, vagy megmenteni a bébi fókákat. Szerettem volna repülni az űrben, hogy a nevem bekerüljön a történelemkönyvekbe. Vagy leérettségizni és munkát találni. Férjhez menni és gyerekeket szülni. Vagy még egyszer utoljára beszélni anyukámmal. Csak egyszerűen élni akartam.

 

A fiú nem tudta feldolgozni az olvasottakat. Az agya leállt, nem fogadott be több információt. Bambán meredt a szavakra, amik szerzője legboldogabb és legszomorúbb pillanatait okozta. Nyugtalanul újra s újra elolvasta, átfutott a sorokat, ennek ellenére azok nem változtak. A tehetetlenségéből fakadó dühében ököllel beleütött a falba. Ironikus. Minden egy ökölnyi horpadással kezdődött, és minden azzal végződött. A vérző ujjait bámulva elhatározta, hogy nem adja fel. Nem biztos, hogy véget ért. Gyorsan újra a falra irányította a telefonja fényét, és legnagyobb rémületére volt ott egy helyszín. De nem a lány kecses írásával vésve, hanem nagy, durva, szinte olvashatatlan betűkkel. Az erdőben volt egy kisebb barlang, ahol állítólag régebben sámánok laktak. Kedvelt turisztikai látványossággá nőtte ki magát, a városba érkezők háromnegyede csak a barlang miatt jött. És a felirat odaküldte. A fiú rohanvást indult meg az erdőbe. Már nem érdekelte, mekkora zajt csap, csak futott, mintha az élete múlna rajta. De nem a sajátja, hanem a lányé. Nem veszíthetett el két szerelmet is. A cipője csúszkált a kavicsos aszfalton, miközben a város széle felé sprintelt. A szél az arcába vágott, könnyeket csalva a szemébe. Kissé megnyugodott, amikor meglátta a rengeteg első fáit, szinte gondolkodás nélkül vetette magát közéjük. A fás egyenetlen talaján még nehezebben tudott futni, de egy percig sem érdekelték a kiálló fagyökerek, vagy az útjába kerülő kövek. Bukdácsolva ugyan, mégis gyorsan haladt. Helybéli lakosként szinte fejből tudta az utat a sziklaüregig. A fák ágai az arcába csapódtak, hiába próbálta kivédeni a kezeivel. A karjai is sajogtak a fájdalomtól, ugyanis azt a bokrok verték. A lábai már égtek a megerőltetéstől. Mindamellett nem adhatta fel.

 

Hátulról ért a barlanghoz. Ott lefékezett és csak lassan kerülte meg azt. A bejárat jó, ha másfél méter magas volt, ezért rendesen le kellett hajolni, ha be akart menni. De felesleges volt ezen aggódnia. Amint szemben állt az odúval, meglátta a bent heverő testet. A lány a szikla elejében feküdt, teljesen mozdulatlanul, ezzel szemben olyan természetes pózban mintha csak aludt volna. A fiú óvatosan, mintha felébreszthetné, lépett közelebb. Akkor ejtette az első könnycseppet. Lassan a többi is követte, míg az arca teljesen nedves nem lett. És akkor meglátta a lány arcát. Az rázta fel az addigi kábulatából. Nem tudta mi az összetört szív, míg a sajátja szilánkokra nem robbant, összezúzva a mellkasát. Üvöltve rogyott le Evelyn mellé, miközben a testét az ölébe húzta. Akkor már megérezte Evelyn természetellenes hidegségét, ami elárulta, hogy nem csak lepihent. Zokogva temette arcát a lány hajába.

 

– Sajnálom! Annyira sajnálom! Szeretlek Evelyn, kérlek, gyere vissza!

 

A lány nem válaszolt. A teste csak hevert a fiú forró ölelésében, ám az sem volt képes kiolvasztani őt hideg dermedtségéből. A fiú csak nézte a számára oly’ kedves lányt, holtan. Nem két személyt vesztett el, hanem ugyanazt a lányt kétszer.

15 Sze

Az a széles kőkorlát (jelige: hableányhercegnő, 16 éves)

Lecsapom a telefont, és hátradobom magam a kanapén.

Ebben a hónapban harmadszor.

Nem vagyok hajlandó elhinni.

Szóval, kirúgtak. Megint. Mindezt úgy, hogy miután végiggüriztem a napot, imádott főnököm csak egy telefonhívásra méltat. Csak hogy még jobban felcsessze az agyam, mert miért is ne? Úgyis éppen kezdtem megszokni, hogy egy hétnél tovább nem tűrnek meg sehol. De nem. Olyasmit nem lehet megszokni, amin ennyi minden múlik.

Pedig egész kellemes napnak indult. Reggel még vidáman sütött a Nap, a levelek idillien szállingóztak le a lakótelepi fák sárgásbarna lombjáról, nem léptem kutyaszarba, és még a diós kifliből is maradt a pékségben. Abban a léleksimogató illúzióban indultam munkába, hogy végre ura vagyok az életemnek, legalábbis annyira, amennyire egy csóró huszonnégy évestől kitelik, aki tök egyedül él tizenöt négyzetméteres panellakásában és barátai is utoljára általánosban voltak, akkor is csak azért, mert a nagynénjének köszönhetően protekciója volt a sulibüfében. Én tényleg elhittem, hogy végre valamit jól csinálok, és innentől csak felfelé visz az út.

Erre főnököm egy esti telefonhívás keretében egyszerűen kihajít.

Fekszem a kanapén, a karfán pihenő szürke zoknis lábamat bámulom az utcai lámpa beszűrődő fényében, ami szerencsére éppen egy magasságban van az ablakommal, és üres a fejem. Valójában mindenem üres, beleértve a gyomromat is, de ahhoz sincs lelkierőm, hogy csóró vacsoraötleteken gondolkodjak, nem hogy azon, hogy most akkor hogyan tovább. Aludhatnék, de minek? Felkelni még rosszabb lesz.

Inkább járok egyet, hátha összeszedem magam.

Kivonszolom magam az egérlyuk méretű előszobámba, felveszem kopott bakancsomat, nyitom-zárom az ajtót, leügetek a néma lépcsőházban, és kinn is vagyok az utcán, a tízemeletes panelházak erdejében. Találomra elindulok balra. A városrész megnyugtatóan illik a lelkiállapotomhoz, pont olyan üres, mint én. Távolról hallom csak az autók suhanását a főúton, néhány kamasz gyerek üvöltözését pár sarokkal arrébb, egyébként nyugodt és csendes az este. Lelketlenül baktatok a járdán, alig figyelem, merre kanyargok a háztömbök között.

Érettségi után még sokáig lógtam a szüleim nyakán, úgy-ahogy próbálva kezdeni valamit magammal, de egészen addig nem siettem vele, amíg nem egyszer csak közölték, hogy ideje lenne már a saját lábamra állni, és egész egyszerűen kiraktak otthonról. Drága nagyanyám volt az, aki megsajnált, kibérelte nekem ezt a koszos lyukat a város leglepukkantabb lakótelepén, ahol nyugodtan szerencsétlenkedhettem, egészen fél évvel ezelőttig, amikor is kedvenc életképtelen unokája megsegítésében meg nem zavarta, hogy meghalt. Azóta evickélek, állásról állásra. Voltam már pénztáros, pultos, könyvtáros, takarító, meg igazából minden, amihez éppen hirtelen hozzá tudtam jutni, merthogy nagyjából hetente ki lettem rúgva. Az a legrosszabb, hogy gőzöm sincs, mit csinálok rosszul. Akárhogy is, valahogy még mindig élek, éppen kijövögetek a pénzemből, előfordul ugyan, hogy vacsorára alszom, de kitartóan túlélek. Azért borzalmasan kimerítő, és így élni az életet nem állapot. Valamit ki kell találnom. De mégis mit? Merre induljak?

Annyira elmerülök gondolataimban, hogy észre sem veszem, amikor kiérek a paneltengerből, és már jócskán benn járok a belvárosban. Pontosabban csak sejtem, hogy ez a belváros, mert soha nem volt időm megnézni, és nem emlékszem erre a környékre. Sétálóutcának néz ki, a macskakövekből, a kirakatokból és a lézengő emberekből ítélve. Nincs szükségem emberekre. Befordulok egy sötét mellékutcába, ami, mint kiderül, a folyópartra visz.

Lesétálok a rakpartra. Néptelen. Majdnem teljesen besötétedett, a nyugati égbolt alja kékesszürkébe fordul. Lent lustán hömpölyög a folyó. A felszínen kacsák körvonalai ringatóznak. Bár lehetnék kacsa. Csak ülnék a mocskos vízen, és élvezném az életet.

Nem messze ott a híd. Felmászok a parton, és arra veszem az irányt. Későre járhat; csendes városom utcái ekkorra már kihaltak. Néha elzúg mellettem egy-egy autó, olyankor minden utas megbámul. Pedig igazán nem lehetek szép látvány, úgy indultam el, ahogy voltam, szakadt farmerban és melegítőben. De bámuljanak csak. Ha jól esik.

