• Termékkategóriák
11 aug

A Vak porcelánbaba (jelige: Csepp a tengerben, 15 éves)

Gerard Crine mindig is komoran és magányosan élte az életét, az egyetlen dolog, ami összekötötte őt a többi emberrel az a munkája volt. Porcelánbaba készítőként dolgozott, ám nem akármilyen hivatást végzett. Olyan személyeket formált meg, akik haldokoltak, ezáltal egy törékeny mégis öröklétű testet biztosított nekik a túlvilágon. Azt hogy mennyire igaz a szakmájának azon része, hogy új porhüvelyt ad egy halott test lelkének, azt nem tudta, viszont miután a porcelánként lemásolt illető életét vesztette, a babája is eltűnt, ezért egyre valószínűbbnek vélte a dolgot.

Az egyik reggelen egy jómódú édesapa kereste fel a férfit, azt kérve, hogy csináljon egy babát a haldokló lányáról. Mr. Crine először ódzkodott az ötlettől – mert méltán a lustaságáról volt leginkább híres – de miután egy csinos kis pénzösszeget ajánlott neki a kuncsaft, akarva-akaratlanul de elfogadta a megbízást.

A kúria, amiben a vevő – név szerint Frederick Emerald – élt, káprázatos volt és a családnevéhez igazodva a zöld különböző árnyalataiban pompázott. Smaragd színűek voltak a kanapék, az ablakkeretek, a szőnyegek, a tapéta, még az a hatalmas, agyon díszített tölgyfa ágy is, amiben az imádott gyermek feküdt.

– Sylvia! Megérkezett a babakészítő mester – szólalt meg Mr. Emerald bársonyos hangon, mire a lány feléjük fordult.

Gerard megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a mostani alanya megformázásával nem lesznek problémái, hisz a fiatal, tizennégy év körüli kölyök már így is porcelánbaba kinézettel rendelkezett. Hófehér bőrénél, amin semmi szépség hiba nem volt, rózsás ajkainál és az ébenfekete hajánál, ami úgy lepte be a világos ágyhuzatot, mint egy titokzatos árnyék az éjjeli utcákat, már csak a szemét kedvelte meg jobban. Az üres tekintetű szempárt dús, tökéletesen ívelt pillák vették körbe, és a kék orchidea nüánszú írisze felüdítő változatosság volt az őket körülvevő zöld mindenségben.

– Üdvözlöm Mr. Crine, örülök, hogy eljött! – köszöntötte a lány, de teljesen másfelé nézett, mint ahol a férfi állt.

A mester felvonta a szemöldökét majd nemtörődöm módon odaintett az ágyban fekvő betegnek mire a ház ura szomorúan közölte vele a tényeket;

– A lányom születésétől kezdve vak, – súgta olyan halkan hogy a téma tárgya ne hallja meg – ez is betegségének az egyik tünete.

– Értem, ez sajnálatos.

– Ahogy látja, a lányom nem sokára elhagyja ezt a világot, fogalmunk sincs, mennyi ideje lehet hátra.

– Ha engem hívott, akkor már nem valami sok – vágott bele Gerard az üzletfele mondandójába – Most ha megbocsájt, szeretnék dolgozni. Távozna, kérem?

Mr. Emerald kissé felháborodottan, de elhagyta a szobát, így a férfi és az alanya kettesben maradtak. Amikor odahúzott egy széket a fekvőhely elé, hogy kényelmesen el tudjon helyezkedni és tökéletesen rálásson a lerajzolandó személyre, meglepetten észlelte, hogy Sylvia Emerald az ágyon felülve kuncog.

– Mit találsz olyan viccesnek?

– Semmit, semmit – a lány kuncogása átváltozott jóízű nevetéssé. – Nem valami együttérző típus, igazam van?

– Hallottad a beszélgetésünk?

A bakfis helyeslően bólogatott, majd elmosolyodott. A babakészítő elkezdte papíron megörökíteni a szépség arcát, miközben leginkább a rajzra, de kicsit rá is figyelt.

– Miután valaki az egész életét vakon éli, a többi érzékszerve jobban kiéleződik.

– Hát, minden rosszban van valami jó – bökte ki érdektelenül Gerard. –  Megtennéd, hogy nem mozogsz és beszélsz? – zavar a munkában.

– I-igen! – engedelmeskedett kínosan Sylvia.

