• Termékkategóriák

mese

16 Sze

Őz a kukoricásban (jelige: Balatoni versek egy somogyi diáktól, 10 éves)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazadag ember. Szomszédságában lakott egy szegény, akinek nem volt semmi más értéke, mint egy kis darab földje, amin kukorica termett. Sokat dolgozott a szegény ember, éjt-nappallá téve, hogy a kevéske kis földjén szép termése legyen, s azt majd eladja a vásáron.

Minden nap kijárt a szegény ember a földjére, kapálta a kukoricát, amíg a kukorica meg nem érett rajta, Egyszer csak azt vette észre, hogy az egyik sorból 3 fej kukorica hiányzik. Másnap ugyanezt tapasztalta a következő sorban. harmadnap is ez történt. Már kezdett dühös lenni, hogy elfogy az összes kukoricája. Ezért kitalálta, hogy őrizni fogja a drága kukoricát. Éjjel-nappal őrizte. de első éjjel elaludt az őrzés közben. Mérges is volt, amikor felébredt, mert megint hiányzott három fej kukorica.

Kinek kell az én kukoricám?- töprengett az ember.

Lehet, a szomszédom viszi a kukoricát éjjel?- minden lehetőségre gondolt.

 

Na, majd ma kiderítem. nappal alszom, éjszaka figyelek. Így is történt. De, éjjel 11 órakor el kezdett esni az eső, s mivel nem volt nála esőkabát, hazament. Amikor elállt az eső, visszakullogott, s csak a hiányzó kukoricát látta.

Ma, ha esik, ha fúj, ott maradok- s véget vetek a lopásnak!- gondolta a szegény ember. Éjfélkor megjelent a földjén egy gyönyörű őzike. Már az állat szájában volt egy fej kukorica, mikor a gazda lecsapott rá.

 

Ekkor az őzike megszólalt:

Kérlek, ne bánts! Ha megengeded, hogy vigyek 3 fej kukoricát, meghálálom néked, teljesítem három kívánságodat!

 

Meghökken a gazda, beszél ez az állat. Álmodom vagy valóság? Megharapta a kisujját, és valóság. Töpreng a gazda, mit tegyen? A termény nagy részét a piacra viszem, eladom, s veszek belőle egy tehénkét. tehénke ad nekem tejet, tejből csinálok sajtot, túrót, s nem lesz gondom. Az asszony meg csinál kenyeret a maradék kukoricából. Az őz mit tud adni nekem.

Ekkor megszólalt az őz:- Kívánj bármit!

A kukorica árából egy tehénkét akartam vásárolni. Az első kívánságom egy tehénke.

 

Az állat azt mondta az embernek:

Menj haza, s a ház előtt ott lesz a tehénke.

 

Hazamegy a szegény ember. Hát láss csodát, ott egy szép tehénke az udvaron. Mellette az aranyos bocija.

Most már lesz tej, lesz élelem. nem lesz gondja a családnak. visszamegy éjjel az ember, s éjfélkor megjelenik az őzike.

 

Megszólal az állat:

– Mit szeretnél? Mi a második kívánságod?

– Szeretnék egy nagyobb szántóföldet! Ezt a tejelő marhát meg kell etetnem.

– Menj haza, s a házad mellett, ott lesz a szántóföld, bevetve lucernával.

– Hazamegy az öregember, s ott látja a ház végében a szántóföldet.

Irigykedve nézi a gazdag szomszéd a tehenet, a szántóföldet. A szegény ember kimegy 3. éjjel is az őzikéhez, hogy elmondja újabb kívánságát.

Mit szeretnél szegény ember?- kérdezte az őzike.

Egy malmot, hogy a gabonát megőrölje.

Rendben, ha hazamész, már ott áll az udvarod közepén. Köszönöm, hogy életben hagytál, s ehettem a kukoricádból.