Kiérek a folyó fölé. A korlátra támaszkodom, nézem magam alatt a szürke vizet. Ráébredek, hogy fogalmam sincs, merre jöttem, és hogy jutok haza, de valahogy mégsem tud érdekelni. Mélyet lélegzek az estéből. Békés itt.

Magam sem tudom, mit csinálok, amikor felállok a széles kőkorlátra. Hűvös szél kap a hajamba. Lepillantok. Alattam töretlenül hullámzik a háborítatlan víztömeg. Furcsán megnyugtató látvány; szinte hívogat…

Ugrok.

15 Sze

Murmanó, az én barátom (jelige: Murmanó, 11 éves)

 

Murmanó félig manó, félig tündér. Rövid kék haja van, fekete szeme, és színes ruhája. Jaj, a szárnyakat majd elfelejtettem! Szép, rózsaszín a szárnya.

Körülbelül ötéves lehettem, amikor a ház előtt játszottam a babámmal, és egyszer csak a postaládára néztem. Zim, zam, zim… Zim, zam, zim….- csilingelte valaki. A mi jó öreg postaládánkhoz nem kellett kulcs, tehát kinyitottam. Ez a kis kékhajú teremtés ugrott ki belőle. Rám mosolygott, aztán kedvesen felkacagott. Egy levelet nyomott a kezembe.

Mondtam neki, hogy hiába adja ide, mert sajnos még nem tudok olvasni, de ő nagyon erősködött, tehát kinyitottam. S mintegy varázsütésre tudtam, hogy a pocakos a B betű, a kis vékonyka az I, és az a kacskaringós az S betű. Ez állt a levélben:

Kedves Nóri!

Reméljük, megkaptad Murmanót. Ő lesz a te új játszótársad. Ezentúl nem kell unatkoznod. Reméljük, nagy örömöt szereztünk neked!

Meseország

Ezután a levél életre kelt, és elszállt. Beszaladtam anyáékhoz a konyhába, és bemutattam nekik olvasótudományom. Nagyon megdicsértek érte.

Murmanó és én hamar összebarátkoztunk. Volt neki egy színes varázspálcája, amivel bármit meg tudott tenni. Életre keltette a játékokat, elvarázsolt és visszavarázsolt bármit. Sokszor játszottunk olyat, hogy én vagyok a nagy varázsló, ő meg tanuló, és én varázsolni tanítom őt.

Murmanó nem beszélt sokat. Inkább mutogatni szeretett.

Ahogy nőttem, úgy lett nagyobb Murmanó is. Nyolcévesen tudtam meg, hogy kis barátomat csak én látom. Épp magyaráztam neki mennyi 5+5, amikor anya megkérdezte, kihez beszélek. Murmanót tehát csak én látom!

A szülinapomra kaptam egy kutyust, akit vissza kellett vinni a menhelyre, mert sokat ugatott. (Többek között Murmanót.) De a kutyák látják Murmanót?  Amúgy tündéri kiskutyus volt! Piros pöttyös nyakörvvel, óriási barna szemekkel.

Így ment ez tizenkét éves koromig. Jókat játszottunk nagyokat kacagtunk, a legjobb barátok voltunk.

De eljött a nap, amikor már nem láttam Murmanót!

Murmanó hol vagy? Merre vagy? – kiáltoztam. De nem jött válasz. Kimentem a ház elé.

Zim, zam, zim… Zim, zam, zim… – csilingelt a postaláda. Kinyitottam reménykedve, hátha Murmanó ugrik ki nevetve. De helyette egy levelet találtam:

Kedves Nóri!

Már megállod a helyem nélkülem is. Te voltál, és leszel a legjobb barátom! Bocsánat, hogy így kellett elköszönnöm…

Murmanó

Még ma is gyakran gondolok kis barátomra. Milyen jó is lett volna, ha nem ment volna el! De már egy kicsit megnyugodtam. Tudjátok, miért? Mert megfogadtam, találkozni fogok még Murmanóval, ha addig élek is! És ha én nem, egyszer, ha lesz majd egy kislányom, remélem, visszatér majd hozzá!

15 Sze

Hegedű a tölgyek alatt (jelige: Tőzike, 15 éves)

 

    A bácsi jó ideje magányos volt már. Két fia rég elköltözött mellőle, családot alapítottak, tőle messze éltek. Éppen nyugdíjba vonult asztalos munkájából, mikor elvesztette szeretett feleségét is, ennek már majdnem nyolc éve.

   Az elmúlt időkön töprengett mindig a padon ülve, a nagy tölgyfák alatt. Az erdőben egy poros kis út futott zöld, virágok borította gyeppel, mindkét oldalon vastag, öreg tölgyek szegélyezték. Ott üldögélt minden délután egy kis ideig. Végigment a fasoron, majd vissza a támlás padra. Még mindketten fiatalok voltak és boldogok, mikor megismerkedtek, egymásra találtak  itt, a keskeny kis erdei sétányon, amely fölé tavasztól őszig borult a fák koronája. Milyen régen volt! Lovas kocsik is jártak akkor erre, felverték a port a padokon ülő párocskákra, s zörgő zötykölődésük hallatára felrebbentek a galambok, rigók, verebek és harkályok. Hajnaltájt, mikor az első napsugarak behatoltak a védelmező ágak smaragd lombjai között, s a narancsos fényben úszó alkonyidőben is őzek rohantak el az első, és utolsó sétálók halk beszélgetésének szavára.  Őszi hajnalokon, s alkonyokon még a padocskák melletti, barátságos fényű lámpák sem tudták eloszlatni a gomolygó, sűrű ködöt, a fanyar illatú, színes levelekkel borított föld leheletét. Milyen sokszor sétáltak erre a gyerekekkel! Akkor még ő is fel tudott mászni a tölgyekre a fennakadt pöttyös labdáért, s a felesége is szívesen labdázott Lapuval, a Jack Russel terrierrel.

     Akkor még minden szép, és jó volt. Sokan kirándultak ide. Mostanság azonban csak ő volt ott minden délután. Ő, a szél, a madarak és a tölgyfák. Csak néha űzte el a vadakat néhány rallyzni vágyó, száguldó motoros, láncfűrész berregése vagy távoli puskadörrenés. Minden kihaltnak tűnt a múlthoz képest. Egyre haltak ki a tölgyek is. Holnap vágják ki a harmadikat az évben, az egyik legnagyobbat. Tavasz volt, és az életnek hangja, illata, íze és képe volt. Kirobbantak a rügyek, nyüzsögtek a hangyák és a virágajkakon csüngő méhek. Fuvolázott a szél, dúdoltak a fák, ütemre lélegzett a föld, nászdalt énekeltek a békák, zenéltek a madarak is.  A bácsinak szinte fájt ez a muzsika. Magányos volt és öreg, nem odaillőnek érezte magát, úgy gondolta, csak ő nem való a képbe, ahol minden éled és boldog. Sóhajtott és felállt. Botjával elcsoszogott a hatalmas tölgyig, ami a holnapi kivágásra várt. Oldalán ott vöröslött az élénk színű jelölő pötty. Megsimogatta a fát, rátette a kezét, búcsúzóul átölelte. Biztos volt benne, hogy utoljára látja. A tölgy olyan volt, mint ő. Öreg…de legalább nem magányos. Ameddig élt, más fák vették körül és mókusok, madarak. Annyi mindent láthatott! Fiókákat, rókákat, rejtett titkokat, amiket csak a lombok ismernek…

   A bácsi hazament. Lefeküdt a nagy, egymagának túlságosan is nagy ágyra.

Éjszaka álmot látott. A felesége állt a tölgyes úton, egy lámpa mellett, megfiatalodva és mosolyogva. Ó, milyen régen is álmodott vele! Ha nem lettek volna fényképei róla, már egészen megfakult volna a fiatalkori kép az emlékezetében.  Vidámnak tűnt, csak akkor komorult el az arca, mikor látta, hogy Ő milyen szomorú, s ekkor hirtelen tölgyfává, majd egy szépen faragott, kis hegedűvé változott.

Korán kelt, kiment a tölgyfás útra. Éppen idejében érkezett, hogy elérje a fűrészes gyilkosokat.  Az ősz, idős bácsi megkérte őket, hogy ha már kivágják a pompás fát, adjanak neki egy darabot a belőle. Éppen a fa szívét. A munkások nem ellenkeztek.

Az öreg otthon kivitte a régi műhelybe, az asztalra tette. Elment beszerezni a szükséges, hiányzó anyagokat, szerszámokat, s dolgozni kezdett.

Több sikertelen próbálkozás után sikerült egy egyszerű szépségű, kezdetleges hegedűt készítenie vonóval, a hangszer testén két, szépen faragott tölgyfalevéllel.

Sosem tanult hegedülni. Most mégis kiment a sétányra, leült a padra, behunyta a szemét és játszani kezdett. Abban a muzsikában benne volt az ő összes öröme, fájdalma, s benne volt az egykori tölgyfa éneke. A hangszerből kiáramló hangok között bujkált a szél, ahogy suhant a fűszálakon, az ágak között; benne volt a tilinkózó madarak, a kopogó esőcseppek, és a csendülő patak hangja, nyüzsgő bogarak lágy duruzsolása, a táncoló lepkék ellibbenő szárnyának halk suhogása. Benne hallatszott, ahogy a tölgyeken ugráltak a mókusok, ahogy sírt az őzgida, mikor nem találta édesanyját, s benne volt a megroppanó tojásokból előtörő, csipogó dallam. A hegedű, a bácsi kezében AZ ERDŐ volt. Az erdő, mely körülölelte a tölgyes utat, és átszőtte az ő egész életét.