A Crine családban szülőről gyermekre szállt ez a fajta ártatlannak tűnő hivatás, aminek állandó vendége volt az elmúlás. Szinte már olyanná tette őket mintha maguk a halál hírnökei lennének. Gerard Crine már gyermekkorában sem mutatott semmiféle empátiát embertársai iránt, ami felnőtt korára csak súlyosbodott, így az olyan dolgoknak, mint például a részvét, az alapfogalmát sem ismerte.

– Játszunk valami szójátékot?  – kérdezte hirtelen a beszédes beteg.

A mester ingerülten nézett fel a rajztáblájából. Nem szeretett dolgozni, de ha már egyszer belekezdett, akkor utálta, ha megzavarták.

– Játsszunk „találd, ki hogy mit látok” játékot – felelte gúnyosan majd visszatért a dolgához.

Amikor már azt hitte egy életre eltántorította a lányt a vele való beszélgetéstől, megdöbbenve észlelte, hogy az állítólagos sértett fél kacarászik.

– Maga, Mr. Crine, annyira más, mint a többiek!

– Ezt vegyem sértésnek?

– Nem, dehogy – tette fel a kezét mentegetőzve Sylvia. – Csak általában aki belép ebbe a szobába, az már félig gyászol, pedig még nem haltam meg.

Gerard válaszként csak hümmögött valamit, és nem méltatta több figyelemre a kishölgyet, aki minden bizonnyal már sejthette, hogy nem éppen a legjobb embert választotta a csevegésre ezért csendben maradt. A férfi csak akkor szüneteltette a munkát, amikor a helyiségben lévő hatalmas ablakon a szél köszönt be hozzájuk, virágszirmokat hozva vendégül. Fel is állt, hogy becsukja a nyílászárót viszont a szoba tulajdonosa megállította;

– Kérem, ne csukja be!

– Miért ne?

– Tudja, én nem mehetek ki, ezért szeretem, ha néha alkalmam nyílik megízlelni a kinti levegőt – válaszolta kedvesen a kérdezett.

– De így meg fogsz fázni, hisz csak egy hálóing van rajtad.

– Nekem már úgyis mindegy, nem igaz?

– Ebben van valami – dünnyögte Gerard majd egy pillantást vetett a bakfisra.

Valóban gyönyörű lány volt, de abban a pillanatban és helyzetben egyszerűen úgy pompázott, mint egy festmény a kiállításokon. Az ágyat, amelyben ült, virágszirmok vették körül, fekete haján megcsillant a nap, száján keserű mosoly jelent meg és úgy bámult az ablak irányába mintha tényleg látná a világ összes örömét és bánatát.

– Mondja, Mr. Crine, maga is úgy gondolja, hogy a világ tele van boldogsággal? – kérdezte Sylvia elcsukló hangon. – Hogy vannak dolgok, amiket megéri látni?

Gerard Crine a negatív életszemlélet koronázatlan királya volt, így nem értette, hogy pontosan mire céloz ezzel a megformázandó alanya, ezért nem is leplezte a véleményét előtte;

– Az élet nem fenékig tejfel, főleg amikor a többi ember szívtelen szavakkal próbál bántani téged, és eközben még a világ is töviskoronát erőltet a fejedre – birizgálta a ceruzája hegyét a férfi. – Mellesleg amit látnál, az a háború lenne, hiszen most is éppen tart egy az országban. Nem értem, miért lenne ez a hely boldogsággal teli…

Emerald kisasszony felkacagott, viszont ennek a hirtelen jókedvnek olyan gyorsan vége lett, mint ahogy elkezdődött. Továbbra sem fordult a babakészítő hangjának irányába.

– Tudja, már születésemtől fogva nem látok és még a testem is gyenge, ezért nem mehetek ki a szobámból. Viszont kíváncsi vagyok a kinti világra, akármilyen szörnyű is, mert így úgy érzem magam, mintha egy sötét dobozban volnék bezárva – csavargatta zavartan az egyik hajtincsét. – Az ágyamban feküdve mindig arról álmodoztam, hogy egyszer kint fogok táncolni miközben a fű csiklandozza a meztelen talpamat, vagy úszok a tengerben, és a csillagok is mindig érdekeltek… Szerintem megérné látni a világot!