 

De ezen az éjjelen a gazdag ember megleste, és kihallgatta őket. S elhatározta, hogy megszerzi a csodatévő állatot, de nem sikerült, sőt puskával akarta lelőni, erre az állat becselezte, s belesett egy gödörbe. A gazdag ember beteg lett, s az ágyat nyomja, azóta is költi gyógyszerre a pénzét. Közben a szegény szomszédból gazdag ember lett, a gazdag szomszéd meg tönkrement. A szegény szomszéd ember csak gazdálkodik a növekvő birtokán, a gazdag meg talán még most is nyomja az ágyat.

Itt a vége, fuss el véle.

 

14 Sze

Csalimese (jelige: Petrovac, 9 éves)

Kétszer megszülettem, egy februári napon, januárba. Olyan kánikula volt, hogy rögtön lementem a Lilatengerre fürödni. Ott egy versenyt rendeztek, melyben én hátrafelé úsztam előre. Rögtön meg is nyertem a versenyt. Egy nehéz kupát kaptam, melyet mikor átvettem, belerántott a tengerbe, egészen a Föld magjáig. Ott elültettem egy meggymagot, melyből rögtön kinőtt egy égig érő fa. Építtettem oda egy kunyhót, ami fejjel lefele lógott. Minden reggel vacsorázni járt oda egy repülő csiga. Egészen addig, még meg nem pillantottam egy csíkos zsiráfot, melynek a nyakán lecsúsztam egy forró vulkán közepébe, melyen óriási jégcsapot csüngtek. Meg akartam kóstolni, de hozzá ragadt a nyelvem. Egészen addig ott ragadt, amíg ki nem tört a vulkán, ha a vulkán nem tört volna ki az én mesém is tovább tartott volna.

26 aug

A varázslatos sárga esernyő (jelige: mesék varázsa, 11 éves)

