• Termékkategóriák
18 aug

A könyvespolc szellemei (jelige: kísértet, 16 éves)

Végre péntek. Már nagyon vártam ezt a napot. Hogy miért? Minden pénteken ellátogatok a kedvenc könyvesboltomba és az első érdekes könyvet, ami a kezeim közé kerül, megveszem, és az elolvasását megpróbálom beosztani a jövő hét péntekig (ami rendszerint nem sikerül). Ez az én hobbim. Sokan elég furcsának találják, de szerintem nagyon hasznos. Így minden hétre jut valami izgalom a suli mellett.
Most épp az izgalmas kalandregények között válogatok, de még nem találtam meg az igazit. Tovább keresgélek a polcok között, és egyszer csak megakad a tekintetem egy fekete bőrkötéses, vaskos könyvön. Felcsillan a szemem. Gyorsan lekapom a polcról és jobban megvizsgálom. Rémképek. A címet vörös betűkkel vésték a bőrbe. Más írás a borítón nincs is. Izginek tűnik. Megveszem, majd indulok haza. Már alig várom, hogy elkezdessem.
Este lehuppanok az olvasós fotelembe és a kezembe veszem az új szerzeményem. Különös hidegség jár át. Mint valami fagyos lehelet, az egész testem beleborzong. Sosem éreztem még ilyen izgalmat egy könyvnél se. Szinte hívogat, szólít, hogy nyissam ki végre és olvassam. Nem tudok sokáig ellenállni a kísértésnek. Elég nehéz megállapítani a műfaját. Fantasy-nak mondanám, de vannak benne horrorisztikus elemek is. Nem egy összefüggő történet, sok kis részből áll. Elvarázsolt világokról, különleges lényekről, elveszett kincsekről szólnak. Csak olvasok és olvasok és olvasok. Nem érzékelem az idő múlását. Teljesen belefeledkezek a könyvbe, ami varázslatos világokba repít el. Így megy ez egészen a hét közepéig. Szerdáig tudok szépen, lassan haladni a könyvvel, viszont késő délutánra elfogynak az oldalak. Aki szeret olvasni az, tudja, milyen lelombozó érzés ez. Kicsit kétségbe estem. Hogy fogom így kibírni? Nagy szomorúan felrakom a könyvespolcomra. A szobám egyik fala tele van könyvekkel. Kész könyvtár. Vannak lexikonok, úti könyvek, kalandregények, krimik, fantasy-k, horror, verses kötetek és novellák (Mondtam már, hogy imádok olvasni?). Miután megtalálom a helyét a többi között, megyek lefeküdni. Sokáig nem tudok elaludni. Csak forgolódok az ágyban. Egyszer csak furcsa zajra leszek figyelmes. Mire felkapom a fejem, abbamarad. Már képzelődök? Igen, biztosan. Ebben a tudatban alszok el. Másnap este azonban újra hallom a hangot. Mintha éles karmok kaparnák a fát. A fal felől jön. Most sem tart tovább pár percnél. Kezdem felettébb furcsának találni ezt a dolgot. Mi lehet ez? Megfogadom, hogy a hétvégén kiderítem.
Másnap iskola után megint csak ellátogattam a boltomba. Ilyenkor mindig nagyon izgatott vagyok és rohanok egyik a polctól a másikig. Most viszont szomorkásan nézek végig egy-két sort. Még sosem éreztem ilyen pocsékul magam, mikor beléptem ide. Már jó ideje keresgélek, de nem találok semmit. A boltos, Max észreveszi a tehetetlenségemet és odajön hozzám.
– Hogy van az én kedvenc vevőm? Elég rosszul nézel ki – na, igen. Már elég régóta törzsvendég vagyok és az évek alatt jó barátok lettünk.
Nem tudom – felelem – ma valahogy nem találom azt az igazi könyvet. Lehet, valami baj van velem.