Mr. Crine-nak nem volt semmi hozzáfűzni valója, igazából nem is tudott volna mit mondani, hisz mélyen belül beismerte magában, hogy nem szabadott volna ilyen elhamarkodottan véleményt kinyilvánítania. Akkor és ott először érezte úgy, hogy legszívesebben elsüllyedne szégyenében. Sylvia megérezhette a mestert körülvevő fekete aurát, ami egyre jobban taszította le az önutálat óceánjának legmélyére, ezért gyorsan érdeklődni kezdett;

– Ugye holnap is eljön?

– Persze – kapta fel a fejét meglepetten Gerard. – Hisz, még jó pár nap, míg elkészülök a rajzokkal.

– Ez nagyszerű hír! – ujjongott a lány. – Már alig várom, hogy újra beszélgethessek magával!

– Miért akarsz velem beszélgetni? – kérdezte gyanúsan a férfi.

Sylvia Emerald arcán vörös pír jelent meg.

– Hát, magával azért jó csevegni, mert nem kezel haldoklóként – somolygott a bakfis. – Nem akar a kedvemre tenni, gúnyolódik és nem valami tapintatos. Így egy kicsit úgy érzem magam, mintha normális lány lennék.

A babakészítő megdöbbenve emésztette magában a dicséretet – hisz még senki sem volt, aki a fentiekben felsorolt tulajdonságait jónak vélte volna – majd úgy döntött, még ha egy kicsit is, de kitárulkozik a gyermeknek.

– Te is más, vagy mint az eddigi alanyaim – köszörülte meg a torkát. – Az eddigiek vagy bele voltak őrülve a helyzetükbe vagy már teljesen feladták. Te mégis arról csacsogsz, mennyi mindent szeretnél még megtenni. Olyan furcsa vagy…

Bár az utolsó szavakat nem szánta oda, mégis kimondta, viszont ennek ellenére egy hálás arc fogadta. Emerald kisasszony határozottan bóknak vette még azt az „olyan furcsa vagy” jelzőt is, mert már kiismerte annyira a vele beszélgető illetőt, hogy tudja, hogy ha gúnyolni akarná, akkor nem ilyen gyenge sértéssel rukkolna elő, de egy kis részleten megakadt a figyelme;

– Sok haldokló személyről készít babát?

– Eddig minden kuncsaftom félig a sírban volt – jött az őszinte válasz.

– De hogy fogja ki mindig az ilyen embereket?

– Ők maguk jönnek hozzám – vonta meg a vállát Gerard.

Sylvia elgondolkodott a hallottakon majd egy különös következtetést vont le.

– Szerintem maga egy angyal, aki új testeket csinál olyan embereknek, akik újjáélednek majd!

A lány nem állt messze az igazságtól, de ha látta volna Mr. Crine arckifejezését, miután azt mondta rá, hogy angyal, nyomban visszavonja a teóriáját. A férfi meg volt győződve róla hogy azok, akiknek testet készít már nem térnek soha többet vissza az élők földjére – nem tudta, hogy honnan, de érezte, hogy ez az igazság. Mégis valami számára bűnös, ismeretlen érzelem folytán megsimogatta a szerencsétlen gyermek feje búbját, és hazugsághoz folyamodott.

– Bizony, ezért készülj fel arra, hogy táncolni fogsz mezítláb a fűben, úszkálni a tengerben és este a csillagokat fogod bámulni!

Sylvia Emerald vak tekintetében, megcsillant egy kis fény és elvigyorodott. Először tűnt olyan energikus ifjoncnak, amilyennek lennie kellene, ha nem vette volna el tőle ezt az élet kegyetlensége.

– Köszönöm, Mr. Crine!

***

Az elkövetkező napokban Gerard Crine mindennap meglátogatta Sylviát és meghallgatta az ártatlan elképzeléseit arról, hogy miket fog majd csinálni az elkészült testével. És annak ellenére, hogy a férfi sokszor úgy tett, mintha legkevésbé sem érdekelné a fiatal fecsegése, minden nap éjszakázott, hogy a porcelánbaba minél hamarabb elkészüljön és reggelente mindig a szokásosnál sokkal lassabban rajzolt, hogy több ideje legyen a lánnyal való társalgásra.

– Kérem, az ujjakat csinálja hosszabbra! – könyörgött Emerald kisasszony, amikor a mester a kezeit tanulmányozta ahhoz, hogy méretarányosan megörökíthesse.

– Miért?