Gábornak egy esős hideg februári napon volt a születésnapja. Szeretteitől sok ajándékot kapott, mindegyiknek nagyon örült, kivéve a hatalmas sárga színű esernyőnek. Sokáig rá sem nézett, de egy nap, amikor az iskolába indult, úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna, ezért úgy döntött, mégis magával viszi.
Amikor kinyitotta az esernyőt, az megszólalt:
– Kívánhatsz bármit, én teljesítem!
Gábor nagyon megijedt, megtorpant, leült egy padra de egyből azon kezdett el gondolkozni, mit is kérhetne.
„De jó lenne felnőttnek lenni! – gondolta. Nekik nem kell soha korán lefeküdni, gépezhetnek, tévézhetnek amennyit akarnak.” Az esernyő mintha csak hallotta volna Gábor gondolatait, megkérdezte:
– Miért szeretnél ennyire felnőtt lenni?
– Azt nem tudom, – válaszolta Gábor – csak azt tudom, hogy nagyon irigylem őket!
– Nem tudod kivárni, míg megnősz? – kérdezte csilingelő hangon az esernyő.
– Nagyon szeretnék most rögtön felnőtt lenni! – vágta rá azonnal Gábor. – Tudsz nekem ebben segíteni? – érdeklődve pillantott az esernyőre.
Elhallgattak, majd az esernyő megtörte a csendet.
– Jól van, teljesítem a kívánságodat. Felnőtt lehetsz, de ki szeretnél lenni?
– Hát felnőtt! – kiáltotta türelmetlenül Gábor.
– Jó, felnőtt, de ki? – kérdezte kedvesen ismét az esernyő.
Gábor perceken belül eldöntötte, hogy az összes felnőtt közül, akiket ismer anyának van a legjobb dolga, hisz ő egész nap otthon van, rengeteg az ideje, és Gábornak az kell, a sok-sok idő.
– Anya szeretnék lenni! – mondta határozottan. A varázslat azonnal hatott, Gáborból anya lett.
Felállt a padról, majd széles vigyorral megfordult, hazasietett és már ment is a szobába a számítógép elé. Bekapcsolta a gépet, nyomkodta a gombokat, de valahogy sehogy sem tudta behozni a kedvenc játékát. „Mi van velem? – morogta magában. – Elfelejtettem volna melyik gombot kell megnyomni? Az nem lehet!” Majd meghallotta nyávogni a szegény éhes cicát, nyüszíteni a kutyákat, akik követelték a reggelit.
– Oh a mindenit! – csapott a homlokára Gábor – egészen elfelejtkeztem róla, hogy anya vagyok.
Felugrott a számítógép elől és indult ellátni az állatokat. Miután enni adott nekik, lehuppant a nappali kanapéjára. Körülnézett és örömmel nyugtázta, hogy milyen szép rend van! Eddig ez soha nem tűnt fel neki.
– Hű! Majdnem elfelejtettem, ma mosnom is kell! – pattant fel a kanapéról. – Gábornak, vagyis nekem hétvégén karate versenyem lesz, és a ruhát rendbe kell tenni.
Kiviharzott a fürdőbe, bepakolt egy halom ruhát a gépbe, de a karate ruhát sehol sem találta. Eszébe jutott, hogy a múltkori edzés után nem vette ki a tornazsákjából, amit az ágy alá dobott. Felment a szobába, és rémülten csapta össze a kezét:
– Milyen kupi van itt! De rendetlen ez a gyerek!- s ezt komolyan így is gondolta. Gyorsan rendet rakott, előbányászta az ágy alól a karate ruhát, és már vitte is a mosógépbe. Beleöntött vagy fél doboz mosóport és találomra elindított egy programot. Az órára nézett és akkor látta, hogy elszaladt az idő, rohannia kell Annáért – Gábor húgáért – az óvodába, majd balettra kell vinnie. Ahogy ott üldögélt a folyosón várva, eszébe jut, hogy neki majd főznie is kell, hiszen anya minden este vacsorát készít.
– Jaj, de fáradt vagyok! – sóhajtott. – Mikor lesz már vége ennek a hosszú napnak?
Mikor hazaértek elgondolkodott, hogy mi is legyen a vacsora. Igazából fogalma sem volt hogyan kell főzni, még egy szendvicset sem készített soha. Aztán felkiáltott:
– Csokoládé! Már unom a főzelékeket, ennék már végre valami finomat is vacsorára! – és elmosolyodott.