– Hm – elgondolkodik – mi volt a múlt heti könyv, amit vettél? – Többnyire megjegyzi a könyveimet, mert a fizetésnél mindig megbeszéljük a héten történt eseményeket és rákérdez, hogy és most miért pont ez? De múlthéten az ilyesmikre nem volt idő, mert sokan voltak nála és nem akartam zavarni.
– Rémképek – válaszolok. Ennek hallatán megváltozik az arckifejezése.
– Akkor már mindent értek.
– Mit értesz? Kifejtenéd? – értetlenkedek. körülnéz. Rajtunk kívül senki más sincs az üzletben.
– Az egy nem mindennapi könyv – suttog annak ellenére, hogy rajtam kívül senki más nem is hallhatja – varázsereje van. Hogy milyen, az attól függ, ki hogy fogja fel. Majd meglátod – és nem mondott többet. Elgondolkozva mentem haza. ( Na és persze üres kézzel. Nem találtam egy könyvet se). Miről beszélt Max? Varázslatos könyv. A benne lévő történetekre gondolt? Lövésem sincs.
Este, könyv híján, nem tudok mit csinálni. Próbálom magam elfoglalni. Zenét hallgatok, rajzolgatok, pakolgatom a könyveim, de semmi nem köt le túl sokáig. Lekapcsolom a villanyt és az ágyon fekve a sötétben bámulom a plafont. Kis idő múlva újra hallom a hangot, ami az utóbbi napokban kísért. Felpattanok az ágyamról és a könyvespolc felé fordulok. Az egyik könyv körvonalai kéken világítanak. Megdörzsölöm a szemem. Jól láttam? Újra kinyitom. Igen jól láttam. A könyv még mindig világít. Ezt meg kell néznem. Óvatosan közelebb lépek. Enyhe gyanúm beigazolódott. A Rémképek világít kéken a sötét polcon. De miért? Már nyúlnék, hogy megérintsem, de megáll a kezem a levegőben. Mi lesz, ha hozzáérek? Elgondolkodtató kérdés, de nincs időm filózni rajta. Eddigi tapasztalataim alapján ez a nem mindennapi jelenség, pontosabban a hangja, nem tart tovább pár percnél. Ha itt habozok, lehet, hogy megint eltűnik és várhatok holnap estig, hogy újra megjelenjen. Már ha egyáltalán meg fog ismétlődni. Döntök. A kezem folytatja az utat a könyv felé. Mikor odaér, hidegség jár át és elragad a sötétség.
Nem ájultam el. Becsukott szemmel érkezek valahová. Olyan, mintha leestem volna egy létráról, de puha talajra érkeztem. Kinyitom a szemem. Körülöttem olyan kék színű köd lebeg, amilyen színűen a könyv világított. Épp csak annyi fényt ad, hogy látom magam előtt a kezem. Kitapogatom, hogy alattam fű van. Felállok és körülnézek, de csak sötétséget látok. Most mihez kezdjek? Csak nem álldogálhatok itt. Azt sem tudom, hol vagyok és hogy kerültem ide. Elindulok egy tetszőleges irányba. Nem gyalogolhatok olyan régóta, mikor suhogást hallok tőlem jobbra. Arra kapom a fejem, de semmit sem látok. Aztán balról megérint valami. Ijedtemben felkiáltok és ugrok egyet. Magamhoz térve egy lány zölden világító körvonalait látom magam előtt.
– Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – mondja félénken. Pár évvel fiatalabb nálam. Vagyis fiatalabbnak néz ki. Végigtekintek rajta. A lába nem ér a földhöz. Elképedek. Akkor most ő egy szellem?
– Sem..semmi baj – próbálom összeszedni magam – megkérdezhetem, hogy mi, vagy ki vagy te? – remélem, nem veszi sértésnek.
– Szellem vagyok és Dina a nevem. Dina hercegnő – feleli még félősen, de egyenes háttal. Kicsit furán érzem magam. Tulajdonképpen egy halottal beszélgetek. Nem vagyok antiszemita, semmi bajom a holtakkal, de te is nyomasztóan éreznéd magad ilyen helyzetben. Aztán hirtelen más gondolatok kezdenek kavarogni a fejemben. Mintha ismerném Dina hercegnőt, vagy legalábbis már hallottam róla. Aztán beugrik.