– Következő életemben meg fogok tanulni zongorázni, Liszt Ferencet szeretnék játszani!

– És mi mindent akarsz még? – kérdezte a férfi elterelésképp, hogy az eredeti méreteket adhassa meg, anélkül hogy a bakfis elégedetlenkedne.

– Ne akarjon megtéveszteni, Mr. Crine, vak vagyok, de nem buta – felelte Sylvia majd ravaszan elmosolyodott. – De ha már ennyire szeretné hallani, akkor elmondom.

Gerard már kiismerte annyira újdonsült „barátját”, hogy méltán állítsa: egy igen agyafúrt és cseles emberrel van dolga.

– Szeretnék majd iskolába járni és ott sok-sok barátot szerezni, akikkel együtt lemehetünk a tengerpartra piknikezni. Kíváncsi vagyok a színekre is, hisz Ön, Mr. Crine mindig azt hajtogatja, hogy az egész kúria idegesítően zöld – hunyta le az álmodozó beteg a szemét és a mellkasára tette a kezeit. – Tudni milyen a hó, a naplemente, a felhő, olyan csodálatos lenne! Oly sok minden van ezen a világon, amit látni és tenni akarok!

A mester csak felnevetett ezeken az egyszerű álmokon, bár a lány eddigi életét figyelembe véve ezek számára elérhetetlen dolgok voltak.

– Nem hittem volna, hogy valaha hallom majd nevetni – felelte szelíden Sylvia.

– Nem is nagyon szoktam.

– Szeretném még látni az emberek mosolyát is, biztos gyönyörű…..

Mr. Crine hirtelen felindulásból megfogta beszélgetőtársa kezét és az arcára helyezte, miközben egy hatalmas mosoly terült el az arcán – bár neki elég nehéz munkának bizonyult több másodpercig ilyen ábrázatot vágnia, mert minden arcizma, ami támogatta az eddigi állandósult morcos megjelenésben, ellenkezett. Emerald kisasszony megszeppenve próbálta elrántani a karját viszont a babakészítő nem engedte.

– Ha végig tudod tapogatni az orcámat, akkor el tudod képzelni, hogy hogyan nézek ki, nem?

Sylvia először habozott majd belement a dologba, mindenhol megérintette a férfi arcát; az orrát, a száját, a szemei környékét, az állát, a homlokát. Egyszer váratlanul megállt a keze, mintha csak megfagyott volna, majd kövér könnycseppek buggyantak ki a gyönyörű kék orchidea színű szempárból.

– Ennyire csúnya lennék? – kérdezte a mester megjátszott sértettséggel.

– Nem, sőt – törölte le a könnyeit a bakfis. – Nagyon fess ember.  Hány éves, ha megkérdezhetem?

– Harmincegy. Ez már nem olyan fiatal.

– Szerintem ez egy nagyon szép kor.

Gerard megint úgy érezte, hogy valami olyasmit mondott, amit nem igazán kellett volna, ezért az első eszébe jutó gondolatával próbálta terelni a témát.

– Akarod tudni, hogy, te hogyan nézel ki? Megmutathatom.

– És azt hogy? – kapta fel a fejét hitetlenül a beteg.

– Már csak pár simítás és készen vagyok a porcelán másoddal, holnap elhozhatom a fejet, hogy azt is tanulmányozhasd.

Sylvia Emerald szemeibe ismét könnyek gyűltek, amiknek minden cseppje a Mr. Crine felé érzett háláját jelképezte. A férfi gyengéden cirógatta a lány kicsiny hátát, és csak akkor vette igazán észre, hogy a teste talán már a porcelánnál is törékenyebb.

***

Aznap késő délután Mr. Crine izgatottan végezte otthon a munkáját; felrakta a baba haját, felöltöztette egy égszínkék és fodros ruhába, gyönyörűen kifestette, mégis leginkább arra törekedett, hogy minél jobban hasonlítson a gazdája külsejére. Már csak a végső simításokat kellett elvégezni, amikor megcsörrent a telefonja. Letette a babát a székre, majd a készülékhez szaladt és talán a kelleténél egy kicsit vidámabban vette fel:

– Szép jó estét kívánok!