Csak ült a hegedűjén játszva, míg fel nem bőgött egy elsuhanó motor…ami hirtelen lelassított, majd megállt a bácsi előtt, s csak sokára, sokára indult el újra.

     Minden nap többen álltak meg a fasorokon, s egyre többen jöttek. Nevetgélő családok és összebújó párok jelentek meg a tölgyek között, hallgatták a hegedűt. Néha a bácsi könnyei ráhullottak a hegedűre, s ilyenkor mindenki vele könnyezett. Mikor mosolygott, a játszó gyerekek, s a kiránduló felnőttek  is mosolyogtak.

Mire az erdőszéli gesztenyefák virágainak illata behatolt az erdei útra, újra olyan volt minden, mint régen. A kivágott tölgyek helyére újakat ültettek, az öreg, legnagyobb tölgy csemetéit.

    A bácsi minden délután ott hegedült, de már nem szomorúan, s magányosan, mint néhány hónappal ezelőtt. Legnagyobb örömére a fiai is megjelentek a virágos füvön, a családjukkal. Egyre többször látogatták meg, unokái rajongó szeretettel gyűltek köré. Muzsikált nyáron is az árnyas lombok alatt, zenélt ősszel, a lehulló tölgyfalevelek dallamát, és a téli puha csendben, a hóesésben is hegedült. Valahányszor megszólaltatta a hangszert, mindig úgy érezte, hogy a felesége vele van, és édes dalt énekel.

   Évekkel később, egyszer, egy gyönyörű tavaszi napon nem jött a bácsi. És nem jött soha többé…

      A tölgyes út ma nem zsúfolt, nem is néptelen. A vissza-visszatérő kirándulók egymásnak adják át a történetet a kedves öregúrról, aki fiatalkorában állítólag itt ismerkedett meg szeretett felségével, s aki mindig itt zenélt azon a padon, az erdőt szólaltatva meg saját maga készítette hegedűjén.

 

Néha, mikor feltámad a lágy szél, különös hangokat visz a hátán. Mintha egy hegedű gyönyörű melódiája szólalna meg, melybe egy távoli pár boldog nevetése szűrődik bele…

15 Sze

Kastély a fák között (jelige: Tőzike, 15 éves)

 

Elmosódik körülöttem a táj, ahogy rohanok. Zihálva veszem a levegőt, hevesen ver a szívem. Nem merek hátrapillantani. Úgyis tudom, hogy mindjárt utolérnek.

Nem értem, mért üldöznek és kik ők egyáltalán, de nincs időm gondolkodni. Sáros a föld, csúszik. Egyszer el is vágódok. Megfordul a fejemben, hogy ott kéne maradni, úgy, ahogy vagyok, a földön heverve, hogy a zuhogó eső lemossa rólam a piszkot, és sajgó tagjaim megpihenjenek.

De felpattanok és futok tovább. Már látom a fákat, az erdőt. Ott talán lerázhatom őket. Dörög az ég, a fekete felhők még jobban összekapaszkodnak.

Már csak néhány méter… és bevetem magam a bokrok közé. Egy ág az arcomba csap és felszakítja a bőrömet. Gondolkodás nélkül átugrok a tajtékzó patak fölött, kerülgetem a fákat, éles kanyarokat veszek. Talán lehagytam őket. Vagy csak nem érzékelem a jelenlétüket, mert a lombok őket is éppúgy takarják, mint engem, s saját recsegés-ropogásomtól nem hallom az övékét. Megkapaszkodok egy sziklában, szaladok felfelé a hegyen. Itt legalább az aljnövényzet csökken a fák lombjainak sötétjében.

Kiérek egy tágas tisztásra. Ez a hegytető. A füves rész közepén nyújtózkodó szedres-bokros felé száguldok. Mikor már takarnak a tüskés ágak, megállok, és fülelek.

Nem jön senki. Nem hallom, nem látom őket. Elveszthették a nyomomat?

Óvatosan egyre beljebb hátrálok a bozótba. És falba ütközöm. Megperdülök.

Falak? Itt? Félrehajtom a burjánzó aljnövényzetet, és a falról lelógó borostyánt. Itt a bejárat.

Beugrok az épületbe, elterülök a földön.

Miután kissé lelassul a pulzusom, felállok, körülnézek. Romok. A falon egykor tapéta lehetett, ami most csak néhány csimbókban tapad a csupasz kőhöz. És penész, mindenhol, átható penészszag. Szemben velem egy üreg, valamikor kandalló lehetett. A földön törmelék, néhol igénytelenebb növények gyökereznek benne. A törött ablakon bekúszik egy szúrós szederbokor.

Átmegyek egy másik terembe. Itt is félhomály. Egy összerogyott zongora maradványai, egy tükör törött darabjai, és deszkalapok, amik valaha szekrényhez tartozhattak.  

Megfeledkezem a menekülésemről, s fáradtságomról, kíváncsiságtól hajtva megyek tovább, mint akit elvarázsolt a régi korok csillagmorzsája, ez a romos, egykor talán pompás épület.

A következő terem könyvtár lehetett, megsárgult, porló könyvlapok hevernek szanaszét, körbe pedig roskadt polcok.

Kik élhettek itt? És hová tűntek?

Átmegyek egy boltív alatt.

A hólyagos, fénytelen parkettában gombák tenyésznek, a falon megroncsolódott festmények lógnak. Díszes ruhájú nők, komor tekintetű férfiak, úri külsejű gyermekek, táncoló párok néznek le rám.

Itt egy csigalépcső. Felmegyek.

Kis, oszlopos csarnok, a jobb és a baloldalon is egy ajtó. Az egyik mögött szőnyeges, bútoros szoba, hatalmas íróasztallal, az íróasztalon felborult tintásüveg, megszáradt tinta, poros, cafatos tollak.  A másik ajtó egy néhai hálószobát rejt, megrokkant ággyal, dohos ruhákkal, törött lábú éjjeli szekrénnyel és felborult, szuvas bútorokkal. Mennyi mindent rejthetett ez a szekrény!

Tovább megyek, még fentebb a lépcsőn. Az ablaknyíláson besóhajt az eső, odakint egyre sötétebb van. De milyen szép a kilátás! Látni az egész erdőt, ami a hegyen nyújtózik, egy kicsit még azon is túl, a hegy körül elterülő, gondozatlan mezőket. A kastély egykori kertjét is látni innét a belső udvarban, de csak egy kiszáradt szökőkút romjai, befüvesedett kőutacskák tűnnek fel. Ahol most gaz van, virágágyak lehetettek.

A toronyban kis szoba bújik meg. Most baglyok lakhatják, mert az ágyat és a hideg követ tollak és köpetek terítik be.

Korog a gyomrom. Eszembe jut a kérdés: hol lehetett a konyha?

Lassan elindulok a lépcsőn lefelé.

Tágas teremben hatalmas, repedezett asztal, rajta száraz virágcsokor. Kifakultak már a színei… milyen virág lehetett? Kihúzok egy szálat, molylepkék rebbennek elő, a növény levelei pedig szétmorzsolódnak, ahogy hozzájuk érek. Az asztal körül díszes, pókhálóval befont székek. Az innét nyíló ajtó mögött egy nagy teknő, kopott lábasok és fazekak, poros poharak, földön heverő evőeszközök.

Felveszek egy tányértörmeléket a földről. Gyönyörű minta! És egy kis szimbólum az alján. Ez lehetett a család címere? Mintha láttam volna már valahol…

Visszamegyek a pompás hálószobába. Igen, úgy látom, itt a párnákra is ez a jel van hímezve, bár… teljesen besötétedett, nem látok rendesen. Meggyújthatnám azt a gyertyát…

De hiszen üldöztek! Felfigyelnének a fényre.

Leheveredek a dohos ágyra. Úgysem látnék már többet a kastélyból, csak sötét, baljós folyosókat. Fázom, éhes vagyok… leginkább fáradt. Az eső ütemes kopogása lassan álomba ringat.

 

− Kisasszony! Kisasszony, ébresztő! Hét ágra süt a nap, ideje mán reggelizni! Ejnye, no, mit csinált az éjjel, hogy olyan kimerült, mint az én uram, ha másnapos?

Kinyitom a szemem. Baldachinos ágyon fekszem, puha, díszes párnákon, barátságos szobában. Hol vagyok?! Üldöztek és bemenekültem ide… Álom volt! Csak álom volt.

− No, csakhogy felébredt! Már azt hittem, átalussza a napot! A szülei mán reggeliztek!

− Olyan furcsát álmodtam – motyogom, miközben ő elhúzza a függönyöket.