Tányérokat rakott az ebédlőasztalra és várta, hogy apa hazaérkezzen. Mikor megérkezett, nagyra nyitott szemmel nézte a tányérokban lévő csokikat. Nem szólt semmit, leült és elkezdte enni a „vacsorát”.
– Ugye milyen finom? – kérdezte anya, vagyis Gábor.
– Megteszi. – mondta apa és felhúzta a szemöldökét.
Igazából csak Anna örült a vacsorának, ő széles vigyorral majszolta be az egész táblával.
– A ruhák! – pattant fel anya-Gábor az asztaltól, és rohant kiszedni a ruhákat a gépből.
– Mi történt itt? – mondta ijedten, amikor a fehér karate ruhát pirosas árnyalatban kivette a gépből.
– Te jó ég! Anna piros szoknyája befogta a fehér ruhát! – állapította meg.
Mikor jobban megnézte, akkor vette észre, hogy a ruha össze is ment, nem is kicsit. „Mindegy. Gyorsan eldugom, aztán majd lesz ami lesz. Végül is nem én csináltam, hanem anya”- gondolta, és felment a szobájába.
Fáradtan ült le az ágyára. Fájt a dereka, sőt minden porcikája.
„Azt hittem anyának a legjobb, de tévedtem. Holnap apa szeretnék lenni, az biztosan jobb lesz – gondolta, és ágynak dőlt.”
Még a hajnali felkelés sem riasztotta el, sőt kíváncsian várta a reggelt. Gábor akárhogy is igyekezett, reggel nagyon nehezen tudott felébredni! Felkapta magára apa egyik öltönyét, de a nyakkendővel sehogy sem boldogul.
– Ma nem veszek nyakkendőt, és kész!- és visszadobta a szekrénybe.
Nem volt ideje már fogat mosni, rohant a buszhoz. Már többször járt apa munkahelyén, így tudta hová kell mennie, és ismerte a kollégákat is.
– Jó reggelt!- köszönt, de a viszonzást már nem várta meg, gyorsan leült a helyére. Bekapcsolta a számítógépet, de nem tudott belépni, mert nem ismerte apa jelszavát.
– Most mi lesz? Még a gépet se tudom elindítani?- rémült meg, és meredten nézett maga elé.
Ekkor Laci bácsi, apa főnöke jött be az irodába, és egyenesen felé tartott.
– Szép jó reggelt! – köszönt, majd megjegyezte: – Nagyon furcsán nézel ki ma reggel!
Gábor nem tudta mit is válaszoljon.
– Öööö, nem igazán érzem jól magam! – dadogta.
– Talán kivehetnél egy nap szabadságot, mert így nem sok hasznodat vesszük!- ajánlotta.
Gábornak nagy kő esett le a szívéről. Ez volt a legjobb, amit csak mondhattak neki. Gyorsan összepakolta a cuccait, és már rohant is a buszmegállóba. Amint ott várakozik eszébe jutott, hogy apa említette, hogy ma kell elhoznia a kocsit a szervizből, így átsétált a túloldalra, hogy a szerviz felé vegye az irányt. Átvette a kocsit, beült, majd teljesen lefagyott.
– Hiszen én nem is tudok vezetni!- mondta rémülten. – Azt se tudom melyik pedál mire való!
– Sajnos ma nem tudom elvinni az autót! – bökte oda az egyik szerelőnek. – Elfelejtettem magammal hozni a jogosítványomat!
Megegyeztek, hogy holnap visszajön a kocsiért.
– Ezt is megúsztam! Hú, de nehéz apának lenni! – sóhajtott hangosan.
Nem akart idő előtt hazaérni, nehogy anya gyanút fogjon, így leült a parkban, és ott töltötte a napját. Mikor hazaért és belépett az előszobába, anya szaladt elé:
– Végre, hogy megérkeztél!- mondta kissé haragosan. – Úgy volt, ma előbb jössz, és végre kifestjük a szobát, hogy Anna átköltözhessen!
Tényleg! Hogyan is felejthette el, hogy Anna külön szobát kap, és végre csak az övé lesz a mostani szoba?!
Gyorsan átöltözött és már segített is anyának a festésben. Késő este lett, mire végeztek. Karjai sajogtak a festéstől, és rémes izomláza lett.
„Lassan két napja, hogy felnőtt vagyok, de még annyit sem játszottam, mint gyerekként.”- gondolta fürdés közben szomorkásan.