– Mr. Crine? – szólalt meg Frederick Emerald gyászos hangon, amitől a mesterben megállt az ütő. – Csak azért hívtam, hogy holnap már ne jöjjön, a lányom sajnos eltávozott az élők sorából…

Gerard őrült módjára csapta le a kagylót, érezte, ahogy a lábai elgyengülnek és tehetetlenül borul térdre. Nem akarta elhinni, hogy Sylvia meghalt. Bár csak nemrég ismerte meg, mégis annak az egyszem gyereknek pár nap alatt sikerült elhitetnie vele, hogy az élet még igen is lehet szép. A babakészítő pár percig zihálva meredt maga elé, majd nevetni kezdett.

– Még hogy holnap megmutatom neki, hogy hogyan néz ki! Ez tiszta röhej, mégis mi történt velem? – ordította reménytelenül. – Most már az a kölyök is megtudta milyen kegyetlen tud lenni az élet! Ezen senki és semmi nem változtathat!

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, Gerard Crine hosszú idő után először érezte meg a munkája által vállára rakott teher súlyát és keservesen elsírta magát.

– Változhat – szólalt meg valaki a háta mögül. – Változtathatunk!

A férfi rémülten fordult a bársonyos hang irányába, és hüledezve nézte az életre kelt porcelánbabát, aki kedvesen mosolygott rá.

– Sylvia, te meg mégis hogyan…??

– Jöjjön Mr. Crine, nincs sok időm – ragadta meg a karját a lány és magával hurcolta a bejárati ajtóhoz.

Kilépve a naplemente fogadta őket, ami véres sárgára festett mindent maga körül. Sylvia Emerald üvegszemeiben könnyek jelentek meg, amikor megpillantotta a nagyvilág egy darabkáját. A cseppek kék festék formájában gördültek le az arcán, ennek ellenére mégse maszatolódott el a sminkként megfestett orca.

– Mindent látok – pillantott a meghatottság és a káprázat édes egyvelegével Gerardra.   – Ez elképesztő…

A bakfis meg se várta társa válaszát, futkározni, ugrálni, pörögni-forogni kezdett, majd amikor ebbe belefáradt, nemes egyszerűséggel elterült a fűben és hozzá fogott tanulmányozni a százszorszépeket és az apró élőlényeket. Mr. Crine szívét megmelengette az a gyermeki kacaj, amit ez a lány életében most előszőr tudhatott magáénak, viszont furdalta a lelkiismeret, amiért hazudott neki.

– Sylvia, én a múltkor nem mondtam el a teljes igazságot arról, hogy miért csinálom a babákat – masszírozta a tarkóját bűnbánón. – Én nem vagyok angyal, aki azért készít új testeket, hogy valaki újjászülethessen. Hazudtam.

Emerald kisasszony felállt a földről, porcelán bőrén megcsillant a lemenő nap fénye miközben odasétált a férfihoz. Alig ért Gerard mellkasáig, a kicsiny, hideg műkezeit a mester nagy tenyerébe helyezte.

– Nem hazugság, ha igazzá tesszük. Még akkor is, ha csak pár percre, Mr. Crine – mosolyodott el Sylvia.

– Pár percre?

– Nem maradhatok így örökre – nevetett fel a lány, hangjában mégis megbújt a szomorúság. – Hisz én már meghaltam.

Magától az elhunyttól hallani ezt elég bizarr volt, de Gerardnak ez adta meg azt a löketet, ami visszahozta őt abba a valóságba ahol ez a piciny gyermek már megszűnt létezni. Gyötrelmesen zokogni kezdett, maga sem tudta, hogy pontosan miért. Talán Sylviáért? Vagy inkább önmaga miatt??

– Ez annyira nem igazságos, még olyan fiatal vagy – szipogta, mint egy kisfiú. – Annyi mindent kellene megtapasztalnod, annyi álmod volt!

– Ejnye, Mr. Crine hová tűnt az a rossz modor, amit megszoktam magától? – viccelődött a halott majd megszorította a babakészítő kezét. – Ne szomorkodjon miattam, mert én most olyan boldogan fogok távozni innen, mint még senki!

Mintha csak végszóra; a porcelánbaba halványodni kezdett és a lányt felkapta a szél.

– Köszönök mindent! – integetett vidáman Sylvia gyönyörűen szállingózó lelke.

Gerard Crine mosolyogva nézte végig, ahogy a mennyország legszebb angyala táncot lejt a kövér felhőkön, mígnem az ég, mint egy gondoskodó édesanya a keblei közé fogadja a vak porcelánbabát.

Loading...