− Mesélje csak el! Istenemre, minden furcsa álmát úgy ösmerem, mint a sajátjaimat. Csaknem tizenhat esztendeje…

− A kastélyról… ide menekültem, mert üldöztek. És csak a romok voltak. Nem tűnt álomnak…

− Ez a furcsa? Én néha azt álmodom, hogy saját kastélyom van és töltött húsokat eszek. No, az a furcsa! Most mán tessék fölkölni, fölöltözni, reggelizni, aztán…

Mintha fal lenne közöttünk. Nem hallom rendesen a szavait. Rezignáltan felállok, ő pedig kitárja a nagy, faragott szekrény ajtaját, ami tele van szebbnél szebb ruhákkal. Azt, a kék-fehéret, mutatom.

Kiveszi, rám adja, közben végig csacsog, de én még mindig az álom hatása alatt vagyok, zúg a fejem. Csak akkor rezzenek fel, mikor meghúzza a szalagot a derekamon és hátul masnit köt, ezzel befejezve mondókáját:

− Milyen csendes máma! Figyel rám egyáltalán?

− Figyelek én… − bizonygatom, miközben megcsodálom magam a tükörben.

Aztán őt nézem, ahogy mögöttem tesz-vesz, s egy hajkefét húz elő valahonnét. A köténye tiszta és fehér, arca pirospozsgás, őszülő haja kontyban, barna szemei vidáman ragyognak rám. Fésülni kezd.

Végre elkészültem. Kilépek az ajtón, ő a sarkamban van, terelget, le a lépcsőn.

A hatalmas asztalt sárga terítő borítja, a közepén színpompás virágcsokor, gőzölög a reggeli. Milyen szép teríték! A cseléd eltűnik mögülem. Leülök az egyik pompás székre, s hozzálátok. Minél előbb végezni akarok, bejárni a kastélyt, hogy minden úgy van-e, ahogy lennie kell.

Kimegyek a konyhába, ahol nagy a sürgés-forgás. Egy lány habos víz fölött áll, s a cirádás tányérokat mossa, a másik krumplit pucol, egy asszony csirkét kopaszt és dúdol, egy tésztát gyúr, egy legény a tűzhelyre tesz valamit… Mindenki megáll egy percre, ahogy megpillantanak. Biccentek nekik és sarkon fordulok. Kimegyek az ebédlőből.

A táncteremben fényes a parketta, a falakon épek a portrék. Ott az enyém is.

Belépek a könyvtárba. Kihúzok egy bőrkötéses könyvet az egyik teli polcról, és belelapozok.

A zongoraszobában zöld a szőnyeg, zöldek a függönyök, zöldek a falak. Leülök a gyönyörű hangszerhez, elrendezgetem magamon a ruhámat, nehogy gyűrődjön, felnézek a kottára, eljátszok néhány dallamot.

Kinézek az ablakon. Csobog a víz szépen megmunkált szökőkútban. Ki szeretnék menni a kertbe, a belső udvarba… Átsuhanok a társalgószobán, ahol tágas fotelok terpeszkednek a kandalló előtt, egy kis, csipketerítős asztalka körül.

Kilépek a napfényre. Fehér kavicsos utacska futja körbe a kertet, öt kisebb út sugárszerűen halad a kert közepe, a szökőkút felé. Az utak két oldalán vidám virágok, tökéletes kertészmunkával elrendezve.

Ücsörgök kicsit az egyik, faragott kőpadon.

− Kisasszony! Nincs kedve kocsikázni? A Csillagnak, meg a Liliomnak nagyon mehetnékje van – mondja a bajszos kocsis, kezében a kalapja.

− Nekem is – mosolygok vissza rá.

Ülök a hintóban és hallgatom a lovak patkóinak ütemes kopogását. Lassan kiérünk a szépen gondozott erdő öreg fái közül. Kétoldalt szántások, még zöld búzatáblák, legelők, földművesek tanyái. Békés táj, amely tarka keszkenőként terül el körülöttem.

Visszakanyarodunk. Újra felfelé kaptatunk a hegyen.

Ahogy megérkezünk a kastélyhoz, kiszállok, megpaskolom a lovakat.

− Kisasszony! Megszidom a Gáspárt, hol jártak azokkal a lovakkal? Ebédidő rég elmúlt! – mondja a cselédem, s megtörölgeti a kezét a kötényében.

− Nem vagyok éhes! – nyugtatom.

−  No, akkor jó. De ha mégis éhes lenne vacsoráig, csak szóljon, és már hozok is egy kis…

− Köszönöm – biccentek.

Felmegyek a szobámba, ideje készülődni a vacsorára, az estélyre, ő nem marad le a nyomomból.

Odakintről már csillagos éjszaka ásít be az ablakon.

A fényárban úszó táncterembe lassan szivárognak be a vendégek, ismerősök és ismeretlenek. A selyemcipők hangtalanul forognak, suhognak a selymek, édes parfümillat úszik utánuk. Szól a zene. Közben bemutatnak egy-egy újonnan érkezőnek.

A nők kezébe legyezők kerülnek, fáradnak a tánctól. Ekkor valaki bejelenti, hogy a vacsora tálalva van. Átvonulunk az étkezőbe.

Vadhúsok, mártások, levesek, bor illata kering körülöttünk. Mindenki halkan beszélget.

Mikor a desszertnek is csak morzsái maradnak a tányérokon, és a társalgás lendülete is alábbhagyóban van, néhányan jelzik, hogy távoznak. Kintről lódobogás és hintózörgés szűrődik be, a vendégek egyre fogynak.

Úgy tűnik, a családom kezd elálmosodni. Az utolsó pár is udvariasan búcsút int.

Nem sokkal később már az ágyamon fekszem. Szédülök egy kicsit, úgy érzem, mintha még mindig táncolnék.

 

Amikor felébredek, az első, amit érzek, a dohos szag. Gondolat és érzelemhullámok rohannak meg. Az… volt az álom? És az a valóság…? Most megint itt vagyok a dohos ágyban, a siralmas romok között?

Összeszedem a bátorságom, felülök, körülnézek. Éjjeli szekrény, ruhásszekrény, íróasztal, könyvespolc, rádió, telefon, sárgára festett fal, amiről jól ismert poszterek lógnak le. A földön kockás, nagyalakú füzet. Felveszem, belelapozok. Fránya másodfokú függvények!

Odakint esik az eső. Itthon vagyok. A dohos szag biztosan az eső, a rossz szigetelés hibája.

Milyen nap van ma? Hétfő. Kinyomom az ébresztőt, ne rikoltozzon hiába, hiszen már felkeltem.

A reggelinél anya mosolyog rám a kávégőz mögül.

− Jó reggelt! Hogy aludtál?

− Jól – válaszolok kurtán.

Talán délután elmesélem neki. Most mindketten sietünk.

Felöltözök. Fésülködnék, de a húgom elhappolta a fürdőszobát.

− Fésülködj az előszobai tükörben – javasolja apa.

Miután elkészültem, felkapom a táskát, köszönök, és egy esernyővel kilépek az esőbe.

Még mindig az álmomon gondolkodom. Álmomban álmodtam? Nem zavar meg senki, kihalt az utca.

A buszból egyre a hegyet lesem, s végre megpillantom a kastély romjainak csúcsát. Mennyi titkot rejthetett a múltban!

Nemrég elmentem a kerítésig. Már nem tudtam bemenni a kertbe. Új vaskapu zárja el a bejáratot, rajta friss a piros betűs felirat: MAGÁNTERÜLET, BELÉPNI TILOS!

Na, erről lekéstem. Már csak az álmaimban lehet az enyém.

15 Sze

Menedék (jelige: Tőzike, 15 éves)

 

Rájárt a rúd mostanában. Programozónak tanult, s nem sokkal utána, hogy befejezte az iskolát, munka után nézett.  Első állásából két hónapja bocsátották el – leépítés volt a cégnél – azóta nem is kapott munkát.

Éppen azért tanult programozónak, hogy az ilyen helyzeteket elkerülje. Mikor pályaválasztásáról először esett szó, szülei, rokonai, barátai, tanárai mind ezt javasolták. Azt mondták, két dolog van, amiből meg lehet élni: nyelv és informatika. Tolmács és informatikus nem marad munka nélkül.

Mivel a nyelvekkel mindig hadilábon állt, a programozót választotta.

Úgy tűnt, már ebből sem igen lehet megélni. Legalábbis neki nem. Sehová se volt jó, nem volt üres állás, hiába bújta az álláshirdetéseket.

A lakbért illetőleg már két hónapja elnézőek voltak vele, most azonban betelt náluk a pohár. Mennie kellett.

Fájt a feje azon a délutánon. Elment venni egy hamburgert sült krumplival, majdnem elütötte egy dudáló sofőr, ahogy átment a járdán. A metró és a villamos is, ma valahogy lassabban mentek, és idegesítőbb volt a várakozás, a tömeg, a lökdösődés, a fickó, aki a cigaretta füstjét az ő képébe fújta, a kiabálás, a szirénák sikítása, a kipufogók gőze, a sok inger. Mikor az aluljáróban a tekintete találkozott néhány, a hideg kövön szakadt rongyokon ücsörgő otthontalanéval, behunyta a szemét. Arra gondolt, ahogy most áll a szénája, a végén ő is közéjük ülhet. Közben nekiment egy nőnek és mindkettejük dolgai, a hamburger, néhány papír, egy könyv és egy kis aprópénz széthullottak. Senki nem állt meg segíteni nekik, valaki viszont a kezére lépett, más valaki pedig gyorsan gazdája lett az aprónak.