„Tudom már, hogy holnap ki leszek!” – futott át az agyán. „Karcsi tanár bácsi leszek, neki biztosan jó dolga van!”
– Hol vagyok! – pattant fel reggel az óracsörgésre Gábor.
Körülnézett, de egyáltalán nem volt ismerős a szoba.
– Mi ez? Kinek a szobája? – tette fel a kérdést ijedten magának.
Akkor jutott eszébe, hogy ő most Karcsi bácsi, és valószínűleg az ő szobájában van. Dolgozatokat javított este, és közben elaludt az íróasztalnál.
Az öltözéssel most nem volt olyan nagy gondja, mint apánál, mert Karcsi bácsi pólóba és farmerba járt az iskolába. Különben is, ruhástul aludt el az asztalnál, így gyorsan megmosakodott és már indult is biciklivel az iskolába. Nagyon boldog volt, mert Karcsi bácsinak szuper bringája volt, amit mindig ki szeretett volna próbálni!
– Ma csuda jó napom lesz!- mondta hangosan.
Olyan gyorsan tekert, ahogy csak bírt, és élvezte a száguldást. Ahogy belépett az iskola kapuján, már repült is felé a Tóth ikrek focilabdája. Csak pár centin múlott, hogy fejen találja a kemény labda. Nagyon mérges lett, és elkobozta a labdát. Amúgy se szerette az ikreket, mindig csak a bajt csinálták, mindig valakibe szándékosan belerúgták a labdájukat. Most legalább ő volt az erősebb, és nem fogják megverni azért, amiért elvette a labdát. Becsöngetéskor már az osztályteremben ült. A gyerekek kiabálva, egymást lökdösve érkeztek. Nagyon nehezen bírta őket lecsitítani.
– Na gyerekek, ma lesz egy jó napotok! Tanulás helyett játszani és beszélgetni fogunk! – kiáltotta túl az osztályt.
Az osztály egyből elhalkult, csak néztek, nem hittek a fülüknek. Ilyen még soha nem történt Karcsi bácsi óráján. Gyorsan meg is beszélték, hogy mit játszanak. Így teltek el a többi osztályban is Karcsi bácsi órái.
Végre letelt az összes óra. Gábor már nagyon fáradt volt, zsongott a feje a gyerek zsivajtól, és már alig várta, hogy kilépjen az iskola kapuján. Mikor elindult Kati néni utána szólt:
– Hová mész Karcsi? Mindjárt kezdődik az értekezlet!
– Hogy micsoda???? –kérdezett vissza értetlenül Gábor. – Minek kell értekezletet tartani?
Kati néni nem értette mit történhetett Karcsi bácsival, aki mindig úgy lelkesedett az értekezletekért, vagy legalábbis Szilvi néni által az értekezletekre hozott sütikért.
– Meddig tart ez az értekezlet? –kérdezte Gábor, azaz Karcsi bácsi indulatosan.
– Ma nincs sok megbeszélni valónk, így talán 7 órára végzünk. Ma gesztenyés süti lesz!– próbálta Kati néni egy kicsit jobb kedvre deríteni.
Gábor már alig várta az értekezlet végét. Nem is nagyon figyelt oda, hogy miről van szó, csak a süteményt majszolta egymás után. Végre elindulhatott haza. Már alig bírta a biciklit tekerni olyan fárad volt. Otthon aztán elővette a sárga esernyőjét:
– Kérlek szépen esernyő, legyek újra gyerek! Soha többé nem akarok más bőrébe bújni! Amikor gyerek voltam mindenre volt időm! Tanultam, játszottam, gépeztem, tévéztem.
Bezuhant az ágyba, és megállapította, hogy nem is olyan jó dolog felnőttnek lenni, mint ahogy azt ő gondolta. Mikor reggel felébredt örömmel vette észre, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba.
Felöltözött, és boldogan ment iskolába, sőt már a Tóth ikrektől sem félt. Délután mire anya Annával hazaért az oviból, Gábor már minden leckéjét megcsinálta. Utána segített anyának a bevásárlásba, és este még a tökfőzeléket is megette, pedig nem szerette.
Mielőtt aludni ment, azon törte a fejét, hogy mi legyen a sárga esernyő sorsa. Először ki akarta dobni, de aztán felvitte a padlásra, és jól eldugta. „Hát ha szükség lesz még rá valamikor!”