– Te lettél volna Alcem királynője, de a koronázásod előtti éjszakán leugrottál a várfokról, mert az apád megölette az udvarlódat – az információ csak úgy árad belőlem.
– Igen. Igen, pontosan így történt – helyesel a hercegnő az eddigieknél vidámabban.
– De… de ezt a Rémképek-ben olvastam. Nem lehet valós – értetlenkedek.
– Jaj, kis butus – kuncog a szellem. Úgy veszem észre, felettébb szórakoztatja az értetlenségem – itt minden valós. Most te is itt vagy a könyvben.
Ledöbbenek. Hogy mi? Ez lehetetlen. Biztos csak álmodok. Vagy mégsem? Kérdeznék még pár dolgot a hercegnőtől, de eltűnt. Szólítom kétszer-háromszor, de semmi. Újra egyedül vagyok. Sétálok tovább, de nem tudom merre tartok. Lesz valaha is nappal? Egyszer csak eloszlik előttem a kék köd és egy temetőben találom magam. Pompás. Szellemek, temetők, egyre jobb. Kutatok az elmémben, olvastam-e olyan történetet a könyvben, amiben temetős rész is van. Nem rémlik semmi. Közelebb megyek, és jobban megnézem a sírokat. Nagyon régiek. Sokat annyira megevett az idő, hogy el sem lehet olvasni a feliratot. Hirtelen egy fekete árny suhan el fölöttem. Mire felkapom a fejem, eltűnik. Kezd nagyon frusztráló lenni ez az egész. Teszek egy lépést, de megbotlok és elvágódok a földön. Bosszúsan hátravetem a fejem, hogy megnézzem mibe akadt bele a lábam, és elhűlök. Egy csontváz keze áll ki a földből. Egy emberi csontváz keze. Te jó ég!
Ijedtemben hátrálok két métert. A test többi részét elfedi a föld (talán jobb is). Az ujjak hosszú karmokban végződnek, az ujjperceket mintha letörték volna. Kiráz tőle a hideg. Talpra állok és tovább indulok, ezen túl jobban a lábam elé nézve. Tőlem balra nagy betonépület takarja el a kilátást. Egy kripta. Érdekes mintázatot veszek észre az ajtón. Közelebb megyek megnézni. Embereket és szárnyas lényeket ábrázol, akik véráldozatot mutattak egy nagyobb erőnek. Az arcokon elkeseredettség, rettegés és akaratlan alázat tükrözik. Megborzongok. Kik vagy mik élhetnek itt? Hirtelen megmozdul a nagy betonajtó és kinyílik. Ideje lenne itt hagyni a halottakat az örök nyugalomban, ám sajnos a kíváncsiságom erősebb a félelmemnél és bekukkantok a résen. Csigalépcső vezet le a sötét mélybe. Nem túl bizalomgerjesztő. Az agyam nem tud megálljt parancsolni a lábaimnak, azok életre kelve elindulnak a lépcső felé. Ahogy közeledem az első fokhoz a fal oldalán meggyulladnak a fáklyák. A követ a lábam alatt csúszós nyálka borítja, a levegő fülledt, penész szagú. Oda kell figyelnem, ha nem a fenekemen akarok a lépcsősor aljára érni. Elérem az utolsó fokot. Egy közepes terembe értem. A középen lévő kősíron kívül más berendezés nincs. Közelebb lépdelek a sírhoz. Csak két szó van a kőbe vésve. A feláldozott. Ebből le is jött, hogy nem kellene zargatnom az itt nyugvót. Tiszteletem jeléül megcsókolom középső három ujjam hegyét és a vésethez érintem. Amilyen csendesen jöttem, úgy megyek vissza a lépcsőn, majd ki az ajtón. Mire visszafordulok, a kőfal bezárul, és úgy néz ki, mint amit az elmúlt 300 évben még véletlenül sem nyitottak ki. Nagy szomorúság lengi be ezt az egész helyet. Élőlény ritkán járhat erre. Körbenézek és a fal tövében meglátok egy rózsabokrot. Hihetetlen hogy élt meg ezen a vidéken. Virágai szép vörösek és illatosak. Óvatosan, hogy meg ne szúrjam magam, leszakítok hármat a tőről és a kripta mintával díszített fala elé rakom rendezett csokorban. Megérdemelnek ennyit az itt nyugvók. Folytatom az utam a temetőben. Már látom magam előtt a kijáratot. Felgyorsítom a lépteimet. Akár hogy is, szeretném minél hamarabb elhagyni ezt a helyet. Hirtelen megint meglátom a sötét árnyat. Elrepül fölöttem és megáll az orrom előtt. Egy holló. Éjfekete fényes tolla és csőre van. A nyakában egy medalion lóg.