Végre „otthon” volt. Éppen csomagolta a holmiit, s nagy volt körülötte a rendetlenség, mikor a fejére hullott egy nagy kartondoboz. Remek! Még ez is. Nem elég, hogy néhány hete szedték le a gipszet törött ujjáról, most már úgy érezte, a feje fog hamarosan leesni a nyakáról, közben pedig lila karikákat és sárga álláshirdetéseket látott táncolni maga előtt.

A doboz kiborult. Amint ismét rendesen látott, nekiállt visszagyömöszölni a tartalmát. Először néhány fénykép akadt a kezébe.

Fekete-fehér képek voltak a nagyapjáról. Nahát! Ez a papa doboza. Akkor került hozzá, mikor az öreg meghalt, néhány éve, de sosem nyitotta ki. Eleinte fájdalmat okozott neki rápillantani is, mindig a papa jutott róla eszébe, az hogy milyen kevés időt töltött vele. Általában el volt foglalva, nem volt ideje tanulmányai alatt elmenni az „Isten háta mögé” (így hívta a helyet, ahol nagyapja lakott).  Persze 12-14 éves koráig gyakrabban vendégeskedett az öregnél, de aztán később évente egyszer látogatta meg csupán, néha annyiszor sem. S többé már nem is tehette.

Mikor a lelkiismeret furdalás és nagyapja emléke már homályba burkolózott, megfeledkezett a dobozról.

Erdész volt az öreg, a legtöbb képen mosolygott, néha egyedül, másszor barátaival, kutyájával álldogált. Egyik képen vele volt, az ölében ült. Öt éves lehetett akkor. Fák, valamint az erdészház álltak a háttérben.

Most egy kis notesz akadt a kezébe. Na, ez mi? Naplónak tűnt. Belelapozott.

 

Március 5.

 

A nap gyengéd fénye bekúszott az ablakon, s megcirógatta arcom, erre ébredtem. Szeretem ezeket a szép, tavaszi reggeleket. Felöltöztem és kimentem a kertbe. Hó már nem volt…illetve helyesebben fogalmazva egész télen alig volt, de azért az etető meg volt töltve. Én úgy vagyok vele, hogy akár van hó, akár nincs, a madarakat november végétől március elejéig etetni kell. Néhány zöld fejecske tekintett körül a humuszból kidugva fejét. A hóvirághagymák küldöttei. Az ő feladatuk kikémlelni, hogy valóban itt van-e már a tavasz, elment a tél. Ha tetszik nekik, amit látnak, hamarosan hófehér virágok borítják majd a talajt. A bimbókból is látszik, már igazán tavasz van, éled minden. A szél az arcomba szórta az éger sűrű, sárga virágporát. A patak is lerobbantotta magáról a vékony jéghártyát, a kék cinegék „nyitni-kékre”fakadtak. Valahogy könnyebben lélegzem. Olyan tiszta a levegő, mintha szűrték volna, már nem hideg, de még őrzi a február frissességét, még nem meleg, de már érezni benne az április langyos fuvallatát. Éppen tökéletes. A téli fakószürke égbolt halványkékre változott. Én is a csontjaimban érzem a megújulást. Ilyenkor a legjobb sétálni az erdőben, rátenni a kezem a fák törzsére, s azt suttogni neki: ébredj! Örvendünk neked, tavasz!

Jövő héten kezdődik az erdőtelepítés. A korán jött őszi esők miatt félbeszakadt tavaly a munka, most befejezzük a déli lejtőt. Az erdészeti munkák közül talán ezt szeretem legjobban! De nem, mindent szeretek!

 

Még sosem látta ilyennek a tavaszt, ahogy nagyapa leírta. Valahányszor kinézett az ablakon, március elején, nem látott semmi különöset. Sosem figyelt rá, hogy mit mondanak a városi cinkék, milyen a levegő vagy az ég. Nem próbálta ébresztgetni a fákat. Ugyanolyan volt minden, semmit nem érzett a csontjaiban. Talán ott, az „Isten háta mögött” más a március. Talán szebb…

Tovább lapozott. Csak találomra olvasott egy-egy napot, ahol éppen kinyílt a napló.

 

Április 20.

 

Ma eljött hozzám a kis unokám. Istenem, egy hónapja volt itt utoljára, mégis úgy látom, mintha sokat nőtt volna. Együtt töltöttük a napot, elvittem a kedvenc helyeimre, bebarangoltuk az erdőt. Megszámlálhatatlan virág ácsorgott a medvehagyma levelei közül kimagasodva. Bájos szépségükkel, élénk színeikkel és édes illatukkal odacsalták magukhoz a dallamosan zsongó méheket, amik fáradhatatlanul táncoltak egyikükről a másikra. A mohákkal benőtt, fehér sziklákon mászkáltunk a hegy lábánál, amik vadregényes hangulatot teremtettek. A porhanyós, illatos földet figyeltük, amint komótosan kupac emelkedett belőle, s meglestük a vakondot is, mikor kidugta belőle a fejét. Fürge gyíkok rohangáltak előlünk, tenyerünkbe fektettem egy erdei békát, aztán együtt néztük, ahogy nagyokat ugorva eltűnik az egyre bujább növényzetben, szélborzolta fűben, illatos galajban. Élénk kék ég, édes napsütés és meleg volt. Elvittem a kis szurdokba is, ahol a rókalyuk van, lehasaltunk egy bokor mögé, várakoztunk. Abban reménykedtem, a kis rókák megint előmerészkednek és önfeledten játszanak, de csak egyikük dugta ki az orrát, aztán visszafutott. Talán felőlünk fújt a szél. Így is örültünk, ő még sosem látott rókát. A pataknál lábnyomokat tanulmányoztunk, mutattam neki egy harkályodút, a fészekben a fiókákkal. Más madarak még csak most keresték fészkük építőanyagát, azokkal csőrükben röpdöstek fejünk felett. Este tüzet raktunk és szalonnát sütöttünk…

 

Erre nem is emlékezett. Kicsi lehetett még. A füzet fedőlapjáról lekopott az évszám, így nem tudhatta, melyik évi naplója volt ez a nagyapjának.

 

Július 11.

 

Forró, nagyon forró nap volt, de dolgozni ilyenkor is kell. Az erdész dolgozik tavasszal, nyáron, ősszel és télen, de én szeretem és élvezem a munkám. Ott lehetek, ahová tartozom: a fák közt. Szabadidőmben sem vagyok másutt, itt érzem jól magam. Ma azért még a lombok hűs sátora alatt is beszorult a levegő, nagy volt a szárazság, a patakban alig volt víz, az is inkább sáros latyak, az álmos piócák hona. Egy vad sem került a szemem elé, mint máskor, most mindenki elrejtőzött a lehető leghűvösebb helyre, amit talált. A borz várának mélyéről hallatszott lihegése, neki is melege lehetett. Én is sűrűn törölgettem verítékemet.

Este kiültem egy dombra, a mezőre, s néztem a naplementét. Ma különösen gyönyörű volt. Vörös, bordó, sárga, narancs, rózsaszín keveredtek a hatalmas vásznon, aztán lassan megjelentek a csillagok. Úgy döntöttem, sétálok egyet, a végre kissé lehűlt, esti erdőben. Még nem volt teljesen sötét, de a vadak előmerészkedtek a tücskök egyszerre ciripelő zenekarára, kiáltott egy bagoly, sikkantott egy egér, rohant egy vaddisznó konda. Árnyékok és fények kergették egymást körülöttem. Mikor hazaindultam, a hold leeresztette ezüstös fátylát, már fölém borult a bársonyfekete ég, s megannyi kis fénypont kacsintott le rám.

 

Azon töprengett, ő szereti és élvezi-e a munkáját. Mármint, most pont nem egy adott munkahelyen való tevékenységre gondolt, hanem magára a hivatásra…

 

Július 26.

 

Tikkasztó melegnek indult ez a nap is, a szárazság már szinte elviselhetetlen volt, de délután a semmiből előkúsztak a gomolygó, szürkés felhők, beborították az eget. Egyesek szinte feketék voltak, mások sötétkék hasúak, s hamarosan megkönnyezték a múló júliust. Cinegetojásnyi cseppekben zuhogott, a tikkadt föld pedig mohón szívta be az összest.

A szél meglegyintette a felhőket, a zápor hamarosan morgolódva tovább vonult, drága esőillatot hagyva maga mögött. És hideg víztől csepegő növényeket. Valahányszor elmentem egy fa alatt, a nyakamba buggyant egy adag víz, ami addig csordogált rajtam, míg végül földet nem ért. A lucskos földön könnyű volt elcsúszni, két őz egyre-egyre szétcsúszó lábakkal merészkedett a megáradt, megújult patak felé. Szivárvány ragyogott a távolban, a nap is előbújt, a hatalmas pocsolyák tükrébe mosolygott. Békák ünnepelték a szárazság végét. Később egy fülemüle is letelepedett egy csepegő ágra, oldalra billentette fejecskéjét és kedves dalra fakadt.