26 aug

Tapsi kalandja a széllel (jelige: mesék varázsa, 11 éves)

„Szeretném, ha a szél egyszer felemelne és magával vinne” – ábrándozott Tapsi nyuszi, miközben a kertjében dolgozott.
Éppen ekkor repült el felette nagy szárnysuhogással az öreg sas, és lekiáltott:
– Jó napot Tapsi! Dolgozgatunk?
De mire Tapsi válaszolt volna a sas már tova is repült.
– Milyen jó neki, hogy tud repülni! – sóhajtott – Szeretnék én is repülni, és bejárni a világot!

Besötétedett, mire végzett a kertben. Fáradtan tért aludni, és arról álmodott, hogy milyen jó lesz, ha már kikelnek a kertjében a répák, a káposzták! Mély álomba merült, és egyszer csak megjelent mellette maga a Szél, és így szólt:
– Kedves Tapsi, úgy hallottam nagyon szeretnél világot látni! Én szívesen segítek neked ebben.
Tapsi majd kiugrott a bőréből! Örömmel ugrott fel a szél hátára, és már suhantak is hegyeken-völgyeken át.
– Drága Szél, ez csodálatos! Milyen gyönyörű innen fentről minden! – ujjongott Tapsi.

Északnak repültek, egyenesen egy hófödte csúcs felé. Hamarosan földet is értek. Tapsi boldog volt, de nagyon fázott.
– Hoool vagyunk? – kérdezte dideregve.
– Az Északi sarkon – hangzott a válasz.
– Jaaaj! Nagyon szép a táj! – fordult körbe Tapsi – De olyan helyet nem tudsz, ahol nincs ilyen hideg?
– Pattanj fel! – mosolygott a Szél – és már repültek is dél felé.
Átrepültek a tenger felett, majd leszálltak a sivatagban. Tapsi ámulva nézte a rengeteg homokot. Tűzött a nap, a forróság már elviselhetetlen volt.
– Ó, az előbb még fáztam, most meg megsülök! – törölte le homlokáról a verejtéket.
Körbe nézett, de még egy szál virágot sem látott. Eszébe jutott a szép háza, a kertje, a barátai, és nagyon honvágya lett, meg már igen csak éhes is volt.

A hasa hangosan korogni kezdett, és ebben a pillanatban felébredt. Nagyot sóhajtott, és örömmel vette észre, hogy ez az egész csak egy álom volt, és otthon van a takaros kis házikójában.
„Most már tudom milyen repülni” – gondolta és elmosolyodott.
Kinézett az ablakon, gyönyörködött a kertjében, majd így szólt:
– Egy biztos, igaz a mondás: Mindenütt jó, de legjobb otthon!

26 aug

Tavaszi kalandom (jelige: mesék varázsa, 11 éves)

Éppen friss mézről álmodtam, szinte már éreztem is az izét a számba, amikor morgást hallottam.
-Mi lehet ez? – kérdeztem magamtól. – Biztosan a szél odakint. – állapítottam meg, és aludtam tovább.
Nemsokára újra hallani véltem ugyanazt a mély, morgós hangot, felültem és füleltem. Nem kellett sokáig várnom, mert ismét jött a hang, és talán még hangosabb volt, mint az előzőek.
-A hasam korog! – kiáltottam.
Éreztem, ahogyan eluralkodik rajtam az éhség. Nagy nehezen felálltam, kinyújtottam elzsibbadt végtagjaimat, és kikukucskáltam a barlangból. Még hűvös volt, de már érződött a tavasz illata.
-Hát ezért vagyok én ilyen éhes! – állapítottam meg miközben nagyot ásítottam.
Szinte beestem a kamrámba úgy siettem, hogy megnézzem maradt-e még valami, de minden elfogyott. Belenéztem a mézes csuporba is, magasra emeltem, de éppen csak egy csepp volt ami a szám szélére esett belőle.
-Ó jaj! Most mi lesz velem? – kérdeztem magamtól. – Annyira, de annyira megéheztem. Körül kell néznem odakint, hátha találok valami finom ennivalót.
Fáradtan, lomhán elindultam az erdőben élelmet keresni. A tisztáson észrevettem Nyuszit és Sünit, amint játszottak.
-Szép jó reggelt barátaim! – köszöntöttem őket álmosan.
-Reggelt ???- kérdezte Nyuszi csodálkozva. – Már délután van Mackó! Jössz velünk bújócskázni?
-Jaj nyuszi, mennék én szívesen, de nagyon éhes vagyok! Már jó pár hónapja nem ettem! – a gyomrom ismét hangos morgással jelezte ezt bizonyítékul.
-Jól le is fogytál a tél alatt, rád férne egy ki lakoma! – erősített rá Süni és tetőtől talpig végigmért.
-Én úgy láttam, hogy már a méhek is felébredtek, kérdezd meg őket, hogy maradt-e egy kis mézük. – állt elő az ötlettel Nyuszi.
-Jó ötlet! – és már indultam is tovább.
Szinte megtáltosodtam a mézre gondolva. Már sehol nem volt rajtam fáradság, szedtem a lábamat ahogyan csak bírtam. Ahogy közelebb értem a méhek kaptárjához, egy hangot se hallottam.
„Talán még alszanak!”- gondoltam. Felmásztam a fára, és megzörgettem a kaptárt.
-Hahó Méhanyó! – kiáltottam, de válasz nem érkezett.
Az éhség teljesen elvette az eszemet, és erősebben zörgettem, szinte már erővel ütöttem a kaptárt. A méhek erre már felébredtek, és menekülőre fogták a dolgot. Azt hihették, hogy megint a kirándulók akarják leverni a kaptárukat. Csak Méhlus, a kicsi lusta méh maradt ott, aki álmos szemekkel nézett rám.
-Te vagy az Mackó? – kérdezte szinte alig hallhatóan.
-Méhlus, annyira éhes vagyok, nincs egy kis maradék mézetek?
Méhlus szeme kikerekedett, álmosságnak már semmi jelét nem mutatta.
-Ez a legjobb kérdés, amit kérdezhettél Mackó! – ugrott fel örömében. – Már olyan régen lustálkodok, hogy én is nagyon megéheztem.
Méhlus kihozta a mézet és nekiláttunk.
-Te Méhlus! Mi lesz a többiekkel? – tettem fel a kérdést. – Nekem olyan lelkiismeret furdalásom van, hogy elijesztettem őket.
-Rá se ráncs Mackó! Hamarosan úgyis visszajönnek! – és folytatta a méz majszolását.
Még talán ma is ott lakmároznánk, ha közben haza nem jöttek volna a méhek, akik igencsak eldorgálták a kicsi Méhlust a falánksága miatt.