– Utazó – szólal meg minden figyelmeztetés nélkül, a frászt hozva rám – kinyilvánítottad tiszteletedet a Felkelésben elesettek előtt. Ez dicséretes. Ám el kell hagynod e földet. – Úgy lefagytam, hogy pár pillanatig szólni sem tudtam. Majd feleszméltem és szóra nyitottam volna a számat, de a madár belém fojtotta a mondandómat.
– Meg kell értened, itt élő halandó nem maradhat huzamosabb ideig. Megzavarja a világok alakulását.
– Úgy érted, a történetek kimenetele megváltozhat? – kérdezem őszinte érdeklődéssel. Azt hiszem, kezdem kapizsgálni.
– Pontosan – felel a holló – az események nem változhatnak meg, különben az egész rendszer felborul és mindennek vége.
– Értem. De… hogy juthatok ki innen? – őszintén szólva már az idekerülésem óta erre a kérdésre keresem a választ.
– Segítek visszakerülni a saját világodba, ám előbb megajándékozlak a tisztességedért – mondta a holló és leemelte a medált a nyakából és az enyémbe akasztotta. Nem volt időm jobban szemügyre venni. Ahogy a madár elhátrált előlem kezdett elmosódni előttem a táj. Mielőtt elájultam volna, még hallottam a következő mondatot: Őrizd meg a titkot! Majd elsötétedett előttem a világ.
Világos fénycsóvára keltem, ami bántotta a szemem. Az ágyamban feküdtem, betakarva. A tegnap esti eseményeket csak álmodtam volna? A nyakamhoz kaptam, de a medál nem volt ott. Elszomorodtam. Tényleg csak álom volt az egész. Felkeltem és a könyvespolcomhoz álltam. A Rémképek eltűnt. Csak most jutott eszembe milyen találó a címe. Kedvetlenül elfordultam a faltól, de megpillantottam valamit a szemem sarkából. Odakaptam a tekintetem. A polc oldalába egy kör van beégve egy hollóval a közepén. Elkerekedett szemmel bámultam az ábrát. Ez lehetséges? Tényleg a könyvben voltam? Ha ezt valaki megtudja, őrültnek néz. Várjunk csak. Mit is mondott a holló? Őrizd meg a titkot. Nem mondhatom el senkinek és nem is fogom. De nem fér a fejembe, hogy került ide a minta. Örök rejtély marad.
Attól a naptól kezdve minden éjszaka különös dolog történt. A könyveim megelevenedtek. Minden éjjel másik történetet éltem át, varázslatos helyeken jártam, különleges emberekkel találkoztam. Azt hittem mindez csak álom. De rájöttem, hogy csodák bizony vannak.

A könyvespolcot sosem adtam el senkinek. Felnőttként is megtartottam, majd odaadtam a gyerekeimnek, ők pedig az saját gyerekeiknek. Emlékszem, mikor az unokáimnak olvastam fel könyveket róla, mindig megkérdezték, hogy: és ez igaz, nagymama? Én pedig mindig azt feleltem: Ha hiszel benne, akkor igaz.

Loading...