 

Október 2.

 

Ma is csattogtak agancsok a tisztás felől, szarvasbőgés gyakoribbá vált a korábban sötétedő erdőben. Színekbe öltözött a környék. Sárga és barna levelek peregtek azokról a fákról, akik nem ragaszkodtak úgy lombjaikhoz, mint a tölgy. A szél vidáman meg-megrázta az ágakat, játékosan dobálva az elengedett faleveleket a pompázó gombákra, amikért vaddisznók egy sekély részen dagonyázó csapata csörtetve indult, lábnyomait a patak körött felejtve.

A pirosló cserszömörcésben fácán rikkantgat, miközben itt, egy fa tövében írom ezt. Közben jó utat intek a vadludak egy zsivajos, távolodó „V” alakjának.

 

Lehet, hogy ez mégsem az „Isten háta mögött” van? Ez a hely inkább olyannak tűnik, mint egy erdő Isten tenyerén.

 

November 17.

 

Nagy köd volt. Gomolygó, misztikus köd, a hegyek lehelete, a hatalmas sziklák párája, melyből kinyúló kontúrtalan formák megragadják az élők képzeletét, s lefoglalja azoknak gondolatait. Szereti, ha rá figyelnek. Ha arra gondolnak, vajon mit rejtegethet. S szeret minden mást eltakarni. Csend volt. Csak egy varjú károgott. A szántások megdermedtek, a mohák összebújtak a háztetőn. Segítettem új kutyaházat csinálni Halmoséknál, a régin már keresztülfújt a szél. Minden és mindenki a telet várja. A havat. De vajon megjön-e? Vagy csak fagy és olvadás váltogatja majd egymást, mint tavaly?

 

December 14.

 

A nap nagy részét a házban töltöttem. Ilyenkor, télen, mikor az éjjel jóval korábban kezdődik és jóval sötétebb, több időt vagyok itt. Pattogott a tűz a cserépkályhában. Tudom, a kutyának kint a helye, nem is engedem be soha máskor, csak ha nagy a hó, cudar az idő. Most aludt a fotelben. Nem baj, megérdemli a nyugalmat. Főztem egy jó levest, néztem a hóesést és a madárfészket a fán, amit a szél tépdesett. Nemrég még kis, tátogó csőrökkel volt a teli, mikor még lomb takarta. Most kopasz a hegy, kopasz a fa, üres a fészek. Pétertől kaptam egy példányt új verseskötetéből. Ő olyan erdész, aki ír, mikor nem dolgozik, én meg olyan vagyok, aki olvas.

 

December 31.

 

A patak vastag jegén már korcsolyáztak a gyerekek. Nagykabát, színes sálak és sapkák, bakancsok, piros arcok, répaorrú hóemberek. Én is építettem egyet. Úgy kezdődött, hogy akaratlanul belekeveredtem egy hógolyócsatába. Hívtak a gyerekek, játsszak velük, aztán segítettem a hóemberben is, mert nem bírták tolni már az óriásira hízott testrészeket. Csak az unokámat hiányoltam, igazán maradhattak volna még néhány napot, karácsony után. Ellenőriztük, feltöltöttük a vadetetőt, aztán estefelé összegyűltünk Tamásék házában, együtt vártuk az újévet. Az öreg falióra álmosan ketyegve ásított időt. Ünnepeltünk. Péter azt mondta, megint eltelt egy esztendő. Tamás úgy gondolta, eljött egy új. Én úgy vélekedtem, eltelt egy esztendő, de ez egyben az új kezdetét is jelenti. Ebben megállapodtunk, ittunk rá és énekeltük. Üdv néked, újév! Légy hasonlóan szép, mint az elődöd volt!

 

A napló végébe kicsi boríték volt ragasztva, benne préselt, színes falevelek, virágok. A dobozban volt még verseskötet, egy kicsi fából készült szobor, (nagyapa faraghatta), egy kulcs. A kulcs a házé lehet. Sóhajtott. A szülei messze élnek. Nagyapa régi háza az erdő szélén, lakatlan. Úgy döntött, odaköltözik egy időre. Legalább a lakásgond megoldva. Az lesz az ő menedéke. Menedék az eddigi élete és a város elől. Elege volt egy kicsit a városból. Nyugalom kellett neki, hogy összeszedje magát.

Másnap reggel, bepakolva a kocsiba elindult, délután egy óra körül ért oda a faluba, kérdezősködött, úgy talált rá nagyapja egykori lakhelyére. A házon látszott, hogy nem viseli gondját senki, a hozzá vezető utat is benőtte a gaz. Mégis, volt valami varázsa, akárcsak a fáknak, a hegyeknek.

Lerakta a holmiit és körülnézett egy kicsit. Úgy döntött, majd elolvassa az egész naplót és bejárja a helyeket, amiket nagyapa említett. Most viszont éhes volt. Lement a faluba, a boltba.

Egy kiflit rágcsált a bolt előtt, közben a kis hirdetéseket olvasgatta a falra szegezett táblán.

A szélnek tépelődni támadt kedve, három-négy cetlit elragadt a helyéről, s az ő lába elé sodorta. Egyesével visszarakosgatta őket. Csak az utolsó hirdetés állt meg a kezében:

 

Számítástechnikához értő erdészeti munkatársat keresünk!

 

Töprengve felírta a telefonszámot és hazaindult. A fák vidáman integettek neki, mint régi ismerősnek.

Útközben elmosolyodott.

Valami elmúlt. De ez egyben valami új kezdetét jelentette…

15 Sze

Az Esküvő (jelige: Sün, 9 éves)

 Egyszer egy fiú süni és egy lány süni összeházasodtak. Az esküvő előtt rendeztek egy legénybúcsút és egy lánybúcsút.

  A legénybúcsún elvitték a fiú sünit egy almavízeséshez. De sajnos az almák nem a vízbe estek, hanem a földre, ezért ott ragadtak.

– Mi lesz, ha nem érünk oda az esküvőre? – kérdezte sün Samu, a vőlegény.

– Remélem a lányok, jobban boldogulnak. – mondta sün László.

– Jaj, a sminkem borzaszó! – panaszkodott sün Sára, a menyasszony. – Így nem mehetek az oltár elé. Segíts leszedni Liza! – kérte sün Sára.

– Jó. – válaszolta Liza. – Jaj, jaj, ez a smink nem jön le. Azt írja a tájékoztató, hogy ne érjen az archoz. – mondta Liza.

– Akkor miért hívják sminknek? – kérdezte sün Sára.

– Nem tudom. – mondta Liza.

Így aztán elhalasztották az esküvőt. Néhány hónap múlva mégis eljött a nagy nap.

– Nagyon izgulok. – mondta sün Sára.

– Juhuu, már kezdődik! – ujjongott Liza.

Sün Sára boldogan sétált az oltár elé. Meg is lett az esküvő. Aztán elmentek nászútra. Sün Samu nem árulta el sün Sárának, hogy hová utaznak. Sün Sára nagyon meglepődött, amikor meglátta, hogy Rióban vannak.

– Na tetszik a nászút? – érdeklődött sün Samu.

– Annyira, hogy haza sem akarok menni. – válaszolt Sára.

– Jó, akkor lakjunk itt! – indítványozta Samu. Nézek egy jó házat.

– Én meg addig hozom a bőröndöket. – ajánlotta fel sün Sára. – Áúúú, nagyon fáj a hasam! – jajgatott Sára.

– Lehet, hogy kis sünik fognak születni! – őrjöngött Samu.

Sün Samu gyorsan bevitte a kórházba Sárát. Meg is születtek a gyerekek. Három kis süni lett.

– Adjunk nekik nevet! – javasolta Sára.

A legelső süni neve Linda lett, a másodiké Gabi, a harmadiké pedig Károly.

  Hamar berendezkedtek az új házban. Lindának a legjobban az ágy tetszett. Így aztán Rióban éltek tovább.

15 Sze

Távolkeleti akkordok (jelige: sassenach, 16 éves)

 

Amy

 

Utálom a mai napot. Utálom a születésnapom. Utálom magam, mert nem más helyre születtem. Utálom az apámat, mert az aki, és ilyen dologra kényszerít. Valamint utálom az országom kultúráját és a vallásomat. Tudom nem lenne szabad, de Allahra mondom, semmilyen más vallásban nincsenek ennyire szigorú szabályok a nőkre vonatkozva.

Ma pedig, a huszonegyedik születésnapomon az apám kiházasít. Vagyis ennek nevezi, de mit is jelent valójában? Elad. Nem kell másként gondolni, vagy valami plusz jelentést képzelni a szavak mögé. Az apám, ma idehívta az összes potenciális vevőt idehívta, hogy ajánlatott tegyen. Bárki megvehet és onnatól kezdve teljesen az ővé vagyok. Azt tesz velem, amit csak akar. Már kiskorom óta készítettek erre a napra lelkileg. Főleg lelki erőre van szükségem. Felkészítettek arra, hogy a bármi alatt, tényleg bármit értenek, amikor azt említik mi történhet velem.