09 aug

Az állatok tanácsa (jelige: Tami, 14 éves)

Valahol, a Kárpátok erdejében, a fák szokásos, lágy moraja a mai éjszakán olyan különösen, furcsán kavargott a hűvös
széllel. Aki beljebb merészkedik a sűrű lombok között, s átvág a tüskés rekettyebokrokon, bizonyára nem hisz a
szemének: a réten, a szentjánosbogárkák halvány fényénél egy sereg állat kuporgott dühös, olykor rémült
arckifejezéssel:

– Én ezt már nem bírom tovább! – csapkodott dühösen kezével Szellő, a vörös mókus, s szaporán fújtatott –
Elegem van! – szólt, s egy vad farok rándítással kifejezte nemtetszését.
– Mint mindjájunknak! Valamit tennünk kell! – helyeselt komolyan Uhu. – Eleinte csak ritkán járt erre, most
pedig gyakran megbolygatja az erdőt! Meddig fog ez még folytatódni? – hordozta végig a bagoly tekintetét az
egybegyűlteken. Az erdő minden állata viszonozta a pillantást, volt, aki némán hallgatott, s volt, aki
rosszallóan csóválta fejét.
– Nyugodjatok meg kedves barátaim! – szólt mély, tiszteletet parancsoló hangján Agancs, a szarvasbika, aki a
gyűlést vezette.

De miféle gyűlés ez? Hát az Állatok Tanácsa! Vészhelyzet esetén összeülnek tanácskozni a rengeteg lakói, s most
igazán indokolt volt a szajkóknak összekiáltani a tanácskozást: az orvvadász már hosszú hónapok óta zargatja az
élőlényeket; veszélyt jelent az állatok kölykeire, lopkodja a makkot és a gesztenyét, s megcsupálja a védett
növényeket, hogy kidíszítse velük a vacsoraasztalt… Minden teliholdkor a Hold fényénél a bokrok alatt lopózva
vadászik. S ezt most megelégelték az erdei népek:

– Ssztrájkoljunk! – sziszegte Hasszán a kígyó, aki beszédproblémáját apja „osszmán” származásával
magyarázta, pedig egyszerűen csak pösze volt.
– És azzal ugyan mire mennénk? – fortyant fel Rudiné, a vadmalac, aki, ugyan békés teremtés volt,
kismalackája születése óta agyarral-patával védte csemetéjét minden veszélyforrásnak vélt dologtól.
– Legszívesebben jól megleckéztetném azt a gazembert! – heveskedett Szellő, csöppnyi öklét vészjóslóan rázva.
Nemhiába nevezték a rossz szarkacsőrök csak „Szélviharnak”, vagy „Hurrikánnak”.
– Úgy van, úgy van! – lelkesedett a tanács. Mindenfelől vidám, felszabadult huhogások hangzottak fel, nem
úgy, mint az elmúlt hónapokban; a meggyötört, szaggatott sóhajokat élénk patadobogás váltotta fel. Egyedül
az öreg Miska medve maradt ülve a helyén, akinek a gyűlés alatt többször lecsuklott a feje, s elnyomta az
álom.