Az apám szemében a nők csak a gyermek szülésre és a testi vágyak kielégítésére szolgálnak. Ezért is döntött úgy, hogy az egyetlen lánygyermekét eladja, hogy ahogy ő fogalmaz „legyen valami haszna is belőlem”. Állítólag, mikor az ikertestvérem után én is megszülettem és kiderült lány vagyok az apám égtelen haragra gerjedt és megbüntette anyámat. Mintha az ő hibája lett volna.

Az anyám már egészen kiskoromban halt meg. Önngyilkos lett, mert nem bírta elviselni az apámmal való együttélést. Nem nagyon számított neki az élete, mert rajta kívül még ott volt számára a maradék négy felesége.

Miután az anyám meghalt nem maradt senki, aki ne a család szégyeneként nézett volna rám. Ugyanis én vagyok az egyetlen lány a tizenkét fivérem között.

Az egyik szobalányunk, Bennu, jóban volt vele és ő vett úgymond a szárnyai alá. De az apám haragja ellen ő sem tehetett sokat. Ha akármit is rosszul csináltam, elég volt egy apró hiba máris dühbe gurult és megbüntetett. Érzelmileg vagy testileg az nem számított. Így vagy úgy, de megfizettem a létező és akár nem-létező hibáimért is.

Ha a verést választotta, azt nem egy helyre öszpontosította, hanem szétoszlatta az ütéseket, minél több területet fedjen be. Az abaya, ami a hagyományos női viselet az arab kultúrában, elfedi az egész testet. Csak a szem marad látható, de azt már senki nem tudja, hogy felszakadt-e az ajkam vagy, hogy a bordáim lila és zöld színekben játszik. Ezt az apám is nagyon jól tudta.

Mondjuk ez a bánásmód nem annyira népszerű már a nőkkel szemben. Persze van a népem között még legalább több évtized vagy inkább évezred, míg a nemek közti válaszvonal eltűnik. Bár az az eszme, amit az apám, Youseff Sabbagh vall már ritka. Vannak még olyan konzervatív gondolkodásúak, mint ő de már ritkulóban vannak.

Mivel a családom nagyon hagyománytisztelő ezért nem lehetett senkivel sem testi kapcsolatom a mai napi. Az árverezésig. A férfiaknak van valami fétise a szűzlányok iránt és Youseff szerint ez csak növeli az áramat.

Így hát itt állok egy szoba előtt egy szál öntösben. Direkt kikötötték, hogy nem lehet rajtam semmi alatta. Lenyomtam a kilincset és beléptem. A helyiség kör alakú volt és padlótól plafonig tükrök borították. Nem egyszerű tükrök voltak, mert a túloldalukon ott ültek a gazdag sejkek és emírek megbízottjai, hogy licitáljanak rám. Középen egy kis dobozszerű emelvény állt amely forogva biztosítja a szemrevételemet mindenki számára. Felléptem rá, majd az apám egyik embere levette rólam a köntöst. Pontosabban próbálta volna levenni, mert az én kezem gyorsabb volt és a markába nyomtam az anyagot. Mikor kiment nem maradt látszatra senki más csak én és a tükörképem.

Farkasszemet néztem vele és próbáltam minden csepp magabiztosságomat és becsületemet.  Végig mértem magam és az ajkam megrándult, ahogy elfolytottam egy apró mosolyt. Nem sikerült teljesen lemezteleníteniük. Az anyám bokalánca rajtam maradt. A lánc ezüstből készült és különböző medálok lógtak rajta. Olyanok, ami a számára kedvesek voltak. Volt rajta rózsa, madár, ecset és egy apró Eiffel-torony. Az ékszert és rajta a medálokat mind Párizsban vette. Egyszer, mielőtt hozzáadták volna apámhoz, két hetet kinnt töltött egy művészeti tanfolyamon. Nagyon tehetséges volt. Kiválóan festett és rajzolt is. Ezt én is örököltem tőle és míg élt mindent megtanított, mit csak tudott. Később pedig már magamtól fejlődtem tovább. Az volt az álmom, egyszer én is elmegyek oda vele és megnézünk mindent. A Louvre-ot, festenénk a Szajna partján, reggel croissant ennénk egy kis kávézóban. Valamint felmennénk az Eiffel-torony tetejére és megörökítenénk egy naplementét.

Ez az álom mindig is sokat jelentett számomra. Akárhányszor valamiért dühös volt rám az apám éás meg akart büntetni, az anyám vállalta be helyettem. Rengeteg áldozatot hozott meg értem, amikért a mai napig hálás vagyok, és mindezek mellett megtanított arra, hogy becsüljem magam. Azt, hogy nő vagyok. A művésztudásomat. De legfőképpen azt tanította, hogy soha ne engedjem, hogy mások váleménye határozza meg a személyiségem. Ne hagyjam senkinek azt, hogy alábecsüljön egyáltalán.

Az Eiffel-torony medálja az álamaimra és arra emlákeztet, nem szabad feladnom harc nélkül. Az ecset pedig az anyám emlékét és áldozatait jutattja eszembe.

De van egy olyan medál, ami nem a múlt, hanem a jövőm miatt fontos számomra. Ez pedig egy apró cselló, ami nemrég került fel rá. Ezt Ethan Thompson rakta fel rá. Ő az egyik gitárosa a Graceful Agony nevű rockbandának.  Körülbelül egy hónapja ismertem meg, mikor a családjával itt nyaralt és felkért csináljak egy festményt a barátja és egyben bandatársa családjáról. Idő közben közelebb is kerültünk egymáshoz. De miután már megismerte az itteni kultúrát és elege lett belőle visszament Californiába.

Nem volt semmi oka a maradásra, mégis akárhányszor a csábító, vagy a fenyőzöld szemére gondolok, összeszorul a szívem. Nem is hibáztatom érte. A helyében én is elmentem volna innen, jó messzire. Meg volt a tökéletes élete tele a szabadabbnál, szabadabb lányokkal, akik engedteék neki, hogy megérintse őket. A találkozóinkon csak beszélgettünk és a kézfogásnál tovább nem jutottunk. Persze az természetes, hogy egy idegen országból származó embert megismertem és a végén belezúgtam. Viszont az ő személye döbbentett rá arra, a szabadságom mindennél fontosabb. Ezt jelképezi ez a kis cselló is. Annak ellenére, hogy a zenekarban gitározik, a cselló volt az első hangszere. Az szeretette meg vele a zenélést. Ez volt az is, ami először adta meg neki a szabdságot, amit csak zenélés közben érez át.

Minél többet néztem azt a kis medált, annál eltökéltebb lettem a célomat illetően. Mégpedig abban, hogy nem fogom hagyni bárki is uralja a sorsomat. Én magam kovácsolom, és alakítom akaratom szerint.

Mikor vége lett a licitnek még egy eltökélt pillantást vetettem magamra a tükörben és elindultam ki a szobából. A hálószobámba kísértek vissza, hogy öltözzek fel és menjek le a házunk előtt álló kocsi elé. Mely majd elvisz ahhoz, aki megvett.

Az ágyamra volt készítve a fekete abaya és az alá felvevendő nőies ruha. A ruha drága volt, ezt bárki megmondja, aki csak ránéz. A színe fehér volt és nagyon keveset takart. Arra szánták, hohy amint leveszik rólam az abayát valami olyat találjanak alatta, ami vonzó.

Éppen ezért nem azt vettem fel. Helyette egy egyszerű farmert és az Ethan pólóját vettem fel. A póló az első turnéjukra készült és a banda neve volt rányomva. Túl nagy volt rám és szinte a térdemig lógott, de páncélként ölelt magához. Mintha az ő karjai öleltek volna. Még akkor adta, amikor náluk jártam a hotel lakosztályban a festmény miatt. Mondtam, hogy tetszettek a számaik, amiket az iPodján mutatott nekem és mondta, hogy akkor ad egy pólót. Csakhogy igazi rajongójuk legyek.

Felvettem az abayát is. Most az egyszer  örültem, hogy mindent eltakar. Legszívesebben megnéztem volna az apám arcát, mikor megtudja, hogy utolsó parancsának, hogy a fehér ruhá vegyem fel,  ellenszegültem.

Utoljára még mindent megnéztem a szobában. A festékeket, az ágyat, a sarokba halmozott kész képeket. Majd elindultam le egészena bejáratnál álló fekete BMW-hez. Beültem, majd a sofőr becsapta az ajtót. Meglepetésemre nem egyedül ültem a hátsó részen. A másik ülésen egy kopaszodó, araynbőrű férfi ült. Aprón rám mosolygott majd ezt mondta:

– Emil vagyok. Az én megbízóm volt a legtöbbet licitáló. Úgyhogy most ő hozzá fogom vinni. Dőljön csak hátra és élvezze az utazást.

Ha nem ebben a szituációban ismerem meg, akkor talán még szívélyesnek is mondhattam volna. Olyan szimpatikusnak, vagy kedvesnek. De az események nem az ő pártján álltak, így nem szóltam semmit csak bólintottam.

A kocsi elindult és kinézve láttam, ahogy a hely, ahol felnőttem lassan eltűnik a szemem elől. Nagyot nyelve még csírájában kitéptem a félelem magját, ahogy ez az egész valóságossá vált. Nemcsak egy távoli esemény volt már, hanem a jelen. A most. Az otthonomtól egyre távolabb kerültünk és az apám szigorának súlya eltűnt a mellkasomról. Helyette viszont sokkal nehezebben nyomódott a vállamra a szabadság másféle hiánya. Mert tudtam, ha tényleg meg akarok szabadulni ettől az egésztől a végsőkig kell elmennem. És ezt is fogom tenni.

Már lassan egy órája kocsikáztunk és hiába ment a légkondi az autóban, a kinti forróság így is éreztette hatását. Mikor már végleg nem bírtam, az Emil és köztem lévő pohártartóból kivettem a vizet és nagy kortyokat nyeltem belőle. Amint visszatettem az üveget a környezetem homályosodni kezdett előttem, majd forogni. Végül pedig mindent elborytott a sötétség.

 

Ethan

 

Francba! Izgultam nagyon. Enniyre még szerintem az első koncertünk előtt sem paráztam ennyire. A hálószoba ajtó előtt járkáltam fel s alá. Haboztam, hogy belépjek-e. És, hogy mi lesz a reakciója minderre. Vettem egy mély levegőt majd benyitottam. A szemem a szemközti ágyra siklott, ami üres volt. Nem értem. Hol lehet? Még aludnia kellene a gyógyszertől, amit megivott. Szerencsére az altató teljesen kiütöte, míg idehozattam a hotelszobába. Beljebb léptem, majd valami kemény fejen talált. Hirtelen elvesztettem az egyensúlyom. Gyors lépteket hallottam, mintha Amy szaladt volna. Ó, istenem!

Nem hagytam befejezni a mondatot, hanem felállva utánaszaladtam a nappali részbe. Megfogtam a derekánál és próbáltam megtartani. Valamit ordíbált arabul és kapálózva próbált kiszabadulni a szorításomból. A végén mind a ketten a padlón kötöttünk ki. Még mindig értetlenül kiabált valamit. A lábait a sajátommal, a kezeit pedig a feje fölött fogtam le.

-Amy! – szóltam rá. Abbahagyta az arabul beszélést és az arcomat nézte. A szobát csak a holdfény világította meg de még így is ki tudtam venni a döbbenetet majd utána a megkönnyebbülést a szeméből. – Amy. – mondtam újra lágyabban és elengedtem végtagjaim foságából. Segítettem neki felállni.

-Ho-hogyan? – kérdezte. Elmosolyodtam ezen. Nos, az tényleg egy érdekes kis mese.

-Hát, kellett hozzá kerek tízenötmillió dollár, meg persze Emil is, de én voltam az, aki a legtöbbet ígérte egy bizonyos Amirah Sabbagh-ért. – A szemében könnyeket láttam csillogni, melyek egyenként gördültek a szeméből.

-De mégis… Miért?

-Tudod, mikor veled voltam nagyon élveztem az időt és azt, hogy végre igazán el tudok beszélgetni valakivel. Aki érdeklődéssel hallgatta a lírai szarságaimat és, aki nem próbált hasznot húzni belőlem. – nem szólt semmit, így folytattam. – Úgy gondoltam megérdemled a legjobb esélyt és csak úgy tudtam ezt megadni, ha először is kihozlak onnan. El egészen egy másik országba. Tudom, hogy valószínüleg egy puha pöcsnek fogok hangzani, de a beszélgetéseink százszor jobbak voltak, mint bármi, amit egy nővel csináltam eddig. És hidd el, elég sok mindent csináltam már velük. – Az utóbbira elöntötte a pír az arcát. Annyira belepirult a gondolatba, hogy még azon a kis részen, ami kilátszódott a szeme körül, is láttama pirosságot. – És amikor a kezedet megfogtam – itt ténylegesen a kezéért nyúltam. – az olyan volt, mintha árammal töltenék fel a testemet. Mintha a zene testet öltött alakját fognám meg és szabadítana fel. Mikor megtudtam, mi fog veled történni, nem hagyhattam, hogy bárki is megtapasztalja ezt. Tudom tipikus hím dolog, de akkor sem engedhettem másnak át az én zenémet. Biztos vagyok benne, hogy most leginkább a szabadság az, amire vágysz ezért megadom neked. – Vettem egy mély levegőt, majd kimondtam, amitől a legjobban féltem. –Íme az ajánlatom. Szabad vagy. Nem tartozol nekem semmivel, oda mész ahova akarsz és ehhez még pénzt is adok. Nem foglak magam mellé láncolni. De ha te is szeretnéd, akkor közösen fedezhetjük fel az egymásnak nyújtott szabadságunkat. Viszont tudnod kell, akárhogyan döntesz, azt tiszteletben tartom.

Nem szólalt meg. Miért nem szólt semmit?! Tistában vagyok vele, hogy ez most sok neki meg minden, de felboncoltam a testem és kiterítettem elé a szívemet. Éreztem a pulzusom egyre szaporább dobogását a fülemben.

Végül a fekete kendőhöz nyúlt, ami eltakarta az arcát. És levette. Majd a többi részét is. Most először láttam enélkül. Sőt, most először láttam az arcát. Lassan végigjártattam rajta a tekintetem.

Az egyszerű farmernál kezdtem. Nagyon jól állt neki a nadrág. És apám! Azok a combok! Az agyamat a mocskosabbnál mocskosabb gondolatok töltötték meg a látványára. Feljebb haladtam.

A tőlem kapott pólót viselte. Nagy volt rá, kétszer is elfért volna benne, de még ez is jól állt rajta. A melleit csak sejteni tudtam milyenek. De a képzeletem szerint, ugyanolyan fantasztikusak, mint bármi rajta.

Kíváncsi voltam, vajon az összes pólóm ilyen fantasztikusan állt volna rajta. Valószínüleg igen és ha igent mond, isten a tanúm, hogy ki is próbálom. Egy egész napot fog a ruháim próbálgatásával tölteni. Majd ezeket szépen be is mutatja nekem. Ha igent mond.

Tovább haladtam az arcára. A haja hosszú volt és sötét fátyolként omlott a vállára.

A bőre a leglágyabb és –finomabb tejcsokoládéra emlékeztetett. A szemeit már nagyon jól ismertem, de azok csak még jobban kiemelték más részét. Az ajkait. Teltek voltak és rózsaszínűek. Az egész vagyonomat feltettem volna rá, hogy édesek is. Akár a csokoládé. Ha azt hittem a lábaira, hogy izgatóak, akkor az semmi nem volt az ajkaihoz képest. A szobát hirtelen sokkal melegebbnek, a nadrágomat pedig szűkebbnek éreztem.

A szemébe néztem. Tudnom kellett a válaszát bármi volt is  az.

A kezét az arcomra tette, majd végül megszólalt.

-Nem tudod mennyire hálás vagyok neked mindenért. És nagyon jó lenne az ajánlatod, de nekem is lenne egy. Én nem tudok csak úgy veled lenni. Az nekem nem menne. Én többet szeretnék. Amit te nyújtasz nekem az csodálatos. És egy valódi álom, de nem akarom, hogy az érzéseim kárára menjenek. Úgyhogy itt az én ajánlatom. Elfogadom a tiédet, de akkor többet is szeretnék veled, mint csak időt együtt tölteni. Szeretném ha megpróbálnánk. Ugyanis Ethan Thompson azt hiszem, szerelmes lettem beléd. – Esküszöm a szívem kihagyott egy ütemet ezeknek a szavaknak a hallatára.  Ezeket akartam hallani. Ezek voltak minden álmomban és most megvalósult.

Tovább beszélt valamit a másik lehetőségről, de nem hallottam semmit. És ő sem tudta folytatni, mert lecsaptam az ajkára. Amint megérintettem, bebizonyosult, hogy igazam volt tényleg olyan puhák voltak, mint ahogy látszottak. Reszkető sóhaj szökött fel az ajkairól. Kihasználtam az alkalmat és a nyelvemet becsúsztattam a szájába. Amint a nyelveink összeértek remegés futott rajta végig, belőlem pedig egy morgást szakadt fel. Még egy dologban igazam volt. A nyelve is édes volt. Csokoládé és egy kis narancsízű. A két kedvenc dolgom.

A nyelveink érzéki táncot jártak, mikor pedig elszakadtunk egymástól, mindketten zihálva lélegeztünk.

-’Ana ’ahabbuk. –suttogtam az ajkaira. Azt akartam, ha igent mond a saját nylevén tudja meg szeretem. Egy igennél viszont sokkal többet adott. A szerelmét. A szó hallatán elmosolyodott. A mosolyát látva nekem is felfele görbült a szám.

Ismét megcsókoltam. És csókoltam. Egész este egymás száját fedeztük fel.

Mikor elszenderedtük már csak Párizs fényei voltak tanúi annak, ami köztünk történt. Egy éjszaka alatt találtam meg a társamat és tudtam meg ő is így érez.

Elhatároztam minden évben visszajövünk majd ide. Hogy Párizs minden évben újra és újra tanúja legyen a mi közös szabadságunknak.

Loading...