Ravaszdiné hamar előállt egy agyafúrt ötlettel, s éjfélre minden állat elfoglalta a helyét. Csöndben vártak, s a kora
hajnali órákban nagy dérrel-dúrral, gallyakat tördelve és virágokat tiporva megérkezett az orvvadász: kezében otthon
eszkábált szúrófegyverrel, s egy öreg puskával vágott neki az éjszakánk, a szúrós bokrokba bele-beleakadt a vállán
cipelt hatalmas vászonzsák, és a fejére húzott olcsó éjjellátó szemüveg. Lomha, nehézkes járása nem igazán volt
mondható elővigyázatosnak. Kaján vigyorral az arcán egyre beljebb hatolt, s hamarosan egy kis tisztáshoz ért, s
körülkémlelt.

Egy közeli bokorban zörgést hallott, rögtön odakapta fejét, s az éjjellátó szemüvegét ügyetlenül orrára húzta. Nem
látott semmit, ezért közelebb merészkedett, s megtöltötte puskáját. A bokorban azonban nem tartózkodott nagyvad:
Szellő, és népes családja mozgolódott odabent. Az orvvadászlövéshez készen állt, azonban éles fájdalom hasított
bokájába: Hasszán a kígyó egy gyors mozdulattal megmarta, majd szélsebesen elkúszott. A vadorzó felkiáltott
fájdalmában, s a fájdalomtól elhomályosult tekintettel kereste támadóját. Nézett jobbra-balra, s hirtelen fejéhez kapott:
rigók, fecskék, vörösbegyek, s a kis ökörszemek egész serege rohamozta meg a betolakodót, s csípték, ahol tudták.
Ekkor Agancs ugrott elő a bozótból, oldalán Ravaszdi Úrral, s tíz- tizenkét másik őzzel és vaddisznóval.

Az orvvadász nagyot ugrott ijedtében, elejtette távcsövét, s rohanni kezdett a hatalmas tölgyfák alatt, az állatok pedig
kitartóan üldözték. Szaporán lihegett, s halálra vált arccal kereste az erdőből kivezető utat. Nyomában az erdő lakói
szörnyű lármát okozva loholtak diadalittas ábrázattal. Egyszer csak egy halvány, sárga fényt pillantott meg a közelben:
egy kunyhót. Nagyot dobbant az orvvadász szíve, s megcélozta a kunyhó ajtaját.

Lélekszakadva dörömbölt a faház ajtaján, segítségért kiáltozva. A nagy lármára kigyúltak a fények a házban, s lassan
kinyílt az ajtó. Az orvvadász szinte beesett a házba, – pedig az állatok, Agancs kivételével már szétszéledtek- rá sem
nézve a házigazdára. A ház ura vigyorogva veregette meg a vállát:

– No, megvagy, te lókötő! Már milyen régen vártam ezt a pillanatot! – zöld pizsamában, házipapucsában,
életnagyságban magasodott fölötte az ember, akitől a világon legjobban tartott; a főerdész hamarosan
értesítette a rendőröket, s azok letartóztatták a galád vadorzót.

A főerdész hatalmas mosollyal arcán integetett a távozó rendőrautó után, de mielőtt visszavonul volna
kunyhójába, ott termett előtte Agancs, méltóságteljesen mélyen meghajolt az erdész előtt, s elnyargalt az
éjszakába. Az erdész hosszan nézett utána, s soha nem felejtette el az éjszakát, mikor a szarvas elfogta az
orvvadászt.

Azóta minden évben ugyanakkor a szarvasok hangos bőgéssel tisztelegnek egykori vezetőjük előtt, aki
bátorságával megmentette az erdőt.

Loading...